Vitakoreográfiák

2011. 05. 24. 14:55Az utolsó negyedszázadban a népességszámról a közszférában az értelmiség sokat vitatkozott. A világ kevésbé fejlett részein többnyire túl sok volt a gyerek, a fejlettebb országcsoportokban pedig túl kevés, hol a gyermekhiánytól féltették a nemzetet, hol pedig a „túlszaporodástól” rettegtek. Egyes országokban e kérdésekről drámai hangon, egyfajta pánik jelenlétét sem letagadva illik, sőt kell beszélni, másokban fordítva, a hangos hang, a drámaiság akkor is tilos, vagy legalábbis nem szalonképes, ha már a népességszám fogyása komolyan beindult. A szűkebben vett népességpolitika területéről a kérdés a napi konfliktusok szintjére csúszik át sok olyan társadalomban, ahol a különböző etnikai vagy vallási csoportok gyermekszáma esetenként radikálisan eltér.
 
Erdély különösen kedvező terepnek tűnik ilyen viták tanulmányozására. Egyfelől a magyar és a román közéleti beszédmódok e kérdésről nagymértékben eltérnek. Másfelől a többségi és kisebbségi szempontrendszer egymásmellettiségéből e területen további feszültségek következnek. Számomra ezért is különösen érdekes Kiss Tamás kolozsvári demográfus tavaly a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben megjelent Adminisztratív tekintet című kötete (Kolozsvár, NKI– Kriterion, 2010). Kiss Tamást személyesen nem ismerem, de tudom, hogy az RMDSZ is foglalkoztatta[ja?] demográfusként. Jelen kötete két akadémiai igényű tanulmányát tartalmazza. Egyébként valószínűleg az RMDSZ az egyedüli magyar politikai párt a Kárpát-medencében, amelynek saját demográfusa volt, vagy van ma is. Nem véletlenül, hiszen egy kisebbség lélekszáma ritkán marad semleges szakpolitikai kérdés, akár akarjuk, akár nem, a mi vidékeinken az identitások sok vonatkozásban ma még nagymértékben összefüggenek magával az etnikai közösség nagyságával is.
Kiss Tamás tanulmányai közül az első ezzel a sajátságos beszédmóddal foglalkozik. Tárgya tulajdonképpen nem a népességi helyzet alakulása, hanem az, ahogy arról beszélünk. Nem a demográfiatörténet, vagyis a kérdés kutatásának vizsgálati előzményei igazán az érdekesek, bár Kiss nélkül a két kiváló román demográfusról, Trebici-ről és Ghetauról magam nem is hallottam volna. Igazán eredetinek a beszédmód kutatása látszana. Kiss itt Melegh Attila, egy budapesti kutató néhány évvel ezelőtti dolgozatára épít. Melegh igazán a globális mozgásokkal foglalkozik, s a modernizáció és a népességfogyásról vagy növekedésről megszólalók stílusjegyeit próbálja meg összevetni. Létezik persze a demográfiai átmenet elmélete, s ezt nem egy értelmiségi hetilapban kellene még kritikailag sem vizsgálni.
