Csernák Béla: Egy lépéssel járni a nyáj előtt

2010. 10. 19. 11:11
Milyen változást hozott az Ön sorsának alakulásában 1989–1990 fordulója?

A rendszerváltás után Désaknáról hazafelé irányítottuk a szekerünk rúdját, így kerültem Biharra. 1990 januárjában értesített a Teológia, hogy készüljek fel egy ösztöndíjas külföldi továbbképzésre. Némi huzavona után ki is jutottam Svájcba, félesztendei genfi tanulmány után tértem haza. A bihari egyházközség akkori gondnoka, idősb Darabont Sándor tizenöt presbiterrel jött el Désaknára meghallgatni, annak eredményeképpen 1990 őszén meghívtak lelkészüknek.

Bihari lelkipásztorként mit sikerült elérnie?

Azonnal elkezdtem a vallásoktatást az iskolában. Családlátogatást végeztem, végigjártam az egész falut, mindenkivel meg akartam ismerkedni. Ezt követően elkezdtük a készülődést a nagyobb építkezésekre. Jelenleg úgy ezerötszáz lelkes a gyülekezet, akkor még nagyobb volt, de sokan átköltöztek Magyarországra, majd az idős szülők is követték őket. Amikor odaérkeztem, akkor még a lendület korszaka volt, az egyházi élet felpezsdült, megnőtt a templomlátogatás, rengeteg gyermekbibliát, énekeskönyvet, egyházi kiadványt tudtunk eladni. 1994 és 1996 között kívül-belül felújítottuk a templomot, a tetőszerkezetet.
A Református Világtalálkozó alkalmával Kocsis Elemér debreceni püspök úr szentelte fel a megújított istenházát. Templomunk őse a 13. században épült, a századok folyamán, ahogy a falu növekedett, úgy bővült, számtalan átalakítás nyomán nyerte el a mai formáját 1802-ben, akkor emeltek tornyot is hozzá. A szentély fölötti részre még egy karzatot építettek, oda helyezték el az orgonát. A templom felújítása után elkezdtük azoknak a történelmi helyeknek a felmutatását, amelyek a település históriájához kötődnek. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik hőse, Gáspár András honvéd tábornok itteni származású feleségével Biharon telepedett le, postamesterként dolgozott, a mi temetőnkbe temették. Exhumáltuk, és megkülönböztetett helyre újratemettük, ahol történelmi megemlékezéseket tartunk minden március 15-én és október 6-án. A templomkertben vannak eltemetve Jármy Ferenc kuruc kapitány és vitézei, akik 1704. január 7-én haltak hősi halált éppen a templom körüli ütközetben. Több kiadvány idézi fel a község múltját. Egy-egy füzetet adtunk ki Gáspár Andrásról, illetve Jármy Ferencről. Az elmúlt esztendőben, a Kálvin-évforduló alkalmával Bölcskei Gusztáv debreceni püspök áldotta meg a templom bejáratánál elhelyezett Kálvin-szobrot. A bihari földvárban emelt millenniumi emlékművet Trianon után felrobbantották. A hatalmas obeliszk széthordott darabjait sikerült összegyűjtenünk, reméljük, hogy azt is hamarosan a templomkertben helyezzük el.
Amikor Biharra kerültem, nem volt egy helyiség, ahol megtartsuk a presbiteri gyűléseket. Építettünk egy közösségi termet a parókia portáján. Ott tartjuk hetenként a nőszövetségi összejöveteleket, énekkari próbákat, vallásórákat, bibliaórákat. Gyülekezési helyünk a Bárka nevet kapta, hiszen az ótestamentumi időkben is a bárka, Noé bárkája mentette meg az életet. Ennek a húsz évnek a legszebb eredménye az önkéntes munkával, teljes egészében saját alapból épített új paplak. Időszakos kiadványaink közül a Bihari Hírmondó negyedévenként jelenik meg, elindítottunk egy évente hatszor megjelenő regionális egyházi lapot is, Határmenti Krónika néven, amelyben Bihar, Bors, Nagyszántó, Kisszántó, Biharszentjános, a határ másik oldalán pedig Ártánd és Berekböszörmény híreit tesszük közzé, és van egy helyi kis gyülekezeti lapunk is, a Református Híradó.


