A balkáni Winnetou földjén

A Matica, Rjecica és Plitvica folyócskák összegyűlt vize évezredek alatt megmunkálta a mészkövet a Zágrábtól 140 kilométerre emelkedő Mala Kapela és Pljesivica hegyvonulatainak karsztos völgyében, tavak, vízesések, források és barlangok tarkította, vadregényes tájat hozva létre, mely a 60-as évek jugoszláv–nyugatnémet koprodukcióban készült indiánfilmjeinek alkotóit is megihlette. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Magára valamit is adó, Horvátországról szóló bedekker nem győzi a tengerre igyekvő napimádó népség tudatába vésni, hogy a délebbi fekvésű közkedvelt nyári henyélő helyek felé igyekezvén (avagy onnan jövet) az E71-es nemzetközi úton semmiképpen se mulasszák el meglátogatni az ország nemzeti büszkeségét, az 1979 óta az UNESCO világörökségi listáján szereplő Plitvicei-tavak Nemzeti Parkot.
A Budapest–Temesvár tengelyen szocializálódott rommagyar újságírót természetesen nem az útikönyvek bevásárlóközpontos hangosbemondóvá silányodott szirénhangjai, hanem kizárólag mélyen intellektuális szempontok vezérlik az efféle célpont kiválasztásában: használható témával sokkal könnyebb eladni a szerkesztőségben az előre be nem jelentett, majd egyhetes szabadságot. Ennek fényében a kirándulást megelőző néhány napos tengerparti henyélés sem az év közben felgyülemlett hedonista vágyak kielégítését, hanem a megfáradt idegrendszer felkészítését szolgálja az élmény megfelelő befogadására a készülő riport érdekében, tehát magától értetődően a munkafolyamat szerves része. Ha ezt a rendíthetetlen szakmai alázatot megspékeljük az expedíció stábjában részt vevő – a Gojko Mitic-féle, nagyrészt a környéken forgatott indiánfilmek ébresztette vadregényes álmait a hatvanas évek óta dédelgető – édesanyám határozott noszogatásával, nem meglepő, hogy ripsz-ropsz a türkizfényű tavak közt sétálgatva találtam magam.
Egy augusztus eleji szerda reggelen érkezünk a park kevéssé forgalmasnak vélt 2. számú bejáratához, ahol – a televízióból jól értesült tengerparti házigazdáink jóslatának megfelelően, reményeinket sárba döngölve – a pénztárnál ilyen lehetetlen időpontban is kígyózó sor vár minket, mely aztán várakozás közben, fél óra alatt reménytelenül hosszúra nyúlik, szerencsére már a hátunk mögött. Ez az idő bőségesen elegendő ahhoz, hogy az igényeinknek megfelelő túrát kiválasszam a térképre rajzolt sokrétű kínálatból: a 4–6 órásra taksált H jelű program mellett döntök, mivel szinte teljesen végigvezet a tórendszert bejáró ösvényeken, a lehető leghosszabb hajókázási lehetőséget kínálja, viszont elkerüli a keményebb hegyi utakat, így tán marad bennem annyi erő, hogy kora délután elvezessek a majd 500 kilométerre fekvő Budapestig. A belépti díjat persze nem befolyásolja, hogy a turista mennyire él a látnivalók kínálta lehetőséggel, a napijegy minden felnőtt látogatónak egységesen 110 kunát (65 RON) kóstál, ami a vékonyan bélelt magyar pénztárcáknak nem kis megterhelés, viszont a nyújtott szolgáltatásokat (elektromos busz és kompok korlátlan használata) figyelembe véve kénytelen-kelletlen rentábilisnak mondató.
