Kellő számú forrásból bármi bizonyítható

2011. 05. 24. 15:18Egy „indiszkrét” kérdéssel kezdeném. A világhálós verebek azt csiripelték, hogy „rovott” múltja van: a rendszerváltás előtt történelemkönyveket csempészett Erdélybe. Hogy is volt ez?

Valamikor a nyolcvanas évek második felében történt, a hátizsákomba sok egyéb mellett a frissen megjelent Erdély története is belefért. Más könyveket is hoztunk időnként akkoriban. Ez a ténykedésem ma már nem minősülne csempészetnek, de akkor nagyon kellett félni miatta.

Mondhatni: visszaeső bűnössel beszélgetek…

Igen, igen.

Annak, hogy Balassagyarmaton született, van-e köze a pályaválasztásához?

Valójában én Egerben jártam gimnáziumba, annak inkább van köze ahhoz, hogy a történészi pályához vonzódtam. Középiskolai történelemtanárom volt az, aki felélesztette az érdeklődésemet a história iránt. Végül levéltár szakot végeztem, és levéltáros lettem az egyetem elvégzése után. A Magyar Országos Levéltárba kerültem, ott 1986 és 1990 között öt évig voltam az Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak referense.

Választotta ezt a foglalatosságot, vagy kinevezték oda?

Nem, nem én választottam, egy volt egyetemi tanárom hívott. Éppen akkor üresedett meg az erdélyi referencia, ugyanis Trócsányi Zsolt – akinek, gondolom, Váradon is jól ismert a neve – nyugdíjba ment 86-ban, s kellett valaki, aki az ő székében folytatja a levéltárosi feladatkört. Egészen addig nem volt semmilyen indíttatásom aziránt, hogy Erdély történetével foglalkozzam. És akkor megkaptam ezt a terjedelmes anyagot, amely ötezer irat-folyóméternyi gyűjtemény, plusz a bécsi Erdélyi Udvari Kancellária anyaga, és ott várt rám a Gyulafehérvárról és Kolozsmonostorról 1882-ben odaszállított volt Fejedelmi Országos Levéltár anyaga, illetve ami a sok pusztulás után abból megmaradt. Gyakran előfordult, hogy bezártam magam a raktárba, mert úgy belefeledkeztem egy-egy dokumentum olvasásába, hogy teljesen elragadott a hév…


Ez a hatalmas irathalmaz rendszerezve van, azonosítható, elérhető?

A levéltárosok számára könnyen elérhető és rendszerezett. Vannak még olyan belső segédletek, amelyek kevésbé publikusak a nagyközönség számára, de a kutatók eligazodnak bennük, ha nem, azért van a levéltáros, hogy segítsen.

Fel tudná becsülni, milyen arányban van feldolgozva a gyűjtemény?

Körülbelül huszonöt százalékban. Mert például az egyik kedvencem, a körülbelül 2090 csomóból álló Erdélyi Fiskális Levéltár anyaga szinte máig kutatatlan, ott még sok olyan érdekesség, nyersanyag van, ami a jövő generációkra vár, nem beszélve a Gubernium még hatalmasabb, sok ezer csomójáról, ott is bőven lesz feladatuk az utánunk jövő nemzedékeknek.

Nemde, a doktori dolgozata is az erdélyi fiskalitással kapcsolatos?

Annyiban, hogy azt az anyagot, amelyet a kandidátusi disszertációmban földolgoztam, azt a bécsi Hofkammerarchivban, tehát az Udvari Kamara Levéltárában találtam. Másolatban a Magyar Országos Levéltár erdélyi anyagában is megtalálható egy olyan kimutatás az 1552-es erdélyi állami bevételekről és kiadásokról, amelyet egy Haller Péter nevezetű, I. Ferdinánd által kincstartónak kinevezett szebeni polgármester készített. És ezekből lehetett következtetni – más források mellett – arra a kormányzati átszervezési kísérletre, amit Ferdinánd megpróbált ezekben az években – sikertelenül – megvalósítani Erdélyben.

