„Örülök, hogy már nem kell vele lenni”

Temesvárott működik az a civil szervezet, mely az ügyet szenvedélyesen képviselő vezetőjének, PETERSEL MARIANNÁNAK köszönhetően sok fiatalt ment meg az emberkereskedők pokoli világából, értelmes élet lehetőségét kínálva, kitörést teremtve a helyzetből, melybe a tizenéves lányok, fiúk gyakran hozzátartozóik embertelensége miatt kerülnek. Tasnádi-Sáhy Péter riportja az Erdélyi Riport 2012/8. számából.

Szépen terített, egyszerű asztal várja a születésnapi partira gyülekező vendégsereget. Gondosan elkészített hidegtálak, üdítők, néhány szál virág a makulátlan abroszon. Az ünnepelt félrecsúszott, törtfehér szaténkölteményben fogadja az érkezőket az ajtóban állva, kicsit imbolyog pár számmal nagyobb magassarkújában. Mikor zavartan rámosolyog valakire, arany csillan a szemfogai helyén. Mintha Brecht egyik hősnője elevenedne meg a Koldusoperából, de színpad és díszletek nincsenek: Tündike nagyon is hús-vér lány, ma 15 éves. Mielőtt hagynánk, hogy a saját szavaival elmesélje, milyen borzalmakat kellett átélnie, előbb azzal az emberrel kell megismerkednünk, akinek köszönhetően Tündike és számos sorstársa bizakodóbban tekinthet a jövőbe.

„Nyaggattak, hogy nem hagyhatom abba” Hosszas telefonos egyeztetések után jutok el a GTR – Generaþie Tânãrã (Ifjú Nemzedék) România Egyesület temesvári főhadiszállására. Csak az épület előtt posztoló őr jelenléte hívja fel rá a figyelmet, hogy a kapu mögött nem egy hétköznapi nagyobbacska családi ház várja a belépőt, hanem valami egészen más: az emberkereskedelemnek áldozatul esett fiatalokat segítő talán legjelentősebb romániai szervezet, melynek az ország összes nagyobb városában van kirendeltsége. Az egyesület vezetője – magyar származású ősz hajú hölgy, Petersel Marianna – erősen munkába temetkezve fogad, éppen csak bemutatkozni van ideje, aztán visszabújik a számítógép képernyője mögé, és kétpercenként újabb hívásra válaszol. „Ez megy minden nap?” – kérdezem. „Igen, és még tízszer ennyi, 24 órából 24-et kell dolgoznunk. Tegnap délután fél kettőre érkezett az olasz delegációnk, ma hajnalban 4.40-kor mentek el. Fél napot tudtunk csak együtt lenni, hogy az idei terveket átbeszéljük. Reggelre az egyik kislány megbetegedett, akkor vele kellett foglalkozni. Sosem tudom, mikor kell felpattanni és menni. Akárki megfordul nálunk, ha nincs hivatástudata, egy hét után elmarad. Rájön, hogy itt zsebet tömni, gazdagodni nem lehet, rengeteg a munka, kevés a pénz, és az is arra való, hogy a ránk bízott embereket etessük, iskoláztassuk” – feleli, majd a formalitásokra szívből fittyet hányva, ismét drótpostafiókjának szenteli minden figyelmét. Aztán, türelmes várakozásom jutalmául, láthatóan szinte fizikai kínok árán, ismét elszakad pár percre a munkától, és elmeséli, miként csöppent ebbe a nem kifejezetten kedves arcú nagymamákra szabott világba.

„Eredetileg színész vagyok. 1990-ben jártam először Moldáviában egy gyermekelőadással. Aztán amikor a transznisztriai háború kitört, visszamentem segíteni, megalapítottuk a Moldáviai Gyermekmentő Szolgálatot, én lettem az elnöke. Több mint tíz évig csináltam, összesen 6500 gyereket mentettünk meg. 1995 óta komoly tapasztalatot szereztem olyan fiatalkorúakkal, akiket kicsempésztek külföldre, hogy prostituáltként vagy más alantas munkákat végezve keressenek pénzt gazdáiknak, kezdve Boszniával, hogy az amerikai katonákat szórakoztassák, de persze Olaszországba, Franciaországba és más európai országokba is. 2001-ben hazajöttem, mert édesanyám megbénult, és rá kellett vigyáznom. A külföldi partnerek – olaszok, svédek, franciák –, akikkel Moldáviában dolgoztam, utánam jöttek és nyaggattak, hogy nem hagyhatom abba. Tény, hogy ha nem is mi vagyunk a legjobbak, de komolyan vesszük a dolgunkat, és talán értjük a lényegét: azok vannak a központban, akikért dolgozunk, és az a fontos, hogy őket partnerként kezeljük sorsuk jobbra fordításában. Talán ennek köszönhető, hogy hozzávetőleg 97 százalékos sikerrel dolgozunk. Vannak olyan védenceink, akik ma már egyetemre járnak, törődnek a gyerekeikkel, és visszajárnak hozzánk, sőt sok új ötletet hoznak, mert megmaradt az a családi érzés, amit felépítettünk.”