Zavart a személyeskedés, a kicsinyeskedés

Ön bihari szolgálata kezdetétől tevékenyen részt vett az egyházi közéletben, tisztséget vállalt az egyházkerület vezetésében is…

Amikor 1994-ben elvállaltam a főjegyzőséget, azzal a meggyőződéssel tettem, hogy a feladat – szolgálat. Igenis szolgálni kell, legjobb tudásunk és a legjobb képességünk szerint. Tudatában voltam annak, hogy nem vagyok hibátlan, és nem vagyok Atlasz, aki a vállamra kapom a világot. Célom volt minden gyarlóságom és gyengeségem mellett keresni és akarni a legjobbat, és a legtöbbet kihozni abból, ami ránk bízatott. Nem volt könnyű, nagyon sokszor kellett szólás helyett hallgatni, nagyon sokszor, amikor hallgatni szerettem volna, beszélni kellett, de végül is mindig jó szívvel csináltam. Volt egy olyan munkatársi közösség, amelynek a tagjaiként naponta együtt őrlődtünk azon, hogy mit hogyan tegyünk. A felelősség a reánk bízottakért, annak a tudata, hogy pásztorolásra rendeltettünk, arra késztetett, hogy legalább egy lépéssel a nyáj előtt járjunk.

Engedje meg, hogy konkrétabb dolgokra tereljük a beszélgetést. Melyek voltak azok az eredmények, amik elégedettséggel töltötték el, és mi keltett hiányérzetet, mi nem valósult meg?

Örömmel töltött el, ha valahova eljuthattam, amikor szolgálhattam, amikor emberekkel találkoztam. Jóleső érzéssel töltött el, ha valahol segíthettünk beteg híveinken, bajba jutott, gyermekét féltő szolgatársunkon, megtört, kiábrándult embereken. Amikor – bár nem voltam rá felkészülve – problémák merültek fel a Sulyok István Főiskolán, találkoznom kellett a diákokkal, helyzeteket kivizsgálni, feszültségeket feloldani, konfliktusokat kezelni, és megtapasztalni azt, hogy a közös útkeresésnek meglett az eredménye, és felszabadultan megtaláltuk a megoldást. A mi munkánk nem volt látványos, az egyház működésének a belső egyensúlyát kellett biztosítanunk, hogy az egyházi élet ne torpanjon meg, s hogy el ne szálljon a hangulati túlfűtöttségtől. Mindig is zavart a személyeskedés, a kicsinyeskedés, amikor érződött, hogy a gáncsoskodás lelkületével közelítünk egy-egy lelkipásztor és gyülekezete problémáihoz. Nem volt elég megküzdeni a saját magunk kicsinyességével, hanem nagyon égtünk, most hogyan szólaljunk meg, miként vezessük rá finoman és bölcsen azokat a lelkésztársainkat vagy híveinket, akik túllőttek a célon, hogy éppen az ő viselkedésük miatt van egyenetlenség. A püspöki hivatal sem volt mentes a feszültségektől, sok mindent nem sikerült megvalósítanunk, sokszor éreztük azt, hogy amit cselekedtünk, az messze van a teljességtől, hogy jobban is lehetett volna. Mint mondani szokás, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Nem lehet mindig arra hivatkozni, hogy „én jót akartam”… Azután bekövetkezett az, hogy 1998-ban püspökjelöltséget vállaltam, de nem választottak meg. Nem vagyok címvadász, nem törekedtem méltóságra mindenáron. Folytattam a munkámat, azt cselekedtem, amit életcélul választottam.

Idézzünk el néhány gondolat erejéig az egyházi átvilágítás problematikájánál. Önnek, aki oly sok ideig „élvezte” a Securitate érdeklődését, milyen tapasztalatai vannak ebben a kérdésben? Egyáltalán: jó volt-e, hogy megindult az átvilágítás? Most vagy hamarabb kellett volna végbemennie?

