A föld nem szociális háló

2010. 12. 21. 12:31Egy tábornoknak legalább Mercedes G osztályú katonai jármű dukál… Riporthősöm nem a legendás terepjáró páncélozott, harci változatát használja, hiszen a lehető legbékésebb foglalkozást űzi, de 3500 hektár szántóföld megművelését, 2000 szarvasmarha hizlalását vezénylő farmerként szüksége van egy strapabíró járgányra. Némi üggyel-bajjal kapaszkodom fel Darabont Sándor mellé, s hogy ne éljek vissza az idejével, út közben faggatózni kezdek, s mire cége legújabb és legnagyobb kapacitású gabonatároló telephelyére érünk, kirajzolódik előttem egyetlen évtized alatt létrehozott „birodalmának” története.







A kezdet kezdete. A Darabont nemzetség régi, nagy múltú bihari família. A községben hét-nyolc ilyen nevű család él, nem mind rokonok, de 2010 januárjáig, idősb Darabont Sándor elhunytáig hárman viselték a nevet. Legifjabbik Sándort annak idején unokabátyja, Darabont Sándor fizikus, a Babeº-Bolyai Tudományegyetem professzora segítette agrármérnöki tanulmányaira való felkészülésében.
„A kollektivizálás előtt családunk egyik ágának tíz, a másiknak tizenkét hektár földje volt. Kuláknak besorolt édesapámnak, miután kisemmizték, sehová sem sikerült elhelyezkednie, ezzel-azzal próbálkozott, a vasútnál se alkalmazták. Mint annyi bihari gazda, ő is neki fogott kertészkedni, megszerette és jól meg is élt belőle. Édesanyámmal csak a beltelkeken, a házak mögötti kertekben űzhették a zöldségtermesztést. Szorgalmas emberek voltak, mindig béreltek a szomszédoktól negyven-ötven árnyi, összesen egy hektárnyi területet. A Nagyvárad melletti falvak látták el évtizedekig a várost friss zöldséggel. Tizenhárom évvel idősebb nővéremmel gyermekkorunktól hozzá szoktunk a földhöz, a kertben nőttünk fel. Addig nem engedtek el focizni, amíg meg nem locsoltam és be nem takartam a melegágyakat. Apáméknak nem volt elméleti tudás a hátuk mögött, de nagy szakmai, gyakorlati tapasztalatra tettek szert, nagyon sok titkát megtalálták a zöldségtermesztésnek. Fóliasátrakban paradicsomot, paprikát, vinettét termeltek, a kinti növények közül a káposztát, zellert, céklát, retket, salátát. Amíg működött a Fructexport, egy jól szervezett állami hálózat, rengeteg árút felvásároltak. Naponta vagonszámra exportálták a friss zöldséget külföldre. A közélelmezést, a szállodákat, a vendéglőket egy másik felvásárló, a TAPL-hálózat látta el. Bihar ebből élt, a fő bevételi forrása a zöldségtermesztés volt. Később piacozni kényszerültünk, utánfutós Daciával vittük az árút távolabbi nagyvárosokba, Szatmárra, Nagybányára, Kolozsvárra is.”
Nem csoda, hogy ilyen múlttal a háta mögött riportalanyom Nagyszalontán érettségizett a kertészeti középiskolában, majd Kolozsvárra felvételizett az agronómiára. Mire 1994-ben, földészmérnöki diplomával a zsebében hazatért, már visszakapták a nyolchektáros „családi birtokot”, és oda állhatott édesapja mellé szántani, vetni, aratni.