Tudtommal az egyik vesszőparipája az államigazgatás története…

Ebbe beletartozik a pénzügyi kormányzat kérdése is, hiszen akkoriban is a pénzügyek irányítása, igazgatása volt a legfontosabb. Ez egy olyan kormányzati-átszervezési kísérlet lett volna, amely a kincstartó mellé egy néhány főből álló testületet szervez, így nem egy személy, hanem egy kis csapat irányította volna az erdélyi pénzügyigazgatást, amiként ez magában a királyságban, a nyugati országtérben megtörtént. Ott a Pozsonyi Kamara látta el ezt a feladatot; ez amellett, hogy pénzügyi felső szintű kormányzati szerv volt, egyéb közigazgatási feladatokat is ellátott. Ha ezt Erdélyben is sikerült volna Ferdinándnak megszerveznie, akkor minden bizonnyal ki tudott volna bontakozni egy olyan szélesebb körű, modern kormányzati átalakítás, ami több év alatt átszervezte volna az itteni kormányzati gépezetet. De hát 1556-ban az oszmán támadások miatt mégiscsak le kellett mondania Erdélyről. Tehát ez a reformkísérlet elbukott.

Mivel Nagyváradon vagyunk, javasolom, itt, helyben, ugorjunk visszább két évtizedet. Hadd kérdezzek rá: az 1538-as váradi békével kapcsolatosan már mindent lehet-e tudni, vagy kerültek elő az utóbbi évtizedekben olyan dokumentumok, amelyek árnyalják ennek az egyezménynek a megítélését?

Hadd mondjam el, nemrég írtam egy kisebb tanulmányt Brodarics Istvánról, a történetíróról. A váradi béke előkészületeinél, amelyek 1536-ban már megkezdődtek, az ország különböző pontjain tárgyaltak egymással a két király, Szapolyai János és I. Ferdinánd megbízottai és követei. Meglepve tapasztaltam, hogy a régi, még a II. Lajos kancelláriájából itt maradt humanista tudós, kancellár és diplomata is nagyon komolyan részt vett a váradi béke előkészítésében, de mégis, aki János király részéről az egész tárgyalássorozat vezetője, vagy ha úgy tetszik, a koncepció meghatározója Szapolyai oldaláról, az Fráter György váradi püspök, Erdélyi helytartója volt, kincstartó, főbíró és számos egyéb rang és cím birtokosa. Õ szervezte a tárgyalásokat. A békekötés szövegét ismerjük évszázadok óta, az értelmezése az, ami időről időre változik. Az köztudott, hogy Habsburg oldalról nemcsak I. Ferdinánd, hanem V. Károly is a legtapasztaltabb diplomatája, Johann Wese lundi érsek révén képviseltette magát a tárgyalásokon. A két fél, Szapolyai és a Habsburgok közötti békekötés több mint hatvan pontból álló szövegét ismerjük, csupán az értelmezés tünteti fel időről időre más színben ezt a megegyezést.

Ami Fráter György szerepét illeti, róla mindent tudunk, avagy még vele kapcsolatosan is várhatók újdonságok?

Nem, nem tudunk „mindent” Fráter Györgyről. Hadd említsek egy friss forrást, ami a kezembe került. A milánói Ambrosiana Kézirattárban fedezett fel egy Itáliában élő irodalomtörténész kolléganő egy olyan könyvet, ami nem is könyv, úgy nevezik, hogy Castaldo Kódex, amelyben sok levél, feljegyzés, másolat és eredeti forrás is egybe van kötve. Ezt megtalálta, de nem az ő területe, és volt szíves a rendelkezésemre bocsátani. Abban többek közt ismeretlen Fráter György-levelek vannak. A reá vonatkozó számos neuralgikus pont közül az egyik a Fráter György állítólag megtalált kincseivel kapcsolatos. Egyébként szeretnék egy kisebb anyagot közreadni arról, mi is a helyzet, valóban hatalmas kincset tárolt és rejtett el valahol? 1594-ben állítólag találtak a váradi várfalban egy kis befalazott fülkét, amelyben Fráter György kincseinek egy részét vélték fölfedezni. Erre vonatkozóan sok apró forrás van, de össze kell rakni, és meg kell nézni, mi hozható össze egy ilyen forrásanyagból. Ez jó példa arra, hogy máig találhatók új források, külföldi, hazai levéltárakban is, s hát messze nem tudunk mindent az ő szerepéről és politikájáról.

Foglalkozott Izabella királyné alakjával is. Szapolyai özvegye és Fráter György bonyolult és ellentmondásokkal teli viszonyának alakulásával kapcsolatban tisztázódtak a dolgok?

