Népi erotika a Moszkvában

2010. 12. 21. 11:44„Nem irigyellek benneteket” – szólt oda az újságírók csoportjához az előadás után az egyik váradi színésznő, aki ezúttal maga is nézőkét volt jelen. Arra gondolt ezzel, hogy miként tudják majd a lapok krónikásai felidézni azt a produkciót, amelyből meglehetősen nehéz olyan mondatot idézni, ami a mai konvenciók alapján elbírja a nyomdafestéket. (Jelentem, a helyi napilapok tudósítói ügyesen megoldották.)
A Piroska és a farkas – amelynél úgy gondolom lehetett volna stílszerűbb, találóbb, ihletettebb, vagy miért is ne vaskosabb címet is találni e produkciónak –, melynek bemutatója még októberben volt a budapesti Fészek klubban, Burány Béla vajdasági orvos és néprajzkutató gyűjteményéből építkezik. A hatalmas, mintegy 1100 mesét tartalmazó anyagból Kőrössi P. József válogatta össze az elhangzottakat, több tematika köré csoportosítva. „A nép számára az erotika a beszéd tárgya volt. Amit érzett, látott vagy látni vélt, elmondta.” „A nép az erotikus értelmű, úgynevezett obszcén szavaktól sosem félt” Érdekes, hogy az előadás szervezői a fenti idézetekkel fontosnak tartották a népi kötődés hangsúlyozását, mintha egy-egy erős kifejezést úgymond igazolna népi származása, míg ha ugyanaz urbánus környezetben hangzik el, akkor már illendő elpirulni.
Nos, a manapság a tulajdonosa által visszakapott, romos, lakatlan épületben a szép emlékezetű váradi Nyomdaklub (a Tempo) helyén működő Moszkva kávézó egykor jobb napokat látott, málló vakolatú előadóterme lehet, hogy elpirult néha, de a közel száz fős közönség remekül bírta a folklorisztikus pajzánságokat. Akadtak a különböző generációk közötti különbségeket karikírozó, papok és apácák viselt dolgain kacagtató, illetve a tanmesék világát idéző történetek, melyek kétségtelenül e témakörben is igazolták a magyar nyelv gazdagságáról és változatosságáról szóló megállapításokat.
A meséket gyűjtő, két éve elhunyt Burány doktor, aki nem mellesleg egykor a Vajdaság rákregiszterét is elkészítette, erotikus vajdasági népmesegyűjteményeit (Szomjas a vak ló, A legkisebb királylány kívánsága, Mé piros a gólya csőre?) könyv formájában is publikálta. A szerkesztő bevezetőjéből a közönség megtudhatta például, hogy a trágár szó meghonosítója a 16. században Bornemisza Péter volt, akinek Trágár Balázs nevezetű alakja egyféle tréfacsináló emberként szerepelt.
Megtudhattuk azt is, hogy eredetileg minden mese felnőtteknek szólt, s amit sejtettünk eddig is: az állatmesék valójában mind az emberről szólnak.
Előadóművészi szempontból ez a felolvasószínházi est azért is volt élvezetes, mert Körner és Hajdu nem játszották túl a történeteket, a legtöbb történet poénja a lehető legpontosabban csattant, s ama bizonyos nyomdafestéket nem tűrő szavakkal olyan természetességgel dobálóztak, hogy egyáltalán nem érződött valamiféle tabudöntögető hangulat. Az előadás nem vált sem öncélúvá, s a már-már fájdalmasan sok nevetés mellett ez tette igazán hitelessé és szerethetővé.




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!