Elég egy boríték a takarítónőnek A gondosan karbantartott honlap tanúsága szerint a GTR, 2001-es megalapítása óta, igencsak komoly szervezetté nőtte ki magát: immár hét éve az ENSZ illetékes szervezetével együttműködve a temesvári nemzetközi menekülttáborban is tevékenykedik, 2008 óta mikroprojekteket dolgoz ki a Franciaországból hazatelepített romáknak, hogy itthon biztos megélhetésre találhassanak, valamint elkóborolt kiskorúaknak a családjukhoz való visszajuttatásában is segít. Petersel asszony szerint természetes, hogy így alakult. „Az általunk orvosolni kívánt problémák ugyanarról a tőről fakadnak: ha az ember alatt nem feszül legalább egy vékonyka szociális háló, sérülékennyé válik, bármit meg lehet tenni vele. Például rengeteg gyerek érkezik hozzánk, akit korábban fogyatékosiskolába járattak. Közülük van olyan, aki ma már másodikos egyetemista. Ha a mama alkoholista, vagy a miliő olyan, akkor a gyerek könnyen megkapja a pecsétet, hogy hülye is. Így már könnyű elindulni a lejtőn. Egy ilyen iskolában az emberkereskedők is hamar megtalálják áldozataikat. Elég egy boríték a folyosón sertepertélő takarító néninek, aki csak csendben figyel és eladja az információt a megfelelő helyre, hogy ki az, aki még a többieknél is sebezhetőbb. Erre persze nincs bizonyíték, de volt olyan iskola, ahonnan hét gyerekünk is érkezett. Mit gondoljon ilyenkor az ember?”

Két lépéssel a törvény előtt Nem véletlen, hogy a GTR tevékenységének középpontjában az emberkereskedelem elleni küzdelem áll: Románia (Magyarországgal egyetemben) a tíz leginkább érintett európai ország között van, egyes vélemények szerint a szégyenteljes első helyezést foglalja el. A számokról az uniós csatlakozás óta nehéz beszélni, mivel nem jegyzik, hogy hányan s milyen céllal keltek át a határon, a schengeni egyezmény sem jelent kellő védelmet. A GTR adatai alapján jelenleg – csak Olaszországban – 13 ezer többnyire fiatalkorú, Romániából érkezett prostituált van. A küzdelmet nehezíti, hogy egyes országokban az egész mocskos üzletet hivatalos köntösbe öltöztetik. „A hollandok próbálják bebeszélni az embernek, hogy náluk minden rendben van, mindenki bejelentkezik a polgármesteri hivatalban, és fizeti a társadalombiztosítást. De ki tudja bizonyítani, hogy aki ott dolgozik, az nem egy kiskorú, hamis igazolvánnyal? A kutya sem néz utána. Hatalmas pénzek mozognak, láttam olyan embert, aki tíz kirakatot felügyelt, közel negyven lánnyal. Ez hozzávetőleg havi 100 ezer euró bevétel. Ezért a pénzért sokan bármire képesek.”

Hogy pontosan mire, az egészen változatos. Petersel asszony rengeteg variációt ismer, és mindegyikhez kapcsolódik egy újabb megmentett élet. „Furcsa és kacskaringós rendszer ez, még mi sem látjuk át a folyamatokat, akik benne dolgozunk. A helyzetet az is nehezíti, hogy az embercsempészek mindig két lépéssel a törvény előtt járnak. Jól szervezettek és találékonyak. Például felbérelnek csinos fiatal fiúkat, hogy bolondítsanak magukba lányokat, majd csalják őket külföldre. Aztán amikor a lány ott találja magát Hollandiában vagy Franciaországban egy üres lakásban, onnan már könnyű őt kihasználni. Aki az előbb bejött az irodámba, és mondta, hogy megy dolgozni, ő is így járt. Beleszeretett egy fiúba, aztán Írországban találta magát, borzalmas helyzetben. Még szerencse, hogy okos kislány, és első nap, amikor kikerült az utcára, meghallott valakit románul beszélni, tőle segítséget kért. Így menekült meg. Pedig duplán is kereshettek volna rajta, mivel terhes volt a fiútól, a babát pedig ugye rögtön el lehetett volna adni.”