„Már az egyetemen megnősültem, és úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy hazajövünk, és Biharon kezdünk valamihez. A párom, Fábián Erzsébet matematikát végzett, nagyszalontai lány. Bár minden nap elhaladtam a házuk előtt, csak egyetemistákként ismerkedtünk össze – egymás mellett volt a két bennlakás, ő készítetett fel matematika vizsgáimra. Amikor hazajöttem, egy ideig párhuzamosan ment a zöldségtermesztés és a földművelés, s aztán inkább apám maradt a kertészettel, én meg a nagykultúrával foglalkoztam. Nekünk volt egy kétszobás lakásunk Kolozsváron, eladtuk, az árából egy román traktort és egy ekét lehetett venni. Számomra nem volt elég az a nyolc hektár, elkezdtem bérelni újabb területeket, vásárolni újabb gépeket, s mások számára is biztosítottam szolgáltatásokat. Akkoriban jött be a gyomirtós periódus, mert az emberek, akik visszakapták a földeket, nem igazán értettek hozzá. Sokan igényelték a szolgáltatást, hogy vegyszerezzem a területeiket, mert látták, hogy amit én megdolgozok, mennyire tiszta és mennyire jó eredményeket érek el. A kertészek is jöttek, látták az általam használt új, holland típusú vetőmagokat, látták, hogy nekünk mindig szépek a terményeink, nézték, hogyan csináljuk, és nagy igény támadt a vetőmagokra is. Ez szülte azt az ötletet, hogy a nővérem garázsában nyissunk egy kis gazdaboltot, ahol főleg zöldségvetőmagokat és vegyszereket kezdtünk forgalmazni.”

Megszületik a SADELLI. Maga a vállalkozás úgy kezdődött, hogy Sándor dolgozta saját és mások földjeit, a felesége, akinek nem sikerült a tanügyben rögtön elhelyezkednie, könyvelőnek képezte át magát. Idősebbik Darabont Sándor szívproblémával bekerült a kórházba, egy hónapig kezelték, de mivel nem volt semmiféle társadalom- vagy egészségbiztosítása, igen sokba került a kórházi kezelés. „A történteken okulva, a feleségem ragaszkodott hozzá hogy kezdjek magammal valamit, nehogy én is ilyen sorsra jussak. Ebből a meggondolásból létesítettünk egy céget 1995-ben. Kezdetben évekig nem volt semmi forgalom, semmi jövedelem, a SADELLI csupán formálisan létezett, keretet biztosított arra, hogy befizethessük számomra a nyugdíjjárulékot és az egészségügyi biztosítást. Ez a cég két évig így vegetált, aztán amikor adódott az üzletnyitás igénye, lehetősége, akkor kezdett működni igazán.”
Az indulás körülményeinek hallatán némileg kételkedve kérdezek rá, hogy
ez a kezdetben kicsi vállalkozás miként hozhatott annyi pénzt a konyhára, hogy az elég legyen a további bővítéshez, a fejlesztésekhez?
Sándor vállalkozásfejlesztési „receptje” hihetőnek és elég egyszerűnek tűnik: „Üzletünknek már az első években elég nagy forgalma, elég nagy haszna volt, s elkezdtük feltölteni más típusú árucikkekkel, olyan dolgokkal, amik falun szükségesek a gazdálkodáshoz. De közben lassanként nőttek a földterületek is. Mivel teljesen pénz nélkül indultunk, ez az üzlet azért bizonyult jónak, mert tavasszal nagyon sok vetőmagot, műtrágyát, vegyszert el tudtunk adni, de volt egy olyan egyezségünk a beszállítókkal, hogy mindent ősszel fogok kifizetni. A likviditás, ami az áruknak az eladásából keletkezett, elég volt ahhoz, hogy én meg tudjam venni az üzemanyagot magamnak, ki tudjam fizetni a béreket, és ezzel párhuzamosan elkezdjem növelni a gabonatermesztést is. Ez a kombináció nagyon előnyös volt a számomra, mert, úgymond, az üzlet meg tudott hitelezni tavasszal, hogy vetni tudjak, s miután learattam a földeket, visszaadtam az üzletnek azt a pénzt, amit az kifizetett a beszállítóknak. Tehát ez egy kereskedelmi hitel formájában megjelenő pénzáramlás volt, ami nagyon előnyös volt a számomra, Nemhogy kamatot fizettem azért, amiért én pénzt kaptam tavasszal, és amit csak ősszel adtam vissza, hanem még hasznom is volt rajta, mivel az az árrés, amit én gyakoroltam az üzletben, egy pluszt is biztosított. Úgymond, pénz nélkül be lehetett indítani egy olyan rendszert, ami máig is működik, csak most már nem egy üzletünk van, hanem öt, csak most már nem száz hektáron dolgozunk, hanem több mint háromezer hektáron. Ez a háromezer valamennyi hektár úgy néz ki, hogy a bihari határban van a legnagyobb, kétezer hektáros területünk, Margitta mellett nyolcszáz hektár, ötszáz pedig Tenke környékén. A mezőgazdaság fejlesztési alapja a föld, ezért vált a hosszú távú stratégiánk részévé, hogy egyre nagyobb területeket szerezzünk, mert akkor lehet terjeszkedni, és össze lehet vonni az egészet. A célunk az, hogy öt-hatezer hektárig jussunk el két-három éven belül.”