Miután hozzájutunk a szép kivitelű, térképpel ellátott belépőjegyekhez, repülőrajtot veszünk, hogy a többieket megelőzve biztosan felférjünk első körben az útvonal legdélebbi pontjára transzportáló elektromos buszra. Az még a nagy sietség közben is rögtön feltűnik, hogy a parkban nyoma sincs a balkáni hűbelebalázs mentalitásnak, első ránézésre megfelel a nyugat-európai standardoknak, tiszta és jól szervezett. Ezt az elektromos busz működése is jól példázza: percre pontosan menetrend szerint érkezik, az utasok elhelyezkedését utaskísérők segítik, az útvonalat pedig úgy alakították ki, hogy egy-egy másodpercekre felvillanó képekkel sejtesse a gyalogtúra során ránk váró gyönyörűséget, de ne áruljon el semmit idő előtt a sokkolóan szép látványból. A negyedórás út hamar eltelik, főleg mert közben feleségemmel indián hadiösvények és táborok nyomait véljük felfedezni mindenütt, édesanyám filmélményeinek kontójára viccelődve. Mint utólag háttéranyaggyűjtés közben kiderül, nem járunk oly távol a valóságtól humorizálás közben, Hajduk Mrdalj zadari származású üzletember a létező piaci résbe befurakodva már több mint három éve felépítette Winnetoulandet a természetvédelmi terület tőszomszédságában, sátrakkal, pónilovakkal, totemoszlopokkal és a filmek eredeti kellékeit bemutató múzeummal.
A túra – tulajdonképpen a terület déli traktusát bejáró – első felében hét kisebb tavat, illetve tószemet látogatunk meg, mielőtt elérnénk a Kozjak tóig, melyen hosszában készülünk átkelni komppal. Gyaloglás közben még inkább beigazolódnak az első benyomások, a nemzeti park olajozott gépezet: remekül kitáblázott, a természetet még a lábnyomunktól is óvó, cölöpökre emelt rönkösvények vezetnek körbe minket tündérországon, sokszor még a „vízen járás” örömét sem tagadják meg tőlünk. Már néhány percnyi séta után is könnyen érthető, hogy a 18 elemből álló, több mint 500 méteres szintkülönbségen lépcsőzetesen elhelyezkedő, 92 vízesés által tarkított, két négyzetkilométer felületű tórendszer miért lett a világörökség része.
Irigyen csodáljuk a kristálytiszta türkizragyogású vízben a fák benyúló gyökerei és az életigenlően burjánzó vízinövények közt lomhán napozó halakat, mélázunk a körénk gyűlő vadkacsákat figyelve, kapkodjuk a fejünket a fülünk mellett ellavírozó szitakötők elől. Erős vágyat érzek, hogy az evolúció uborkafájáról visszaereszkedve kopoltyút növesszek, és örökre eltűnjek a hínárdzsungelben. Az erdő borította hegyek és szilaj vízesések között az jut eszembe, nem is űzettünk ki a Paradicsomból. Mintha az ezen a szakaszon még viszonylag elviselhető számban fellelhető látogatótársaim is így éreznének, és igyekeznének képességeikhez mérten ehhez méltóan viselkedni: bő háromórányi séta alatt egyetlen – jóindulattal szólva – elejtett műanyag palackot látok, az emberi természet visszásságai csak apró, elgondolkodtató gesztusokban nyilvánulnak meg. Többen ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy lefotóztassák magukat, miközben kenyércsücsköt vetnek a szinte nem is vízen, hanem haltengeren úszkáló vadkacsák elé, mintha e nélkül a leereszkedő uralkodói gesztus nélkül azok éhen halnának. Az út mellett bizonyos, közmegegyezéssel szakrálisnak kikiáltott helyeken a vízbe dobált pénzérmék rejtélyével már nem is terhelem magam. Úgy látszik, fajunk jól látható – bár pillanatnyilag hősiesen kordában tartott – hibáit csak a vizek lakóinak egy része tolerálja ilyen nagyvonalúan (vagy néhány morzsáért prostituálva magát), az itt élő számos madárfaj, a népes vidrapopuláció, jelentős kétéltű- és hüllőnépesség inkább észrevétlenül megbújva szemléli tevékenységünket. A dolog napos oldala, hogy a helyi erdőkben élő barnamedvék és farkasok erkölcsi mércéje szerint is könnyűnek találtatunk…