Az egyesületnek általában a kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszer, legfőképpen a Nemzetközi Szociális Szolgálat jelez, ha valahol a világban emberkereskedelem áldozatául esett romániai gyerekre bukkannak. „Ritkán történik meg, hogy a család kezdeményezésére keresünk valakit. Lehet, hogy a szülők tesznek bejelentést, de az többnyire ott is maradt a saját településük rendőrségén, mert még olyannyira kevéssé kapcsolódtunk be az európai és nemzetközi körforgásba, hogy az ilyen bejelentések nem jutnak el a megfelelő fórumokig. És ne feledkezzünk meg a korrupcióról sem. A pénz mindenütt beszél, nem csak nálunk. Hallottunk olyan történetet lányoktól, hogy külföldön bement értük az emberkereskedő a rendőrségre, majd némi baksis fejében kihozta őket.”

Nem a szörnyűségek fényében A GTR által pártfogásba vett fiatalok a hazaszállításuk utáni első két-három hetet a központban töltik, azután először egy gondozó által felügyelt, majd teljesen önálló lakásba költöznek. Amint alkalmassá válnak rá, visszaküldik őket az iskolába, és állást keresnek nekik. A szépségiparral kapcsolatos szakmák (fodrász, kozmetikus) a legkedveltebbek, de volt olyan lány, aki azt mondta: bíró szeretne lenni, hogy embercsempészeket ítélhessen el. A lényeg, hogy megtanuljanak rendelkezni saját életük, megkeresett kicsiny pénzük fölött.

Amikor Mariannát arról próbálom faggatni, mi motiválja arra, hogy hétből hét napot ne az unokáival gondtalanul játszva, hanem ezeknek a gyerekeknek a szolgálatában töltsön, megszívlelendő életfilozófiát kapok válaszul, egy újabb sorssal fűszerezve: „Az ember otthon szívja magába az alapvető értékeket. Ott tanulod meg, mi az a kötelességtudat, meg moralitás, hogy figyelj azokra az emberekre, akik körülvesznek. A mi családunk sohasem politizált, én azt tanultam, hogy az emberi élet és méltóság a legfőbb politikum. Ha nem ez van a középpontban, akkor csak az egoizmus burjánzik, és marad a nagy semmi. Csak egyre kevesebben maradnak, akik valóban cselekedni akarnak. Nem vállalják az ezzel járó kockázatokat. Nagy felelősség, amikor egy másik ember élete a kezedben van, akinek főnixmadárként újjá kell születnie, aki, ha jól dolgozol, egy napon nagy levegőt vesz, és azt mondja, mostantól nem azoknak a szörnyűségeknek a fényében nézek a világra, amik történtek velem, hanem új szemmel. Az én ajtóm mindig nyitva van. Hozzám mindig be lehet jönni, fel lehet hívni telefonon, mindent meg lehet beszélni. Van olyan, hogy itt ülnek egy egész napot. Semmit nem titkolok el. Jót, rosszat meghallgathatnak. Látniuk kell, hogy mások vagyunk, mint azok, akikkel eddig találkoztak. Volt egy kislány, akit, miután már három hónapja iskolába járt, és jó jegyeket kapott, behívtunk az irodába, és adtunk neki 200 lejt. Végignézett rajtunk, és megkérdezte, ezért most mit kell csinálnia. Tanulj, mondtam neki, magadnak tanulsz. Hosszú ideig küzdöttem vele, elszökött, visszajött, már mindenki azt mondta, hogy fölösleges energiát fektetnem ebbe az emberbe. Aztán három évvel később megtörtént a csoda, ugyanennél az asztalnál ültünk, a szemébe néztem, és megkérdeztem tőle: kislányom, tettem én neked valami rosszat? Akkor torkaszakadtából elkezdett sírni, hogy soha többet nem megy vissza az utcára. Most kilenc év után, egyetemi hallgató. Hát ezért csinálom.”

Poklot megjárt lányok az ebédlőben Ahogy a fenti történet is mutatja, sokan tesznek még néhány kerülőt, mielőtt ki tudnak szakadni a rájuk kényszerített életmódból. Sok esetben nem a könnyű kereseti lehetőség jelenti a motivációt, hanem beáll az úgynevezett Stockholm-szindróma, ami egy olyan pszichés zavart jelent, melynek következtében a hosszasan megaláztatásban élő ember szeretetet, sőt rajongást kezd érezni kínzói iránt. A megpróbáltatások okozta szexuális traumák pedig szinte felmérhetetlenek, főleg a prostitúcióra kényszerített fiúk esetében. „Az átlagembernek fogalma sincs, miről is van igazából szó. Lehet, hogy hall róla a médiában, ugye jönnek hozzánk is az újságírók, mint ön is, de erről csak az tud beszélni, aki benne volt. Mert sem a pszichológus, sem a szociális munkás, sem mi, senki a világon nem tud erről az egészről semmit, csak azok, aki átélték, és kijöttek belőle” – összegez vendéglátóm. Hát így kerültem azon a vasárnapon vissza a központba. Gondoltam, élek Petersel asszony meghívásával, és megnézem azokat az embereket, akik átélték, hátha utána billentyűpüfölés közben többre jutok a felszín puszta kapargatásánál.