21. századi csúcstechnológia. Sándor terepjárója egy, a község peremén emelt „agrárerőd”bástyáinak tövében fékez le. A négy csillogó silótorony 5000 tonna gabona tárolására alkalmas. A cég többi raktárai összesen ugyanekkora tárolási kapacitással bírnak. Nagy élet zajlik a 2007-ben épült telephelyen, kamionok sora várakozik, hozzák-viszik a kukoricát, a búzát, az egyéb terményeket. Ugyanis itt működik Bihar megye legnagyobb kapacitású gabonaszárítója, s annak köszönhetően a cég 10-15 ezer tonna kukoricája mellett még 5-6 ezer tonna erejéig „bérszárítást” is végeznek. A gabona átvételére, tárolásra és feldolgozásra szolgáló telepen egész nap nagy mozgás van, jön-megy az árú. A kombájnoktól behozott terményt kitisztítják, kirostálják, és megszárítják, hogyha kell. Olyan minőséget biztosítanak, hogy hosszú távon értékesíteni lehessen az ide hordott, itt kezelt tengerit, búzát, napraforgót. Kukoricából tíz százalékos nedvesség esetében 350-400 tonnát tudunk 24 óra alatt „lezavarni”.
A szárítómű számára földgázzal biztosítják az energiaellátást, sokkal hatékonyabb a gázolajjal működtetett égőfejeknél. Házigazdám nem titkolja, hogy két-három éven belül meg szeretné kétszerezni a telep kapacitását. Ha nem bizonygatná, el se hinném, hogy ezt a rendszert csupán három ember működteti. „Ezen a telephelyen jelenleg hárman dolgoznak, négyen az éjjeliőrrel együtt. Van egy telepvezetőnk, egy gépészünk és egy segédmunkásunk. Ilyenkor, ősszel, szárítás idején éjjel-nappal működtetjük. Serleges felvonókkal szállítjuk fel az árút, vízszintesen egy láncos szállítómű, a rédler viszi, beindulnak a sziták, a szelektorok, a tisztítók. Alul nem csak a piszok hullik ki, hanem a tört szem, minden egyéb, ami még takarmányként hasznosítható. Cégünk ebből a meggondolásból fektetett be két évvel ezelőtt egy állattenyésztési farmba Kisszántón, ahol jelenleg körülbelül kétezer húsmarhát tartunk, hizlalunk.”
Belépünk a telephely vezérlőtermébe, ahol egy terjedelmes képernyőn nyomon követhető a rendszer működése, számítógépes vezérlése. Ha automatára van állítva, emberi kéznek nem kell beavatkoznia, mindent saját maga beállít, a képernyőn látható a folyamatábra, a szárító, a silók sémája, lehet látni, hogy milyen beállítások vannak, meg lehet nézni az eseménynaplót, vészjelzés mutatja, ha valami meghibásodott.
Eddigi benyomásaim alapján nem állom meg, hogy ne kíváncsiskodjak tovább, kérdem Sándort, ugyan hány ember szükségeltetik egy ekkora agrárbirodalom működtetéséhez? Pár pillanatnyi töprengés után kapom a választ: „Az összes alkalmazottaink száma negyven körül lehet, de ebben a létszámban benne vannak boltosok is. Az irodán nyolcan vannak, a 3500 hektár földet 15 ember dolgozza meg. A gépparkunk a legutolsó technológia szerinti. Ami a piacon létezik, abból a legmodernebbet választottuk. A Fendt traktorok, a Bosch gépek a legkorszerűbb német gyártmányok. Most vettünk két négykerék-meghajtású amerikai Case kombájnt, amelyik kukoricára van kiépítve. Ugyanis azt tapasztaltuk az utóbbi öt évben, hogy a tengeri volt a legjövedelmezőbb kultúra. Most rá akarunk állni, hogy a terület legalább ötven százalékán kukoricát termeljünk.”