Tudjuk, hogy komoly összetűzések voltak közöttük, egy hetvenes éveihez közeledő szerzetesről és egy huszonéves hölgyről van szó. Egy olyan asszonyról, akit Fráter kicsit könnyelműnek, uralkodásra alkalmatlannak tartott, annak ellenére, hogy ott volt a háttérben a lengyel király, Jagelló, I. Zsigmond Izabella édesapja, aki rajta tartotta a szemét a negyvenes évek erdélyi politikáján. De Fráter György saját maga akart irányítani, nem vitatva, hogy jogilag az uralkodás a királynét, illetve a gyermek János Zsigmondot illeti, valójában nem hagyta őt a kormányzásba belefolyni. Ez még a negyvenes években nem is volt rossz döntés, hiszen a királynénak még tanulnia kellett a magyarországi, illetve az erdélyi viszonyokat, amikor 1541 őszén idekerült. Váradon is lakott egy ideig, szó volt róla, hogy esetleg itt, Váradon lesz a székhelye, de amikor 1542 elején meghalt Statileo János gyulafehérvári püspök, megüresedett a püspöki palota. De nemcsak emiatt költözött oda a királyné, hanem mert az erdélyi rendek azt mondták a gyűlésükön, ahol őt elfogadták uralkodójuknak, hogy Várad kívül esik Erdélyen, ne ott tartsa az úrnő a székhelyét, hanem költözzön be Erdélybe közéjük. Izabella uralkodásának 1541-től 1551-ig tartó évtizedében sokat tanult az összeütközésekből, amelyek Fráter Györggyel napirenden voltak. Fráter halála után, 1556-ban tért vissza Lengyelországból.

Milyen uralkodónak bizonyult?

Amikor visszatért, még három év adatott neki az uralkodásra, mert 1559 szeptemberében meghalt. Ebben a három évben viszont teljesen az ellentétes irányba váltott, mint a negyvenes évekbeli tájékozatlan, semmihez nem értő fiatal nő. Magához ragadta a hatalmat, ő irányította a pénzügyigazgatást, nem nevezett ki kincstartót, Fráter György rossz emlékű kincstartóságára gondolva, a pénzügyeket teljesen ő irányította, a kancellária mint elsőrendű kormányhivatal élére legbizalmasabb emberét, Csáky Mihályt nevezte ki. Egyébként szigorúan elbánt az ellenzékével, hiszen ki is végeztette a Kendy testvéreket és az ellene lázadókat. Amikor 1558-ban az erdélyi rendek fölvetették, hogy fiával együtt uralkodjon, váljon társuralkodóvá, a királyné ezt sem fogadta nagy lelkesedéssel. Sőt, diplomáciai hadműveletekbe is kezdett annak érdekében, hogy fia számára valamelyik rangos európai dinasztiából szerezzen feleséget. A francia király közeli rokona is szóba jött, de I. Ferdinánd Johanna nevű leányát is kérték, erre vonatkozóan is folytak a tárgyalások. Arra törekedett, hogy fiának rangos országot teremtsen az erdélyi és tiszántúli részeken. Nagyon fiatalon, negyvenévesen halt meg. Kérdés, amit a történészek nem tesznek föl, de most hadd tegyük: ha még tíz év adatik neki az életből, milyen sikerrel jártak volna ezek a tárgyalások? Mert gyakran elfelejtjük: mögötte ott állt apai ágon a Jagelló-dinasztia, és anyai ágon a milánói Sforza család, amit az akkori viszonyok közepette komolyan számításba vettek Európában. Tehát nem akárki volt Izabella…

A Porta hogyan viszonyult hozzá?

Támogatta. Szulejmán szultán 1566-ig élt, még Izabella halálát követően is, és János Zsigmond a szultán szövetségesének, Szapolyai Jánosnak a fia volt. A Porta részéről az Erdély élére kijelölt uralkodókkal kapcsolatos álláspont az volt, hogy egy Bethlen-kori mondatot idézek: „Erdély szultán Szulimán találmánya, és sajátja az hatalmas császárnak.” S ez nemcsak 1620-ban, hanem fél évszázaddal korábban is a Porta hivatalos politikája volt. Ezt a területi egységet – csak így mondom, mert az államiságot nem az oszmán birodalom hozta létre –, de ezt a területi keretet, ahová a Szapolyaiakat helyezte a szultán uralkodóként, Izabellát mindenképpen mint szövetségesüket, mint gyámként támogatandó özvegyet tekintették. Erdély, a fejedelemség később a Porta különleges státusú vazallus állama lett.