Melegh nyomán a kolozsvári szerző is egy modernizációs lejtő mentén véli felrajzolhatónak a népesedési beszédmódokat, és úgy gondolja, hogy ily módon az „összes lehetséges népesedési diskurzus értelmezhető és osztályozható”. Ugyanakkor Kiss nyilvánvalóvá teszi az egyik legérdekesebb különbséget a román és a magyar nyilvános beszédmódok között. A magyarországit a harmincas évek óta kiemelten foglalkoztatja a „népesség fogyása” – a kisebbségek között, a magyarországi parasztság meghatározó csoportjainál, és egyáltalán. Itt kialakult egyfajta pronatalista konszenzus, vagyis szinte mindenki egyetért abban, hogy a fogyás nagyon rossz, és hogy azt csak maximális állami mozgósítással lehet lelassítani vagy megállítani, s hogy itt a közösségi beavatkozásnak igazán nincs alternatívája. A magyar értelmiségi aggódókat egyébként hagyományosan kisebb mértékben foglalkoztatta a halandóság és nagyon csekélyen az elvándorlás vagy a kivándorlás. Más nemzeti demográfiákat a 20. század első felében más kérdések kötöttek le. A románt például nagymértékben a (gyermek)halandóság, a lengyelt pedig a vándormozgás. Tehát a kelet–nyugati modernitás lejtő nagyjából ugyanolyan sávjában, úgy tűnik, politikai és kulturális erőterekben eltérő népesedési diskurzusok születnek. Ebből azért számomra – Meleghgel és Kiss-sel szemben – a kulturális mezők hatása mégiscsak felértékelődik. Az értelmiségi közbeszédben a magyarországi népi írók a 30-as években megfogalmazták, hogy „fogy a magyarság”, és ennek kapcsán már-már nemzethalált vizionáltak, s azóta ez a kérdésfeltevés, ezekkel az előjelekkel és elsősorban a születésszámokra összpontosítva, a budapesti viták központi eleme, legyenek jobb- vagy baloldaliak az abban megszólalók. Németországban például a magyarországinál gyorsabb a csökkenés. Ennek sem örül, persze, senki, de olyan apokaliptikus képek, amelyekkel a magyar közbeszéd tele van, ott lényegében alig bukkannak elő. Azok a román szerzők, akiket Kiss bemutat, hasonlóan higgadtak. Ott a magyarországinál később indul ugyan a fogyás, de hisztériát később sem észlelünk. A román szerzők inkább úgy vélik, hogy a végre kibomló modernitásnak mindez szerves része. Fátumról tehát szó sincs.
 
Itt három kérdés lesz igazán érdekes. Az első, hogy mi magyarázza a különbségeket. A második, hogy mennyire állandó ez a diskurzus. Végül, hogy hogyan épül be (beépül-e egyáltalán) az elvándorlási kisebbségi problematika ebbe a születésszám-centrikus szellemi hagyományba. Kiss a román és a magyar reprodukciós különbségeket elsősorban nem is pusztán a modernizáció eltéréseiből, hanem kifejezetten a modernizációs beszédmódok különbségeiből vezeti le. Fejtegetéseit mindenkinek melegen ajánlom. A magam részéről azonban a beszédmódok különbségét – a román és a magyar modernizáció menetének valós különbségein túl – azok másmilyen ideatörténeteiből vezetem le. S ezen belül is úgy vélem, hogy a demográfiai beszédmód – a valós tapasztalatokon túl – egy fokig tükrözi egy ország jövőképét is. A két világháború között a román és a magyar világképek többsége szükségszerűen eltért egymástól. A román értelmiség többsége magát mégiscsak egy új nemzetállamban tudta, úgy érezte, hogy az államnemzet is ezen kereteken belül konszolidálódik, vagy konszolidálódhat. Hogy bármekkorák is a problémák a megkésett modernizációval, alapjában jó irányban, „felfelé” mennek a dolgok, és ha be is indul a születések számának csökkenése, ezeket az alapvetően pozitív folyamatokat meghatározó módon nem befolyásolhatja. S különben is, létrejöttek a román állam korábban elképzelhetetlenül messzire kitolt határai. Ezeken belül most nem a növekedés vagy fogyás, hanem az etnikai konszolidáció és az ország valamilyen homogenizálása (elsősorban város-falu vonatkozásban, de másként is) lesznek a fő kérdések. Ezzel szemben a kor magyar beszédmódja más. Trianon után érthetően nagyon gyorsan egyfajta nemzeti pesszimizmus válik meghatározóvá (ennek friss voltáról számos forrást ismerünk). A korábbi nemzetállam szétesett, az etnikum önmagában sokkal határozottabban válik a nemzet hordozójává, mint akár korábban a történelmi Magyarországon, akár a trianoni utódállamokban. Valamiképpen a nemzeti jelenlétnek a korabeli elképzelés szerint kettős védővonala van. Az első a nemzetállamé, a másik az etnoszé, valamilyen szinte biológiai keménységű meghatározottsággal. Az első Trianonnál elveszett, a második pedig most demográfiailag kezelhető okokból kerül veszélybe.
