Együttműködés és feszültség 1867 után

Folytatjuk annak a beszélgetésnek a közlését, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatójával, Dr. Szász Zoltánnal készített Szilágyi Aladár. Egyaránt szóba került a kiegyezés, az 1868-as nemzetiségi törvény, az erdélyi román társadalom ellentmondásos fejlődése, Magyarország és az új Román Királyság sajátos viszonya.

A kiegyezés után, témánk szempontjából a legfontosabb az 1868-as nemzetiségi törvénycikk. Ez sem született meg máról holnapra. Többféle elképzelés volt, Deák, Eötvös, Mocsáry magyar részről, aztán a románok, illetve a szerbek is jöttek javaslatokkal. Az egész dinamikája hogyan alakult, az erős magyar fél alakította ki a koncepciót, egyáltalán figyelembe vett-e más szempontokat is?

Valóban meghatározó tényező volt az, hogy a 67-es kiegyezéssel, amikor a birodalom kétközpontúvá vált, a történelmileg is jelentősebb magyar elit kulcspozícióba került. Erőfölényben volt, és ezt a fölényt kihasználta. Látni kell azonban azt, hogy ahogy Erdély kérdése, úgy a nemzetiségi törvényé is erősen összefügg az osztrák-magyar viszonnyal. 1867-ben, akik a kiegyezést megkötötték, nem tudhatták, hogy sok évtizedre maradandót alkotnak. Ugyanúgy gondolkoztak, mint mások, akár a konzervatívabb bécsi körök, akár a hazai nemzetiségi vezetők, akik az előző két évtized során megéltek vagy négy, egymást követő rendszerváltást. Úgy érezték, itt most egy jelentős lépést tettünk előre a magyar nemzet megerősítése, fejlődése szempontjából, és majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Ebben a környezetben kellett átgondolni azt is, hogy a nemzetiségi törvény mit tartalmazzon. Ne feledjük, hogy a 67-es kiegyezést nem csak jelentős osztrák körök ellenében, hanem hazai nemzetiségi vezetőink jórészének ellenszenvétől kísérve kellett kiharcolni. A Mocioni–Miletics-féle román-szerb tervezet egy sor kisebb országra kívánta bontani az államot, amit a magyarok már csak azért sem akartak, mert a magyarság nem kis része élt a peremvidéken. A magyar liberális-nemzeti elit felfogásában az erős területi megosztás ugyanazt a veszélyt hordozta volna magában, mint 1848-ban is, hogy a Budapesttel szemben ellenséges bécsi abszolutista erők a kiegyezés friss, törékeny rendszerének megdöntésére fogják használni ellenerőként – mint 1848-ban a Vajdaságot, az autonóm horvátokat, az erdélyi határőrvidéket, később a többi románokat. A nemzet ismét harapófogóba kerülne, s ezt el kellett kerülni. Mivel nem sikerült a 60-as években a nemzetiségekkel való tartós összefogás, ezért egyfajta pesszimista gondolkodás vált uralkodóvá, amit Deák Ferenc 1872-ben úgy fogalmazott meg, hogy nem tudjuk mi egymást maradéktalanul legyőzni, arra kell törekednünk, „hogy együtt és egymás mellett mennél jobb egyetértésben megéljünk”.

Egyfajta modus vivendi kialakítása végett?