Sándor felidézi, hogy több éven keresztül kísérleti parcellákat működtettek, nagy türelemmel, egészen 150 fajta hibridig. Figyelték az új fajtákat, hogy eldönthessék, mit érdemes itt termeszteni. „Minden évben az a politikánk, hogy három-négy fajtával megyünk, mert tapasztaltuk, hogy ugyanaz a hibrid, amelyik egyik évben a legjobb volt, a következő évben az időjárás változása miatt nem hozza ugyanazt a teljesítményt. A nekünk vetőmagot biztosítók vezérhibridekől általában az első kettőt szoktuk használni.”
Mondom Sándornak, hogy riporteri előkészületeim során olvastam a világhálón, egyik általuk szervezett szakmai találkozón volt egy bemutatójuk: a szántás nélküli őszi búzavetés. „Valóban, a mai technológia megengedi azt, hogy egy menetben előkészítsük a földet, sőt, hogy egy menetben el is vessünk. Olyan vetőgépeink vannak, amik tárcsákkal vannak felszerelve, főleg a szántást próbáljuk hanyagolni, mert az a legnagyobb energiafelhasználó művelet. Vannak olyan új gépek, mélytalaj lazítók, gruberek, amik egy menetben helyettesítik a szántást és a talajelőkészítést. Emiatt nagyon nagy az idő és az üzemanyag-megtakarítás. Sikerült így, szántás nélkül elvetnünk 500 hektár repcét, 500 hektár búzát. Ez a titka, ez a jó benne, hogy a földet nem forgatja, mint az eke, hanem csak fellazítja, és úgy hagyja abban az állapotában. És emiatt a felső réteg fent marad, a lazasága, és ami a növénynek nagyon fontos: az oxigén és a vízarány olyan optimális lesz, hogy a gyökér sokkal jobban tud fejlődni, mint hogyha szántottuk volna. Sőt, még egy káros jelenség is elkerülhető, az úgynevezett eketalp. Ugyanis, ha évekig szántunk egy területen, előbb-utóbb nagyon kemény réteg képződik a szántás alján, egy tömörödés, ami nem engedi lemenni vagy feljönni a vizet. Saját tapasztalatból tudjuk, a szántással szemben a mélytalaj-lazítással húsz százalékkal nagyobb terméshozamot tudunk biztosítani.”
Ezek után adódik a kérdés, mi több, illendő is megkérdeznem a gazdától, hogy milyen volt az idei termés? Kiderül, hogy a repce meg napraforgó a sokévi átlag alatti volt, búzából viszont 5500, kukoricából pedig 9200 mázsa hektáronkénti termést értek el. A szója is „nagyon jól szolgált”, az eddigi 3200 mázsa helyett 4000-et hozott. A kór- és károkozók se okoztak mostanában nagyobb gondot, volt ugyan néhány éve egy úgynevezett diabrotika-támadás, kukoricabogár-hullám, de szerencsére, átmeneti dolog volt, lassan visszaszorult, valószínűleg a természetes ellenségei szabályozták le ezt a kártevőt.