Ez valóban kényes és bonyolult kérdés. Az egyik olyan intézmény, amelyik ennek a problémának a felvetését és kezelését felvállalta, az egyház. De vannak-e az egyháznak sajátos, más, világi intézményektől eltérő szempontjai ebben a tekintetben? Mondhatni, intézményspecifikusak az átvilágítási módszerek és elvárások? Az egyház tudatában volt-e annak, hogy az átvilágítás kérdésének kiárasztásában, kivetítésében mindvégig meg kell őriznie a maga egyházi identitását, melyben mindenkor felismerhető legyen a krisztusi jelleg? Nem mindegy, hogy egy világi intézményi rendszer értékrendszerével mérünk-e, avagy pedig a krisztusi egyház krisztusi mércéjével. Megvallom őszintén, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint nem érzem a most zajló eseményben a krisztusit. Ez egy hosszú folyamat, hiszen már 1990-ben elkezdődött, azon a bizonyos szilágycsehi megbékélési összejövetelen, amikor bűnvallás történt, amikor egy lelkész megvallotta, hogy együttműködött a kommunista titkosrendőrséggel. Õ akkor hivatalosan is bocsánatot kapott az egyház képviseletétől, közösen vettek úrvacsorát. Innen kezdve már nem csak az íróasztaloknak kellene döntő szavuk legyen, hanem az úrasztalának is.


Veszélyes irányvesztés

Javasolom, tekintsünk még vissza az egyház múltbeli dolgaira. Melyek voltak a legnagyobb bajok, a legsúlyosabb hibák, mi volt az, ami leginkább ártott az egyháznak, a reformátusságnak?

A legnagyobb kárt az egyházban az elvtelenség okozza. Az egyháznak csodálatos tanrendszeri öröksége van. A világtól nem kérhetjük számon, hogy nem aszerint cselekszik. Azt viszont számon lehet, sőt számon kell kérnünk, hogy az egyház a saját maga produktumát respektálja-e, annak a szellemében tevékenykedik-e. Mindenféle baj a gyökereknél kezdődik. S a gyökerek 1967-ig nyúlnak vissza. Balesetben hirtelen meghalt Buthi Sándor püspök, az egyházi hagyomány szerint következett volna, hogy a helyettese lépjen előbbre. Mindenki azt hitte, hogy a tradíció figyelembevételével a tiszteletnek örvendő, jeles teológus, Higyed István kerül az egyházkerület élére. Ehelyett az történt, hogy az egyház elzavarta püspökhelyettes szolgáját helyettes lelkésznek Lugosra, és a saját reguláit letiporva Papp Lászlót emelte a püspöki tisztségbe. Az akkori döntés, függetlenül attól, hogy mennyire külső kényszer vagy belső intrikák eredménye volt, melegágya lett a későbbi torzulásoknak, az egyház degenerálódásának. Attól kezdve, miután megbékéltünk egy szabálytalansággal, egy törvénytelenséggel, következett a megalkuvásoknak, a devalvációnak, válságoknak a világa. Csodálkozom híveink szeretetén, ragaszkodásán, az egyházhoz való jóindulatán, hogy még kitartanak mellettünk, miközben mi az elmúlt évek, évtizedek folyamán következetlenek voltunk, szembementünk saját magunk hitelveivel, amiket mi hirdetünk, mi tanítunk. Mindez megteremtette azokat az egyenetlenségeket, amiket most megpróbálunk eltorzítva orvosolni. Örökös huzavonával arra törekszünk, hogy valamerre húzzuk vagy vonjuk az egyház szekerének a rúdját. Ez a fajta irányvesztés, aminek a következményeit éljük, nagyon veszélyes dolog. Akkor, amikor valakik részéről elhangzik a figyelmeztetés, hogy ne csak zengjük a jelszót, hogy sola scriptura, egyedül az írás, hanem merjük a napi magatartásunk alappillérévé tenni a szentírási követelményeket, azokat a testvéreinket ne köpjük szembe, és ne nevezzük ki szektásokká. Erről az Adáshiba, Szakonyi Károly színdarabja jut eszembe, amelyben egy Krisztosz nevű hosszú hajú fiatalember megjelenik a család születésnapi „buliján”, de a família egyetlen tagja sem veszi észre, hogy ki a vendég, a csodatételeit sem. Mi is tulajdonképpen Krisztust hajítottuk ki az egyházból. A szerkezet megvan, a struktúrát toldozzuk-foldozzuk, de nincs benne élet. Nincs benne élet, mert nincs lelke, nincs tartalma az egésznek. Akkor, amikor elkezdjük nyilvánosan hangoztatni, hogy fennáll a szektásodás veszélye, felvetődik a kérdés: melyik az a veretesebb református lelkiség, amit helyette ajánlunk, amit fel tudunk mutatni? Hol van az, miben nyilvánul meg? Azt nem lehet mondani, hogy az egyház nem él, az egyház nem dolgozik, hiszen nekünk mindig a gyülekezetek voltak az erősségünk. A gyülekezetek közösségében van élet. De mindezt valahol harmonizálni kellene, szép egységbe kellene szerkeszteni. Úgy, ahogy előttünk áll a nagy eszménykép, a Korinthusi levél, mely szerint egy test vagyunk, aminek vannak tagjai, és nem lehet tagot a tag ellen hergelni, tagot a taggal szembefordítani. Meg kell tanulnia egyik tagnak a másikat becsülni és végtelen alázattal egymást hordozni. Olyanfajta szubjektivizmus, olyanfajta indulatelszabadulás korában élünk, mely eljutott a média világába is, olyan hangnemmel, olyan tartalommal szembesülünk, amely félelemmel tölt el bennünket. Ilyen mentalitással nem lehet építeni, csak rombolni, csak értékteleníteni. Az egyházban most generációváltás van, az én nemzedékem lelkészei már számbelileg jóval kevesebben vannak, mi már „öregeknek” számítunk. Van egy nálunk jóval számosabb fiatal közösség, ők is éppen úgy szembesülnek a mindennapi élet kihívásaival, mint mi. Persze, hogy odafigyelnek arra, hogy az „öregek” miként viselkednek, mit tesznek. Hatalmas a mi felelősségünk. Mire adunk példát? Mire ösztönzünk? Hogyan nyilvánulunk meg? A megbélyegzéssekkel, a köpködéssel, az egymás becsmérlésével lehet építeni? Lehet öntudatra ébreszteni, lehet többet létrehozni? Vagy egyébre van szükség, más formában? Örök értékeink vannak, tőlünk függetlenül. Miért nincs bennünk annyi alázat, hogy megkeressük az új közeledési módot hozzájuk?