A korabeli magyar parasztság protestáns része egyébként valóban kevesebb gyereket szült, de hogy ezt a magyarországi sváb falvak nagyobb gyermekszámával összevetve gyarmatosítási veszélyként éljék meg, ahhoz azért nem demográfiai és nem modernizációelméleti ideológiák kellettek. A romakérdés mind a román, mind a magyar népességi vitákban később megjelenik, de ez legalábbis Magyarországon a 30-as években még nem határozza meg a vélemények alapirányait. Az 50-es, 60-as évek fordulóján a demográfia ettől függetlenül kerül a magyar társadalomtudományi diskurzus magjába.
Az tulajdonképpen véletlen, hogy a Központi Statisztikai Hivatal akkori elnökhelyettese úgy véli, hogy a népesedéssel kapcsolatos szociológiai és statisztikai vizsgálatok egyfelől apolitikusak, aligha vádolhatók meg a hatalom napi működésének vizsgálatával, másrészt mégiscsak fontos nemzeti ügyekről szólnak. Ebben az értelemben – bár ezt filológiailag bizonyítani nem tudom – Szabady Egon reagál a 30-as évek magyar népi íróinak alapüzenetére is. S itt alkalmaz kiváló polgári származású, akkor csak nehezen elhelyezkedni tudó fiatal kutatókat is Cseh-Szombathy László, Andorka Rudolf, Klinger András és mások személyében. Összeáll a magyar demográfiai iskola, amely persze közben Szabadyt is a vállára emeli. Õ pedig hagyja az embereket dolgozni. Könyvek jelennek meg, kiváló, a világban biztosan tájékozódó demográfiai folyóirat indul (amikor a magyar szociológiának központi lapja ilyen szinten még egyáltalán nincsen). S amikor a 60-as, 70-es években a párt kultúrpolitikusai ismét paktumot kötnek a népi írókkal (a sokadikat, talán már a harmadik nagy összeborulásról lehet szó), akkor az írók – bár az utolsó évek demográfiai cikkeit nem olvasták – ismét a népesedési problémával jelentkeznek. A pártvezetésnek szüksége van az alkura, és létrehozzák Kelet-Európa akkori legátfogóbb népességpolitikai eszközrendszerét is. Erről ugyan később kiderült, hogy a gyermekszámot az álmoktól és ígéretektől függetlenül jelentős mértékben nem emelte, de mégis olyan népszerű, felszámolásához annyi ellenérdek kapcsolódna, hogy ha takaréklángra állítva is, de máig megmaradt. A pronatális konszenzus lényegében változatlan, sőt szövegezését időnként megújítják. Mostanában éppen a kormányzó magyar konzervatívok. Romániában mintha mindennek nyoma sem lenne, sem a népies aggódásnak, sem a régióban kimagasló demográfiai alapkutatásnak, így aztán nem meglepő, hogy a romániai magyar közgondolkodást nagymértékben a magyarországi beszédmódok határozták meg. Az erdélyi magyar néprajztudomány válik a demográfia helyi keltető házává.
A sajátos erdélyi szempontrendszer, beszédmód azért itt sem születik olyan könnyen meg (miért is kellene?).