Együttlétünk alkalmával házigazdám több ízben is bizonygatja, s magam is meggyőződhetek róla, hogy egy ilyen vállalkozásnál mennyire fontos eszköz az informatika és a műholdas rendszer. „Ezek nélkül nem tudnánk se működni, se fejlődni. Mert egy ilyen volumenű területen csak ilyen eszközökkel lehet lekövetni, és ellenőrizni a tevékenységeket. Ezt már csak emberi ésszel nehéz lenne megtenni, de sikerült kiépítenünk egy sajátos informatikai rendszert, egy területkövető GPS-es szisztémát. Egy topográfus kollega a területeket tartja így nyilván, ezzel foglalkozik, összesíti a parcellákat. Újabb és újabb parcellák jelennek meg, a gépészeknél van egy-egy hordozható GPS, melynek segítségével azonosítanak minden parcellát, azt is, hogy milyen munkálatot kell elvégezni rajtuk. A költségeink is parcellákra vannak generálva, automatikusan, ahogy elvégezzük a munkát. két-három éves gyakorlattal sikerült kialakítani egy olyan számítógépes rendszert, ami leköveti a növénytermesztést, a gabonatárolást, az állatfarmot is.” A Sadelli alkalmazottai, három, ötvenes, nagy tapasztalatú ember kivételével, mind fiatalok, még Darabont Sándornál is fiatalabbak. A gépek mind újak, mindegyiknek a kezelését külön meg kell tanulni. Az emberek saját magukat is képezik, de főleg télidőben, koratavasszal meg szokták tartani a szervezett továbbképzéseket, s olyankor beszélik meg, hogy milyen irányban fejlesszenek és fejlődjenek.

Lehetőség és felelősség. Mialatt közeledünk a cég székhelye felé, riportalanyom bevallja, hogy a látszat és az eredmények ellenére: az eddigi nagy fejlesztéseknél, a megkétszereződő szántóterületnél, kétszer akkora gabonatároló kapacitásnál, kétezerről ötezerre növelendő hízómarha-állománynál sokkal jobban érdekli a kertészet fejlesztése. „A zöldségszektor egyelőre megmaradt azon a szinten, ahogy édesapámék csinálták, két-három kertben, fél hektáron, most is tele van az egyik kert káposztával, a fóliák salátával, édesanyám és a nővérem gondozza. Viszont 2010-ben sikerült megnyerni egy 950 ezer eurós EU-s pályázatot, amelyiknek az egyik kitétele az volt, hogy a vásárolandó berendezések fele öntözőrendszer kell legyen. Egy elég nagy kapacitású berendezést vásároltunk, jövő áprilisban fogják leszállítani, tehát nagy területeken fogunk kertészkedni, főleg burgonyát termesztünk majd és káposztát. Nagy dobokra 550 méter hosszú cső van feltekerve, ami saját magát húzza vissza. Be fogjuk indítani a kertészetet is, mert igazából a családi tradíció szerint az áll hozzám közelebb, nem a gabonatermesztés vagy az állattenyésztés. Én már látom lelki szemeim előtt a száz hektár burgonyát, az ötven hektár káposztát.”
Amikor aziránt érdeklődöm, hogy a közeljövőre nézvést milyen rövid távú elképzelései vannak, beszélgető partnerem meglepően merész terveket tereget elibém: „Elvégeztünk egy eléggé átfogó analízist, hogy mit kell tennünk az elkövetkező két évben, 5- 6 ezer hektár föld művelését kell elérjük, és 5 ezer szarvasmarha hízlalását. Az utóbbihoz megvan a teljes infrastruktúra. Szarvasmarha tenyésztés terén Romániában talán a legnagyobb cég a ROMESPA, egy spanyol családtól vettük meg. Keverék húsmarhákat vásárolunk fel, nagyon jól válaszolnak a hízlalásra. Istállóban tartjuk, szuperintenzív technológia mellett, a saját keverőnkben megtermelt tápot és takarmányt kapják. Az értékesítés csak külföldön zajlik, élő állatokat exportálunk, Horvátországba, Görögországba, Spanyolországba, a Közép-Keletre. Vannak az országban munkapontok, ahol fölvásároljuk az állatokat, körülbelül két hónapig hizlaljunk, de az lenne kifizetődőbb, ha végig mi tudnánk felhizlalni a vágóhídra. Tőlünk más termelők veszik meg, akik tovább hizlalják, mert ők kapnak a vágásra uniós támogatást. Ilyen nálunk, Romániában nincs. Õk félkész állapotban, még hizlalják egy-két hónapig, és aztán fölveszik a támogatást az Uniótól. Romániában talán csak két olyan vágóhíd van, amelyik szarvasmarhára van jogosítva. Szeretnénk elérni, hogy minél tovább nálunk hízzanak. Minél közelebb kerülnek a levágáshoz, annál kifizetődőbbek, annál nagyobb a nyereség rajtuk.”