Már az Ön tisztségvállalása idején sok gubanc volt, dilemma meg vita, és kölcsönös bántás, a CE Szövetség státusa, az egyház és a CE viszonya körül. Miért és miként romlott meg ez a kapcsolat, mit kellett volna másképp tenni a rendezés érdekében?

A Krisztusért és Egyházáért kegyességi mozgalom elvárta, hogy az egyház támogassa, és ennek az elvárásának adott hangot akkor, amikor az egyházhoz csatoltként jegyeztette be magát. Hogy jelen pillanatban hol tartunk, azt nem tudom, de kezdetben szó sem volt arról, hogy a CE el akart volna szakadni, vagy éppenséggel szembe akart volna fordulni az egyházzal. Az biztos, hogy a szövetségnek születése pillanatától határozott elképzelése volt a maga építkezéséről, céljairól és azok megvalósításáról. Az egyháznak mindezzel szemben volt egy lépéshátránya, mert nem értette meg, hogyan lehet így megfogalmazni célokat, ilyen határozottan fellépni. A szövetségnek megvolt a maga erőteljes képviselete, gondolok itt az idős, börtönviselt emberek tekintélyére, és a hozzájuk csatlakozott fiatal lelkészek és világiak lendületére. Mindezek szárnyakat adtak a megváltozott körülmények között életre induló CE-nek. És az egyház ezt nem értette. Gyanakvás támadt kölcsönösen, a gyanakvás megmérgezte a kommunikációt. Ebben a hangulatban, ebben a helyzetben nagyon nehéz volt keresni a konszenzust. Volt egy pillanat, amikor már ott tartottunk, hogy létrejön a teljes, írásba foglalható megegyezés, s aztán ez az utolsó pillanatban megbukott. Azóta sajnálatos módon teherként hordozzuk az egymás mellett élésnek ezt a formáját, az előítéleteket, gyanakvásokat, holott mindezt már régen ki kellett volna nőni. Hogy létezik az, hogy betokosodva őrizzük a gyanakvásokat, és még mindig nincs egység közöttünk?