Pontosan. Eszményi megoldás nem lehetséges, tehát egy olyan modus vivendit alakítsunk ki, amelyben mindenki megfér, megvan valahogy a másikkal. Nem optimista, de lehetséges, racionális propozíció. Mi már nagyon jól tudjuk, és a mai tapasztalataink is azt mutatják, hihetetlen nagy önfegyelmet kíván egy nemzettől, hogy tudjon lemondani bizonyos informális előnyökről, régi előjogokról, és a másik nemzettől, hogy tudja, merje a követeléseit mérsékelni. Ez a nemzetállamok születése idején, a nacionalizmus virágzó időszakában, nem egy vonzó üzenet. Ez is magyarázza, hogy a magyarok között is jelentős ellenzéke volt mind a 67-es kiegyezésnek, mind az 1868. évi nemzetiségi törvényben lévő „engedményeknek”, amik egyébként jogos igényeket elégítettek ki. Nehéz volt elfogadtatni a pesti országgyűléssel. Deák Ferencnek közbe kellett lépnie, és bizony szigorította Eötvös tervezetét, őneki kellett beleerőltetnie a „politikai nemzet” fogalmát, mondván, hogy a közös eszmei alap a magyar politikai nemzet, amelynek mindenki tagja, bármely nemzetiséghez tartozik is. Így sikerült taktikázva elfogadtatni a nacionalista többséggel a lényeget, azt a nemzetiségi törvényt, amely – ugyan ezt nem szokás manapság hangsúlyozni – nemcsak egyéni, hanem kollektív jogokat is biztosított. Kollektív intézményes kulturális jogokat, kollektív gazdasági jogokat, s ennek megfelelően kollektív társadalmi jogokat is.

Mai szemmel, ugyanakkor ismerve a következményeket is, állíthatjuk azt, hogy összehasonlítva akár egész Európával, ilyen viszonylag liberális törvény, nem sok született?

Nem, valóban nem. A nemzetiségi politika számára nem voltak modellek Európában. A később sokat emlegetett Svájc alig volt ismert; a 19. század közepén még egy szegény ország, nem olyan mintakép, mint ahogy ma, utólag gondoljuk. Ez a korszak az államnemzetnek a kora, a minta Franciaország, ami azt jelenti, hogy aki abban az államban él, az annak a nyelvét beszéli, és annak a nemzetnek a tagja. Igen, a mi nemzetiségi törvényünk liberális volt, abban a világban sok jogot biztosított. A baj az volt, hogy a nemzetiségek akkori képviselői nagyon mást akartak, s ezért a törvényt sokáig elutasították, az egész rendszert ellenezték, ami a magyar nacionalista ellenzőknek is argumentációként szolgálhatott.

Egyértelműen mindegyikük elutasította, vagy voltak, akik…

Hangadó köreik elutasították. Eötvös például hiába kérte Bariþiut, hogy elvei feladása nélkül – ahogy írta – vállaljon kormányzati tisztséget a román ifjúság oktatásának, nevelésének előmozdítása érdekében. Nem vállalta – nyilván nem tehette. Hiába lett volna mindenkinek valós napi érdeke. A kormánypárti románoknak pedig csak közvetlen választóik körében volt nagy súlyuk, helyi befolyásuk. Ez a helyzet eredményezte, hogy a nemzetiségi törvénynek egyes intézkedését nem hajtották végre.

Tudtommal a századforduló táján a Magyar Királyság több román iskolát működtetett, mint a Regát…

Tény, hogy a hazai románság körében az analfabétizmus kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. De odaát gyorsabban nőtt a román iskolahálózat. Több iskola volt a Kárpátokon innen; a románok is élvezhették a Közép-Európához tartozás egyes előnyeit, gazdasági, kulturális színvonalban, az egészségügy területén is. Jobb pozícióban voltak, mint odaáti testvéreik. Gondoljunk csak arra, milyen körülmények kellettek ahhoz, hogy az 1880-as években, majd 1907-ben is a Kárpátokon túl tragikus parasztfelkelések törjenek ki. Volt baj itt is elég, ám Erdélyben ilyen mértékű társadalmi feszültségek nem voltak. A románság 1848, illetve 1853-54 után a jobbágyfelszabadítás keretében több mint másfélmillió hold földhöz jutott. És ez a kisbirtokos parasztság, akármilyen szegény volt – a magyar is az volt –, megteremtette a „nemzeti vagyont”, egy nemzeti birtokalapot, s ez a további nemzeti fejlődésnek a bázisa lett, amiből kinőtt egy nemzeti polgárságuk.

Nem túlzás azt mondani, hogy az erdélyi román középréteg a század végén olyan gyorsan fejlődött, mint a magyar?