Sadelliék rutinos pályázók, amióta Romániában a farmereknek az előcsatlakozási időszakban, majd az Európai Unióhoz való csatlakozás nyomán alkalma nyílott főleg Sapard-forrásokból uniós támogatásokat megpályázni, minden lehetőséget kihasználnak. Így jutottak 250 ezer eurós támogatáshoz a riportutam elején meglátogatott gabonasilók 800 ezer eurós befektetésében. „Általában mindig van egy futó pályázatunk. Ha megpályázunk valamit, ahogy lezárjuk azt a periódust, egyből kezdünk egy másikat. Megpróbáljuk maximálisan kihasználni ezeket a lehetőségeket. Főleg a SAPARD-ot, tehát általában 500 ezer euró fölötti pályázataink vannak.”
Kiderül, hogy Dacian Cioloº, az EU agrárbiztosa Sándor évfolyamtársa volt az egyetemen. „Remélem, hogy Romániának származik ebből valamilyen előnye, mert a román politikum mindig jól politizált. Azt is tudni kell, hogy nem azért lett romániai a biztos, mert csak a románok támogatták, hanem nagyon nagy francia lobbija is volt. Persze, nagyon nehéz időszak áll előtte, mert most kell eldöntsék, hogy milyen új agrárpolitikát fognak kitalálni az EU területére. Azt hiszem, hogy Románia jövőbeli mezőgazdasága másképp fog kinézni, mint a francia, a német vagy a holland mezőgazdaság, mivel a méretek itt sokkal nagyobbak. Teljesen más támogatási rendszer szükségeltetik egy kis területű üzemekre épülő mezőgazdaság részére, mint egy nagyobb területeket üzemeltetőre. Mi Cioloºsal egy évfolyamon végeztünk, személyesen ismerem, s van egy internetes portálja, ahol minden mezőgazdász elmondhatja a véleményét, hogyan látja a jövőbeli támogatás- és agrárpolitikát. Románia mezőgazdaságában még nem döntötték el, hogy egy gazdaságos, profittermelő agráriumot, vagy egy szociális hálót akarnak továbbra is fenntartani. Úgy érzem, hogy Románia még nem érett arra, hogy teljesen a rentabilitás oldaláról kezelje a mezőgazdaságot, jelen pillanatban inkább szociális hálóként kezelik. Ha Románia lakosságának több mint 35 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, míg egy fejlett nyugati országban legfeljebb 4-5 százalék, azzal mindent elárulok. Kell egy átmeneti időszak ahhoz, hogy ebből a szociális megközelítésből áttérjenek a gazdaságos alapokon működő mezőgazdaságra. Ha valóban akarnák, és ez lenne a cél, nagyon rövid idő alatt meg lehetne tenni, csak akkor fel kellene készíteni azt a harminc százaléknyi lakosságot, hogy máshonnan szerezze a jövedelmét, lehet, hogy egy nagyon veszélyes, nagyon merész döntés kellene hozzá, de lehet, hogy az lenne a jobb.
Valószínűleg a területalapú támogatás át fog alakulni mennyiségi alapú támogatásra. Eddig az volt a legabszurdabb problémája a világ mezőgazdaságának, hogy egyrészt nagy volt az éhínség, másrészt nagy volt a túltermelés, s ezt próbálták gátolni. A jelenlegi rendszer még ezen a gyakorlaton alapul. De mivel Kína nagyon megindult, s a kínai népesség elkezdett egyre többet fogyasztani, ez sokkal magasabb szintű mérlegegyensúlyt okoz a termelés és a fogyasztás között. Az UNESCO adatai szerint, ha a népesség így fog tovább szaporodni, és a mezőgazdasági területeket így vonják ki továbbra is a termelésből, ötven év múlva a rendelkezésre maradó termőföld nem fogja tudni ellátni a lakosságot.”