Érzem az érdeklődő bizalmat

Engedelmével, hadd tegyek fel egy abszolút újságírói kérdést: miért vállalja el most, 2010-ben a püspökjelöltséget?

Ez tényleg különös, hiszen lehet, hogy egy politikus megengedheti magának, hogy két vesztett választás után harmadszor is újra induljon. Furcsa kérdés, hogy én ezt keresztyén emberként vállalom-e. Elvállalom, mert ismét kollégák kértek fel arra, hogy valóban, őszintén megtegyem, ugyanis megvan a példa arra, hogy volt, aki ezen a „másik oldalon” felvállalta, de félúton visszalépett. Viszont tudják, hogy ha én igent mondok – akár az előző két alkalommal –, minden következményével vállalom. Egyrészt érzem az érdeklődő bizalmat, másrészt ismerik, hogy minémű lélek lakozik bennem. Tisztában vannak azzal, hogy mennyi jót és mennyi rosszat feltételezzenek rólam. Mindig eléggé átlátható ember voltam, látják, hogyan dolgozom otthon, hogyan viselkedem, mit hoztam létre, mennyire törekedtem emberi dolgokra. Úgy érzem, ebben a felkérésben benne van az értékelése annak, aki vagyok.

Feltehetően már arra is gondolt, hogy megválasztása esetén mi az, amihez az újonnan tisztségre jutott püspöknek első időben hozzá kell látnia?

Az első követelmény, mert hiszen távol kerültem az egyházvezetéstől, hogy megismerjem a valódi helyzetet, mi is van most. A másik az, hogy bontsuk le a különbséget az egyházi vezetés és a vezetettek között. Köztudatba kell emelni: együtt vagyunk hivatva arra, hogy egyházat alkossunk. A végtelen megkopottságban, hitelvesztésben, amit a híveimen keresztül érzékelek, akik közül számosan a nagyváradi piacozásból élnek, sokkal jobban tudják, hogy mi a helyzet a református egyházban, jobban ismerik, hogy milyen a hangulat, mint gondolnánk. Látom, hogy bennük van az a természetes igény, hogy ha tartoznak valahova, nem szégyennel, hanem örömest kötődnének oda. Az egyház hitelének megújítását újra elővenni, és azt szolgálni teljes erővel, ez is nagy és fontos feladat. Lényegesnek tartom azt munkálni az eljövendőben, hogy valóban váljék napi feladattá a megújulás. Az a bizonyos, múlt század közepi egyházi mozgalom nemcsak az általános renovációt, megújítást szorgalmazta, hanem az úgynevezett aggiornamento, naponkénti megújulás szükségességét is. Nem lehet egy nagy, elvi megújítási műveletet végrehajtani addig, amíg a napok szerint nincs megújulás. Minden napban az embernek újra kell kiteljesednie. Ezt a folyamatot a közösségekben, a kettő-hármak együttlétében, illetve a gyülekezetek, a hívek együttlétének a közösségében lehessen érzékelhetővé tenni.

Az egyház maga pasztorációs és egyéb feladatokat „ellátó” intézmény. Ebben a rendszerben mint organizmusban lát-e valamit, amin változtatni kellene, megújítani, vagy visszaállítani a régi rendet?

Ez is egy nagyon kényes, de megkerülhetetlen kérdés. Az egyház intézményrendszere az évszázadok folyamán alakult ki olyanná, mint amilyen most. Ez így, önmagában nem szent és sérthetetlen. Bármilyen fájdalmas erről beszélni, de egy ilyen megváltozott, posztmodern társadalomban a struktúrák átrendezése korkövetelmény. Behozhatatlanul le fogunk maradni a kortól, amelyben élünk. Nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy van egy kész, elképzelt modell előttem, hogyan kell institucionálisan, szervezetileg, szerkezetileg változtatni, de érzem, hogy erről beszélni, erről gondolkodni kell. Ezzel a mechanizmussal az egyház szekerét tovább vinni szinte lehetetlen. Tudjuk és érezzük is, hogy az egyházi kapcsolataink beszűkültek, formálissá váltak. Holott nagyon fontos, hogy az egyház a híveket átfogó egyéb, közéleti, hazai és külföldi intézményekkel, testvéregyházakkal, a politikai szférával is elvszerű, de rendszeres kapcsolatokat ápoljon.