A komp felé haladva egyre sűrűsödik az embertömeg, de mivel egyre többen megállnak piknikezni a hozott szendvicsekből (avagy, mint azt egy magyar családnál láttam, a műanyag edényekbe csomagolt komplett háromfogásos ebédből), elfogadható rajthelyről indulhatunk neki a fedélzetre jutásért folyó ádáz versenynek. A várakozás pont megfelelő lehetőséget kínál, hogy mi is jót lakmározzunk a hátizsákban megbúvó gyümölcsökből, én a lovagiasság szabályait sutba vetve távol tartok mindenkit az útközben vásárolt friss fügétől, amíg az utolsó héjat is tisztára nem csócsálom…
A nagyszámú látogató miatt gyakorított menetrendű hajóról szép kilátás nyílik, de a tömegben, a tavat körbeölelő túlterhelt ösvényeket és a valószínűleg a park területén található szállodák vendégeiből álló sétacsónakázók privilegizált csoportját szemlélve a kis tószemek mellett érzett intimitás eltűnik, és sajnos a nap folyamán már nem is tér vissza. A nemzeti park központi kiszolgáló egységénél kötünk ki, az éttermek és ajándékboltok keretezte mező mintha fényévekre lenne a pár kilométerre fekvő déli oldaltól. Innen indul a legnépszerűbb, bő másfél óra alatt könnyedén bejárható túra a nevét adó patakot alázúdító Plitvice-vízeséshez, mely tekintélyt parancsoló 78 méterével sportágának aranyérmese Horvátországban. Szinte szürreális, ahogy a keskeny ösvényeken a hömpölygő ezrek közt sodródunk, ennyi erővel akár egy nagyvárosi metró mozgólépcsőjén is gyúródhatnánk, a festői díszlet érzékszerveink hatókörén kívülre kerül. Az egyre keskenyedő völgybe ékelődött Milanovac, Gavanovac, Kaluderovac tavak mellett már teljesen fásultan baktatunk el, csak az egyik mészkőbarlangon keresztül a hegytetőre mászva lélegzünk fel ismét; fentről nézve túl vékony a folyton mozgó keskeny ösvény ahhoz, hogy megbontsa a grandiózus tájkép harmóniáját. A mélybe visszaereszkedve meg kell állapítanom, hogy a szemetelés még ilyen népsűrűség mellett sem közelíti meg a Romániában edzett ingerküszöb alsó határát, bár ez nagyobb valószínűséggel a park folyton tevékenykedő munkásait és nem a látogatókat dicséri, akik közül érthetetlenül sokan – valószínűleg a már fennebb leírt kenyérhajigáló ösztön korcsosulásaként – hajigálják a vízbe leporellóra nyomtatott belépőjegyeik perforált szélét.
A legtöbbször nemes egyszerűséggel csak „a nagy vízesés”-nek titulált zuhatag pillanatok alatt kimos belőlünk minden keserűséget, hosszú perceken át némán bámuljuk a megszámlálhatatlan zubogón aláhulló vizet. Aztán lelkesen nekiállok fényképen is rögzíteni a pompás látványt, a fotók utólagos böngészése közben, mint legtöbbször, most is kiderül: a majdnem vízfelszínről felvett művészi perspektíváknak az égadta világon semmi értelmük, csak a hűséges gép testi épségét fenyegetik.
Visszaúton a több mint ötórányi séta után már erősen spórolok az energiáimmal a vezetésre a völgyből kivezető emelkedőn, de a tetején még így is észreveszem a közeli autóútról idevezető kis ösvényeket: többen megtalálták a módját a vízesés ingyenes meglátogatásának. A mi megfáradt lábaink a kiskaput látva is örülnek a zsebünkben lapuló belépőjegyeknek, mivel így bő félórás kutyagolást elkerülve kényelmesen visszabuszozhatunk a parkolóba.
Ezt a gyönyörű vidéket szívből ajánlhatom mindenkinek – útikönyvvel vagy anélkül –, aki a Fekete-tengert egy rövid próba erejéig az Adriára cserélné. Románia természeti kincseinek sorsát igazgató szakembereknek pedig véleményem szerint kötelező lenne a látogatás, érdekes tapasztalat lehet számukra, hogy nyugat-balkáni barátaink miként aknázzák ki a lakóföldük kínálta kincsesbányát igazi európai szellemben, fenntartható módon, jelentős anyagi hasznot termelve, egy centiliter cián használata nélkül.