Válságok és kitérők. Sándor elegáns irodájában felesége, Erzsébet asszony személyében újabb, elragadó riportalanyra találok. Hamarosan kiderül, hogy a cégcsoport felett „controlling”-felügyeletet gyakorló matematikus-közgazdász a SADELLI cégelnevezés második feléhez nevét kölcsönző „Elli”, szolgáltatja a vállalkozáshoz a józaneszet, az óvatosságot, a féket, párjával, a cégnév első szótagját adó Sándorral szemben, aki az „agresszív menedzsment” híve. „Ha rajta múlott volna, már fél Bihar-megyét megvásárolta volna” – mondja félig tréfásan Erzsébet.
Amikor az iránt puhatolózom, hogy miként élték, élik át a világkrízis romániai hatásait, egyáltalán cégüknek voltak-e válságos időszakjai, meglepő választ kapok: „Igazából vagy kétszer kerültünk válságba, de hála Istennek nem lett belőle nagyobb gond, mert inkább likviditási problémákat jelentett. Igazi krízis nem volt, hanem csak pillanatnyi fennakadás. Egyik évről a másikra felére esett a termények ára. Ezt mi nem láthattuk előre, nem kalkuláltuk be, és ez érződött az éves költségvetésben. Vagy például az is gondot jelentett az elején, hogy a bankok nem támogatták a mezőgazdaságot, és nagyon sok hosszú távú befektetést rövid távú hitelekkel fedtünk le. Ez hosszú távra persze, hogy gondot jelent, de sikerült átalakítanunk ezeket a rövid távú hiteleket hosszú távúakká, ehhez kellett a nagyon gyors, nagyon agresszív menedzsment. Aztán volt a Sadellin belül egy építőanyag forgalmazó rész, a Sadelli-Construct, egy olasz brand-et forgalmaztunk. Importáltunk és terítettünk Arad, Temes és Bihar megyében, amit a krízis után akartunk teljesen átcsoportosítani. A válság beállta előtt divat volt az ingatlan-kereskedelem, ingatlan-beruházás, az építkezés, de miután bekövetkezett a válság, abszolút fel kellett számolnunk. Nem jó róla beszélni, még most is folynak a perek…”
A helyi önkormányzattal jó kapcsolataik vannak, Sándor tagja a községi tanácsnak, RMDSZ színekben. Miután átvállalták az emberek terület utáni adóbefizetését a bérelt földeken, és elég nagy gépparkjuk, elég nagy épületvagyonuk van, jelentős összeget fizetnek be évente az önkormányzatnak. A polgármesteri hivatal elég jelentős bevétellel bír, lefedi a költségeit, és még beruházásokra is marad pénze.
Emlegetem Sándornak, volt egy időszak, amikor nem RMDSZ tanácsos volt, hanem a Demokrata Pártot képviselte néhányad magával a 85 százalékban magyarok lakta községben, rá is kérdezek, hogyan állhatott elő ez a bizarr közjáték? „Nem titok – magyarázza készségesen –, azért alakult ki az a helyezet, mert akkoriban néhány barátommal elterveztük, hogy bevezetjük Biharra a gázt. De nem találtunk partnerekre a helyi RMDSZ-vezetésben, Molnár János akkori polgármesterben. Szinte ellenségként kezelte a dolgot, emiatt az alpolgármester támogatását kellett kérjük. Mivel kialakult egy ilyen ellentét, versenyhelyzet, megpróbált mindent úgy intézni, hogy ne boldoguljunk. Mi a megyétől, a gazdasági minisztériumtól is kértünk segítséget, akkoriban is a PD volt hatalmon. Végül ők sem segítettek, bár ígértek fűt-fát, önerőből csináltuk meg a hálózatot. Mi soha nem iratkoztunk be a PD-be, csak az ő színeikben jutottunk be a helyi tanácsba néhányan, ez egy válasz volt inkább a helyi RMDSZ negatív hozzáállására. Mi ezt elmondtuk magasabb szinten is az RMDSZ-nél, hogy itt nem működnek a dolgok, mi nem akarunk senkinek rosszat, de abszolút nem találtunk partnerekre. Inkább ez volt a fájó, és ezért született egy ilyen reakció az itteni emberek részéről. Akciónk csoportos döntés volt. Hála istennek bevezettük a gázt, visszatértünk az RMDSZ-be, és megszabadultunk Molnár Jánostól. Mindegyikünk mindig RMDSZ-tanácsos volt és maradt, azt az egy ciklust kivéve.”