Tanuljunk meg ajtót nyitni

Hadd essen szó az igazi jövőről: a gyermekekről, az ifjúságról, az újabb nemzedékekről, amelyek remélhetőleg az egyház legszélesebb és legaktívabb rétegeit fogják képezni. Az ifjabb nemzedékek sora hogyan válhat valóban a református egyház jövőjének a letéteményesévé?

Az egyház, nemde, táplálkozott abból, hogy családokban nőttek fel a gyermekek, a szülők és a nagyszülők körében, együttlétük alkotta a társadalom sejtjeit. A jelenlegi társadalomban nagyon sok a széttöredezett család, sok a fél, a rész, a töredék, nekünk ezeket kell összefognunk, ebből a helyzetből kell továbbmennünk. Az első és legfontosabb dolog a gyermekeknek, az ifjúságnak a megszólítása, a megérintése, a velük való kapcsolattartás. Egészen más a helyzet, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Annyira a vizuális kultúra, a vizuális technika lett úrrá az embereken, hogy már a kisközösségek egyben tartása, a közösségi élet gyakorlása is nagyon nehéz, akár egyházközségi, falusi szinten is. Ezeket összefogni, rendszeresen közösségi alkalmakat biztosítani számukra, akár vakációs programok, akár valamilyen munkában való közös részvétel révén, megtanítani őket közös értékeket teremteni, megannyi fontos feladat, akár a fiatal családok megérintése, összefogása: a vallás, a hit vállalására és megtartására ösztönözni őket. A református egyháznak nagyon szép hagyományai vannak a megújulás terén. A jelenlegi fáradtság, fásultság közepette jó dolog, hogy vannak kiutat kereső híveink. Nem tudom elfogadni azt az előítéletet, mely szerint aki másképpen találja meg a lelki békéjét és nyugalmát, az egyértelműen „szektás” volna. Ne bélyegezzünk, ne rekesszünk ki, ellenkezőleg, tanuljunk meg ajtót nyitni, tanuljunk meg kezet nyújtani, befogadni anélkül, hogy az önazonosságunkat feladnánk.

A református egyház lényeges dimenziója a zsinatpresbiteri jelleg. Lát-e valamilyen megoldást arra, hogy ne váljék papcentrikus egyházzá? Hogyan lehetne elérni azt, hogy a világiak minden szinten nagyobb részt vállalhassanak az egyház irányításában, többet kezdeményezhessenek?

Ez egy olyan kihívás, korkövetelmény, amely alól nem térhetünk ki. A kommunizmus világában kialakult egy bizonyos egyházkép, amely észrevétlenül áthagyományozódott, és a mai napig él. Közönségesen úgy fogalmaznám meg, hogy sokan ma is úgy tekintik, hogy „az egyház a pap káeftéje”, ezért a pap a felelős. Az a lelkész, akinek nincsen különösebb gazdasági, szociológiai, közéleti, politikai és egyéb képzettsége, amivel minden feladatot fel tudna vállalni. Az egyház visszakapta a javait, az épületeket, földeket, így sok kihívás nehezedik rá. Nagy baj, ha a gyülekezete, a szűkebb környezete azt várja el tőle, hogy egyedül vállaljon mindenért felelősséget. Meg kell tanulni a munkatársakat kinevelni, a közösség által kitüntetett bizalommal megválasztott képviselőknek, a presbitereknek tudniuk kell, hogy mit jelent presbiternek lenni, milyen kötelezettségeik, jogaik és lehetőségeik vannak. Ezek az emberek legyenek valóban egyházorientáltak, akik azzal a tudattal végezzék a maguk szolgálatát, hogy ennek ugyanúgy tartoznak eleget tenni, mint a lelkipásztor.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!