Azt hiszem, nem mondhatjuk. Mondhatjuk viszont jó lélekkel, hogy az erőfeszítéseik eredményesek voltak, szép szintre jutottak el a századfordulóra. És abba az irányba ment a fejlődésük, amit utólérésnek nevezünk, hogy lélekszámának megfelelően, azzal arányosan jusson majd pozícióba a gazdasági élet különböző területein. Voltak és lettek komoly román földbirtokosok, bár messze nem annyian, mint a magyarok. Voltak román tőkések, akiknek nem csak itt voltak bankjaik, üzleteik, hanem az ország más részeiben, akár Budapesten is. Tehát fejlődőben volt egy olyan polgárság, amely tudta húzni magával a parasztság módosabb rétegeit is.

Három fontos tényező lendíthette tovább a román terjeszkedést: az egyházak, az ASTRA, meg a hasonló egyesületek és a román bankok. Mennyire voltak hatással a román társadalom fejlődésére?

Az egyházak fontosságát talán a mai embernek nem is kell hangsúlyozni itt. Kulcsszerepet töltöttek be, komoly önállósággal bírtak, nemzeti védőbástyák voltak, de különösen a nagyszebeni ortodox, vagy a balázsfalvi görög-katolikus érsekség egy-egy oktatási minisztériumnak mondható, míg az ASTRA egy világibb kulturális minisztériummá kezdett kifejlődni. A bankok pedig, ha nem is annyira, mint a magyarok beszélték, gyarapították a román nemzeti vagyont. Az abszolutizmus és a dualizmus korában a nemzeti egyházak, a szász evangélikus egyház, mindkét román egyház papságával, iskoláival, tanítóival fontos, autonóm, nemzetépítő tényező volt.

És nem utolsó sorban hatalmas befolyásra tett szert a II. Józsefnek köszönhetően a közel száznegyvenezer holdnyi birtokokkal rendelkező váradi unitus püspökség is…

Váradot a történészek nem számíthatják Erdélyhez. Mindig emlékeztetni kell, hogy Erdély a Királyhágónál kezdődött. De a váradi unitus püspökség is autonóm volt. Hogy egy példát mondjak – ha a kormány úgy érezte, hogy valamelyik lelkész vagy egyházi tanító nem kirívó „államellenes izgatást”, az államnak nem tetsző tevékenységet folytat, akkor azt csak az egyházi főhatóságán keresztül vonhatta felelősségre, az egyházi főhatóságnak kellett megrendszabályoznia azt a lelkészt, tanítót, ami azt jelentette, hogy a lehetőség határain belül megvédelmezték a maguk embereit. És a dolog másik oldalát is hadd említsem meg: az egyházi adót az állam szedte be, ha kellett, a szokásos kényszerítő eszközökkel.

Tehát az adóztatás ódiuma az államra szállt át…

Igen, az államra hárult, de az állam oda kellett adja az egyházaknak a híveik adópénzét. És a kultuszadó nem kevés pénz volt. Ebből tartották fenn a nagy egyházi szervezetet, s némi államsegélyből.

A fokozatosan kiépülő román sajtó is – bár voltak sajtóperek – sok olyan dolgot megengedhetett magának, ami mai szemmel meghökkentő. A legjózanabbul mérlegelő ember is megállapíthatja, sok mindent leírhattak…

Valóban. Míg az abszolutizmus korára a teljes cenzúra volt a jellemző, a dualizmus időszakában sajtószabadság volt. Bár a szűkebben vett Erdélyben szigorúbb volt a sajtóügyek kezelése, mert itt az osztrák jogszabályok érvényben maradtak. Az, hogy törvényszék elé állítanak valakit sajtóvétségért, az éppen a liberális joggyakorlatnak a bizonyítéka, hiszen esküdtek, szabad emberek döntenek, hogy bűnös-e vagy nem a megvádolt újságíró. A sajtóperek a különböző kormányok alatt hol gyakoribbak, hol ritkábbak. Tisza István alatt ritkábbak. De ez annak is volt a következménye, hogy a magyar sajtóban is sok „illetlenség” jelent meg, és a nemzetiségi sajtóban is goromba támadások láttak napvilágot. Mikor már olyan sértő támadást fogalmaztak meg valamelyik lapban, hogy biztosnak látszott, hogy ebből sajtóper, sőt államfogház következik, akkor odatették zárójelbe, hogy a sértő fordulat nem az újságírónak, nem is a szerkesztőnek a műve, hanem a… szedőé. Õk voltak a strómanok, akik néhány forint, illetve korona ellenében letöltötték az államfogházban a pár hét ítéletet, amit ilyenkor kimértek. A legtöbb sajtópert az 1906-1910 közötti időszak produkálta, abból a megfontolásból, hogy most a nyilvánosság előtt cáfolja meg, veri vissza a nemzetiségi támadásokat. A nemzetiségek részéről pedig ugyanez volt a napi taktika, hogy a sajtóban kell ismételgetni mindazt, ami a szívünkön fekszik, mindazt, ami a hatalmon lévő körök művének tekintünk. Minél keményebben.