A világháború előtti erdélyi magyar (proto)szociológusok a kor erdélyi értelmiségiihez képest szervesebb kapcsolatokat ápolnak az akkori román elitértelmiséggel. Hatással van rájuk a Gusti-iskola, ismerik annak technikáját, világképét, módszereit, és alkalmazzák az erdélyi magyar falukutatásban. 1940 után ez a munka folytatódik új magyar állami keretekben. Kalotaszegen egykéztek, mint a magyarországi Dunántúlon, és – Rostás Zoltán információi szerint – egykéztek nemcsak a magyarok, hanem a többi nemzetiség is a Bánátban. A kutatók, persze, gyűjtöttek demográfiai adatokat, de a „fogy és pusztul a magyar” paradigma nem jött át (talán kivétel egy 1944-es kötet a Kalotaszegről) a régi országhatáron. A Gusti-tanítványokat ez nem nagyon érdekelte, a népi írók tulajdonképpen a hivatalos kurzus ellenzéke voltak odaát is, miért kellett volna őket a terjeszkedő magyar állami kultuszpolitikának forgalmaznia Kolozsvárott? Közben a román demográfia a csecsemőhalálozással volt elfoglalva, orvosok írták. Miért kellette volna erre figyelnie régi vagy új magyar népi irodalmároknak? Szó esett, persze, területi-demográfiai kérdésekről mindkét oldalon. A románok aktívan kolonizáltak (ezt a kifejezést akkor a román állami intézmények nevében és programjaiban is használták), a határszéleken nagyon céltudatosan telepítettek románokat, persze elsősorban a túlnépesedett, rossz földekkel rendelkező hegyi falvakból, de Erdélyből. Nagy tömegű regáti betelepítés mintha ekkor még nem folyt volna. De az is lehet, hogy egyszerűen a kutatás még nem jutott el ennek a történetnek a részletes feltérképezéséhez.
 
Az ötvenes években két egymással láthatóan nem összekapcsolt szakpolitikának: falvak aktív átalakításának és az 1955-ig terjedő formális abortusztilalomnak ellentétes modernizációs hatásai voltak. A magas gyermekszám önmagában nem volt meghirdetett érték, bár az abortuszpolitikából ez azért elvben következett volna, ugyanakkor a falusi modernizáció, amelynek egy változatát itt megpróbálták érvényesíteni, ellentétes demográfiai modelleket működtetett. Az egyik, mint a Ratkó-korszak Magyarországon és hasonló programok máshol a kommunista Kelet-Európában, a második világháborút egész Európában követő baby boom lecsengését próbálta késleltetni, és a nagycsaládok fenntartásával, megfelelő kísérő szociálpolitika híján, antimodernizációs következményekhez vezetett. Hiába akarta a nőket a másik politika, persze, nemcsak a falvakban, hanem még inkább a városokban munkába állítani, ehhez a gyerekszámnak is a modernizált világban tapasztalt szintre kellett volna csökkennie.
Nem tudom, hogy milyen módon kapcsolódik össze, ha egyáltalán összefügg, a román kommunista politika társadalomképében a népességpolitika és a nemzetpolitika. A 60-as évek végén, lehet, hogy egyszerűen egy nagyobb politikai vízió közvetlenül nem öszszehangolt fejezeteként, de 1966–70 között megszűnnek a legális abortusz lehetőségei, és elindul a román különút nemzeti elemeket is tartalmazó megfogalmazása. Érdekes lenne ezt a politikai fordulatot és egyáltalán a korai Ceausescu-rendszert modernizációs szempontból is értelmezni.
Kiss Tamás kitűnő munkájában ilyesmire nem vállalkozik, megmarad demográfus szakkutatónak, de az általa itt és más metszetekben (például a vegyes házasságok) vizsgált problémák valóban fontos elemek a romániai modernizáció ellentmondásainak megértéséhez. S foglalkozni kellene a késői Ceausescu-korszak népesedéspolitikájával, a brutális antiabortusz-szabályozás éveivel is. A nemzetközi irodalomból nem jutottak el hozzám olyan román szövegek, amelyek ennek a politikának az antropológiájával, a családok hétköznapjaira való hatásával foglalkoztak volna. S nem ismerek komoly feldolgozásokat mindennek a megjelenéséről a romániai magyar világban. Pedig még itt vannak azok az asszonyok, akiknek rendszeresen sorba kellett állniuk az üzemorvosoknál. S itt vannak azok, akik kényszerből szültek, vagy titkos és veszélyes abortuszokra kényszerültek. Hogyan is történt ez pontosan? Ennek a nyilvánosan intim világnak a leírása nélkül nem lehet teljes képünk Erdély legfrissebb múltjáról. Végül azoknak is ajánlanám, hogy töltsenek pár órát Kiss dolgozatával, akik egyébként magukról azt hiszik, hogy azokat a könyveket, amelyekben a statisztika az érvrendszer része, nem nekik írták.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!