Tündikén kívül még vagy tíz hozzá hasonló, poklot megjárt lány sürög az ebédlőben. Most is minden előkészületet együtt végeznek, mint minden alkalommal, amikor hetente többször is összegyűlnek. Persze, sokan mások is eljöttek, akiket ez a soha meg nem álló, állhatatos nagymama az évek alatt bűvkörébe vonzott: a határrendőr a reptérről, aki a lányokat fogadni szokta, a menekülttábori étkeztetést végző vállalkozó, a ki tudja, honnan odakeveredett díszlettervező. Mindegyiküket újra és újra odavonzza valami, hogy segíthessenek.

Csendben ülök vendéglátóm mellett, s figyelem az eseményeket: Tündike megkapja a többiek által összeadott pénzből vásárolt tévét, hogy legyen neki, ha saját albérletbe költözhet. Stevan, az Írországból ügyesen megmenekült lány, most már felelősségteljes édesanya, immár kétéves kisfia a fogadott nénikéivel játszik, mamája hétvégén is dolgozik. Kis szerencsével semmilyen hátrányt nem fog elszenvedni fogantatásának kalandos körülményei miatt. Az asztal végén egy Kijevben dolgoztatott kameruni lány ül. Egyetemistának ment oda, csak más lett a vége.

„Össze voltak beszélve anyámmal” A szülinapi zsúr végén Petersel Marianna leülteti mellém Tündikét, és megkéri, mesélje el, mi történt vele. És Tündike mesél. Némán hallgatom, alig teszek fel kérdéseket, a világnak arról az arcáról hitelesen tényleg csak az ő szavaival lehet beszélni: „Karcsi bácsit Franciába ismertem meg. Ott voltam anyámmal, meg az új apámmal, meg a testvéreimmel. Anyám odatett minket koldulni. S akkor jött Karcsi bácsi, s mondja: olyan szép vagy, nem jössz nálam. S akkor jött a mostani apám, s akkor elmentek, aztán össze voltak beszélve anyámmal, hogy adjanak el neki. Vett anyámnak házat, hogy legyek az övé. Voltunk együtt Franciába, Szandönizbe, meg Párizsba. Voltunk Pesten, meg Csabán is. Azt mondta anyukám, hogy muszáj azt mondjam Karcsi bácsinak, szeretem, mert ha nem, akkor meg fog verni. Egyik karácsonytól a másikig laktam Karcsi bácsival. Aztán elszöktem. Kinyitottam az ajtót és eljöttem. Elszöktem a cigányokhoz, akik ismerik anyámat, ők meg visszavittek anyámhoz, ő meg újra eladott Karcsi bácsinak. Ez sokszor így volt. Aztán a határon elkaptak, amikor anyám meg Karcsi bácsi át akartak csempészni, hogy elvigyenek megint Franciába, még buletint is csináltattak nekem, de nem tudom, hogyan, mert nem is voltam ott, nem tudom, hogy lett fénykép bele. Aztán vittek a rendőrségre és végre elmondtam mindent, aztán vittek a csentruba. Korábban is voltam már ott többször, de akkor nem mondtam el az igazat. Tizenkettő voltam, amikor odakerültem, mert anyám tett olyan hülyeségeket, jaj, de szégyellem magam… anyám vitt a hotelbe, hogy ott azt csináljam férfiakkal… a bátyám követett minket és hívta a rendőröket. Három hónapot voltam a csentruba, aztán anyám elvitt, és mentünk megint a hotelbe. Ott lekötötték a kezemet, meg a lábamat is sokszor, és jöttek sok férfiak, egyszerre hatan is, anyám mondta, ha nem csinálom velük azt, akkor kapok. Karcsi bácsi vett nekem dolgokat is, ruhát, meg tudja, olyat is, amit oda kell tenni, olyan rezgőset, hadd ne mondjam, hová, na. Sok pénze volt, anyám sokszor csalt is ki tőle pénzt. Karcsi bácsival is voltunk sokszor hotelba, ő is hívott férfiakat, nem olyan öregek, mint ő. Olyankor mindig vett sört, meg pálinkát, meg cigit, de én nem ittam, nem ittam én soha. Azt mondta, hogy szeret, meg sok gyereket akar tőlem, de én nem szerettem. Örülök, hogy már nem kell vele lenni. Egy lány akarta, hogy szökjünk meg innen, de én nem mentem. Jó nekem itt. Most dolgozom is. Nem akarok soha hazamenni.”