Családi apróságok. Darabonték annak a polgárosodottabb rétegnek a képviselői, akik a máról-holnapra hirtelen megvagyonosodott „újgazdagokkal” ellentétben nagyon is átérzik, hogy a nagyobb „vagyon”, a több „pénz” birtoklása fokozottabb társadalmi felelősséget is jelent. Ennek a felelősségtudatnak köszönhetően vállalnak részt a község, illetve a megye közéletében. Sándor édesapja elhunyta után, őt követően felvállalta az általa eddig is jelentős mértékben támogatott református egyházközségben a gondnoki tisztséget. Darabonték gyakori szponzorok, adományozók szociális téren, beteg gyermekek gyógyíttatását támogatják, sokat áldoznak a kultúrára, a nagyváradi színházra, az iskolákra, ahol a gyermekeik tanulnak.
Váradra, vissza a redakcióba már nem Sándorral, hanem Erzsébettel indulok, bár 12 órára mindkettőjüknek a városban kellene lenniük, méghozzá angolórára várja őket a „tanár néni”. Erzsébet eddig is jól állt az angol nyelvvel, Sándor inkább a németet beszélte, de rájöttek, hogy a partnerekkel való jó kommunikáció érdekében elengedhetetlen követelmény az angol nyelv birtoklása. A Darabont família apraja, nagyja verseng egymással a nyelvtanulás terén, s az apraja meghaladta a nagyját…
Visszatértemben arról faggatom Erzsébetet, hogy ha édesapa, édesanya ennyire elfoglalt, ki rendezi a gyerekeket? „Reggel, induláskor mindenki együtt van otthon, édesapa megy el leghamarabb. Én odahaza tartózkodom, amíg elindulnak az iskolába, megfőzök, mikor hazajönnek, meleg étel van az asztalon, a nagynéni, Sándor nővére sokat segít nekünk, ő megy be értük az iskolába, ő hozza haza őket, enni ad nekik, s velük van, amíg én haza nem érek. Igyekszem legalább öt órára hazajönni, hogy én is felügyeljem a tanulást. Nagylányunk energikus, önálló, strapabíró, a kicsi inkább művészlélek, ő zongorázik, táncol, neki a lelkével kell többet foglalkoznom. Egyébként már sok mindent látnak, éreznek abból, amit a szülők csinálnak. Természetes közeg is nekik a mi világunk, érdeklődnek is iránta, sokat együtt vagyunk, kijönnek velünk a határra, igyekszünk őket is beavatni a munkánkba. Nagyon élvezik, már ők is tudják, hogy meg kell állni, meg kell figyelni a növényt, hogy nőtt-e, hogy nem beteg, kiszállnak édesapával, és szemlélődnek. Már ők is meg vannak fertőződve.
Minden elfoglaltságunk mellett, persze, hogy szoktunk szabadságra menni, az évi két vakációnak mindig meg kell lennie. Télen síelünk Ausztriában, Olaszországban, a család minden tagja együtt van, sőt sikerült még az ötvenéves nagynénit is elcsábítani és megtanítani, hogy ne fázlódjon a pálya szélén. A nyári vakáció egy ideig a tengerpart jelentette. De most már, ahogy nőnek a gyerekek, ahogy nyílik az eszük, egyéb élményeket kínálunk számukra. Tavaly például Londonban voltunk. Most már elég nagyok ahhoz, hogy emlékezzenek rá, hogy megfogja őket. Sándor, amikor van ideje, teniszezik is, jómagam inkább úszni járok, kétszer egy héten a kislányokkal, ehhez én ragaszkodom inkább, nyáron pedig a nagylány teniszezik. A nagymama nyolcvanat töltött novemberben, elfőzöget, rendezi a tyúkudvart, a kertbe is kijár, elfoglalja magát. Hálát adhatunk a Jóatyának, hogy itt van köztünk, és még nem kell őt gondozzuk”…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!