Vörös, és…?

„A személyiségünket kialakító tényezők drámaian eltérnek egymástól: engem még textilpelenkába tekertek, így vonzó opciót jelentett a bili, őt már hipernedvszívó papírba, tehát semmi sem kényszerítette a szobatisztaság felé.” Tasnádi-Sáhy Péter publicisztikája.

„Amikor a templomból kifelé indult, azt hitte, vért lát a szenteltvíztartó alatt, de csak kiloccsantott víz volt; az ablakot eltakaró piros szövet festette vérszínűvé.” – írja Stendhal a Vörös és fekete ötödik fejezetének vége felé. Aki emlékszik még a műre, bizonyára tucatszám tudna ennél aktuálisabb mondatokat idézni, de engem mégis ez az érdektelennek tűnő kép gondolkodtatott el.
Történt ugyanis, hogy a napokban egy 17 éves – legjobb tudásom szerint minimum átlagos körülmények között élő – magyarországi fiatalemberrel nyílt alkalmam beszélgetni, aki iskolai kötelezettségeinek eleget téve találkozott ezzel a mondattal, és sehogyan sem tudott megbarátkozni vele. Nem értette, miképpen lehet helye egy realista műben egy ehhez hasonló fantazmagóriának. Hogyan festhetné az ablakon lógó függöny pirosra a vizet? Gondoltam, bizonyára csak kis olvasási zavarról lehet szó, így kibontottam a gondolatot: nem maga a függöny festi meg a vizet, hanem a rajta átszűrődő fény, attól lesz vörös, de aztán a fiatalember üres tekintetét látva gyorsan feladtam. Odáig már el sem jutottunk, hogy másodlagos jelentéstartalmakat kezdjünk el boncolgatni, minthogy milféle kapcsolat lehet a szenteltvíz és Krisztus vére között (pláne egy templomban), vagy a vallási jelképrendszertől elszakadva milyen lelkiállapotot tükröz, ha valaki vérnek látja a vizet.
Ha nem foglalkoznék évek óta időről időre fiatalokkal, könnyen lezárhatnám az ügyet annyival, hogy beszélgetőtársam nem elég intelligens (és művelt), de a helyzet ennél bonyolultabb. A fiatalember semmiben sincs elmaradva kortársaitól, csak – a csekélyke tizenöt évnyi korkülönbség ellenére – két generációs határ is közöttünk áll. Én a 60’-tól számolt X generáció utolsó évében, ’81-ben születtem (így a némi Y generációs beütéseknek köszönhetően még csak mérsékelten számítok őskövületnek), a fiatalember pedig a ’95 utáni, a szociológusok szerint nem túl szépreményű Z generáció, azaz a digitális bennszülöttek első képviselői közé tartozik.
Mondhatjuk, ezek csak betűk, de tény, a személyiségünket kialakító tényezők drámaian eltérnek egymástól: engem még textilpelenkába tekertek, így vonzó opciót jelentett a bili, őt már hipernedvszívó papírba, tehát semmi sem kényszerítette a szobatisztaság felé. Nekem mesét mondtak, legmodernebb esetben diát vetítettek, ahol a percenként egy képet hosszú magyarázatok tarkították anyám megnyugtató hangján, ő viszont nagy valószínűséggel villogó képernyők előtt nőtt fel, szűretlen információáradatban, amelyek nem vették igénybe a fantáziáját. Én kvázi városi gyerek létemre a vidéken töltött nyarakon láttam borjút születni, csibét kikelni, palántát szárba szökkenni, disznót, csirkét kivérezni, neki már messze nem ilyen egyértelműek ezek az élmények, már falun is alig találni családi gazdaságot. Én 10 évesen láttam először számítógépet, napi szinten használni pedig a felnőttkor hajnalán kezdtem el, ő már előbb nyomkodta a billentyűzetet, minthogy beszélni tudott volna. Azt hiszem, hosszú oldalakon keresztül sorolhatnám még a különbségeket, ha valakinek hiányérzete támadna, csapjon fel egyet a számtalan témába vágó szociológiai tanulmányból.
A fenti összehasonlítás nem tesz minőségbeli különbséget köztünk, viszont ezzel a generációval szerzett – nem biztos, hogy releváns – tapasztalataim, melyek a tanulmányokban összegyűjtött szimptómák jelentős részét visszaigazolják, már komoly kételyeket ébresztenek bennem, ha arra gondolok, ezek a fiatalemberek milyen társadalmat építhetnek, és mennyire lehetnek képesek válaszolni az emberiség 21. századi kihívásaira.
Legtöbbjüknél nem látok képességet arra, hogy a rájuk zúduló komoly selejtaránnyal operáló, erősen manipulált információáradtban, érvek mentén felépített, minden iránt kritikus világképet alakíthassanak ki maguknak, mely nélkül, az én fogalmaim szerint, lehetetlen élni az egyéniség és a szabad akarat csodálatos adományával, vagy közvetlen környezetünk hasznos építőelemévé válni. Úgy látom, ezek csak egy minden eddiginél szűkebb elit privilégiumai lehetnek a jövőben is, pedig az emberiség jelenlegi tudása és az információ szabad áramlása akár még gyökeresen is változtathatnának ezen a szomorú gyakorlaton.
Írom mindezt azzal a fenntartással, hogy a hiba akár az én készülékemben is lehet, és a gyorsan változó világban fiatalon alkalmatlanná váltam a fejlődés lekövetésére, egy kialakulóban lévő új értékrend befogadására. Komoly esély van rá, hogy csak egy letűnőben lévő világot siratok, melyben a felhőket száguldó paripákká, egy levél erezetét ősi folyók deltavidékévé, egy tócsát – ha csak pillanatokra is – vérré változtathat a játszi képzelet, egy világot, amelyből kilépve agyam avítt fogaskerekei, képesség és érdeklődés hiányában, megszűnnek forogni.