Közben kialakul a Román Királyság, és kezd erősödni, fejlődni. És adott pillanatban – úgy tűnik – egyik legszorosabb szövetségese az Osztrák-Magyar Monarchiának. Felmerültek komoly diplomáciai kérdések is a két állam viszonyában. Hogy mennyire avatkozik be, mennyire próbálja befolyásolni a dolgok menetét, mennyire támogatja az itteni románság Erdély elszakítását célzó törelvéseit?

Az, hogy román törekvések voltak Erdély valamilyen megszerzésére, azt tudjuk az 1848-49-ben történtekből. Hangsúlyoznám, nem a mai értelemben vett „megszerzés” értendő alatta. Mint ahogy a magyar „imperializmus” a reformkorban, a szabadságharc idején ugyancsak nem azt jelenti, hogy be akarták volna olvasztani a Havasalföldet. Voltak vágyak – amiket a kortársak dáko-román törekvéseknek neveztek – Erdély megszerzésére. Azoknak a körében is, akikről korábban beszéltünk, akik 1849-től a magyar-román egyezkedés útját keresték. A két román fejedelemség az egyesülés előtt rá volt utalva minden támogatásra, amit Törökország, de főleg Oroszország ellen kaphatott, mert ez utóbbi jelentette az igazi veszélyt számára. A magyar-román szövetkezéseknek az egyik háttere éppen az, hogy az orosz birodalom ellen ezeknek a kis népeknek össze kell fogniuk, pláne, hogy két nem szláv népről van szó. Együttműködés és feszültség, vita – párhuzamosan voltak jelen ezek a tények. Románia megerősödése, majd 1877 után, amikor független országgá válik, politikai-erkölcsi kisugárzása a Magyar Királyság területére jelentősebb lesz. A kapcsolat az erdélyi románokkal mindig megvolt, de ekkor fölerősödik. A nemzetközi politikában akkor válik számontartott tényezővé, amikor 1883-ban titkos szerződést köt Ausztria-Magyarországgal, ami bebiztosította őt a nyomasztó szomszéddal, Oroszországgal szemben.

Belépett az Ausztria-Magyarország, Németország és Olaszország alkotta koalícióba…

Románia elsősorban Németországgal akart szövetkezni, hiszen Bismarck volt akkoriban a fő tényező Európában, de hozzá Bécsen keresztül vezetett az út. Románia helyzete ezen az úton stabilizálódott. Katonai értelemben is, diplomáciai szinten is. Hiába titkos volt a szerződés, mindenki tudta, hogy létezik. A hármas szövetségen belül időnként felléphetett a magyarországi románok érdekeinek képviseletében. Éppen azáltal, hogy a titkos szerződést ötévenként meg kellett újítani. És minden megújítás mindkét félnek az érdeke volt ugyan, de azért minden megújítás előtt Bukarest eljátszhatta azt, hogy nekünk nagyon nehéz megújítani úgy, hogy közben az erdélyi románok nem elégedettek a helyzetükkel. S ennek megfelelően, Bécs igyekezett pressziót gyakorolni a budapesti kormányra, idővel Berlin is, hogy Budapest ne érvényesítse teljes súlyával a magyarosító politikai szándékokat.