Szemben Havasalfölddel és Moldvával…

Igen, szemben Havasalfölddel és Moldvával. Ezt az a tény is bizonyítja, anélkül, hogy hosszabb fejtegetésbe bonyolódnék, hogy például az erdélyi fejedelmek kinevezésére vonatkozó okirat, az athnámé minden esetben magyar nyelvű okirat volt. A Török–magyar államokmánytár című sorozatban található jó néhány belőlük, Szilágyi Sándor és Szilády Áron voltak, akik közreadták. Ezekben mindig feltüntetik: Erdély különleges státusú része a birodalomnak. Hogy miből állhatott ez a különleges státus – kérdezhetik –, miért nem olyan, mint Moldva és Havasalföld vagy a többi jobban bekebelezett tartomány? Ezt én a magam részéről épp a Szapolyaival kötött szövetségi szerződés következményének tartom. Az a szerződés, amely 1528-ban János király és a szultán között megköttetett, nem egyenlő pozícióban lévő felek között jött létre, Szapolyai alávetett szerepet játszott, de adót fizetnie, például, nem kellett, a szövetségnek a hangoztatását Szulejmán mindvégig fenntartotta. Evidens volt, hogy János Zsigmond atyjától örökölte ezt a szövetséget, amikor 1559-ben átvette Erdély fölött a hatalmat. A probléma akkor adódott, amikor a Szapolyai-dinasztia kihalt János Zsigmonddal. Erdély ezt a különleges besorolást, amit megszerzett a Szapolyaiak révén, tovább-tovább örökítette. A fejedelmi athnámék még a 17. században is azt tartalmazzák, hogy Erdély különleges státusú része a birodalomnak.

A magyar–olasz kapcsolatok is időnként elég sűrűek voltak, bonyolultak és ellentmondásosak. Ön többször kutatott a Vatikáni Levéltárban, legutóbb Firenzében járt, ha jól tudom. Kérem, mondjon néhány szót arról, mi mindent talált Itáliában, esetleg mi okozhatott meglepetést a történész számára?

Firenzében az utóbbi években két alkalommal is kutattam. Hogy a Báthoryak kori Erdéllyel, jelesül leginkább Báthory Zsigmonddal Firenze városa, személyesen a nagyherceg milyen komoly levelezésben volt, azt az ottani dokumentumok alapján tudtam nagy meglepetéssel leszűrni. A levélváltást már Veress Endre is ismerte, de nem minden darabját adta ki. Egy kötetnyi Báthory-levelezésgyűjteményt állítottak össze az ottani levéltárosok. Báthory Zsigmond ágenseket kapott Firenzéből, ezek a Genga fivérek voltak, hárman is, akik Firenzéből érkeztek Erdélybe, és jelentéseket küldtek a nagyhercegnek. De maga Zsigmond is havonta egy-két levelet írt, amelyben tudósította Erdély éppen akkori állapotáról. Szép olasz nyelvezettel írtak voltak ezek a levelek. Nemcsak Firenzével, több észak-itáliai várossal is jelentős diplomáciai kapcsolatot épített ki. Még ennél is nagyobb meglepetést okozott számomra egy olyan forrás, amely 1569-ből maradt fenn. Firenze egyik városnegyedének bírósága előtt János Zsigmond egyik ágensét bíróság elé állították. Méghozzá a következők derülnek ki a hosszas tanúvallatási jegyzőkönyvből: János Zsigmond a fejedelmi testőrgárdája számára Itáliában toboroztatott zsoldosokat. Velencében volt egy ilyen agentúra, egy ilyen központ, ahonnan kiindultak az ő magyar ügynökei, és eljutottak Firenzébe is. Ott is toboroztak a fejedelmi testőrgárdába zsoldosokat. Valami kölcsönkért pénzt nem adtak meg egy firenzei polgárnak, és ebből adódott a kalamajka. De tény az, hogy az erdélyi fejedelem emberei oda is, más, szomszédos városokba is toborozni jártak. Ebből a tanúvallatási jegyzőkönyvből fel lehet deríteni a kapcsolatok egész hálózatát. Meglepő, bár tudtunk róla, hogy egyre-másra érkeztek Erdélybe Itáliából nemcsak katonák, hanem zenészek, építészek is, még Bethlen Gábor alatt is nagyon sokan. De ennek a fénykora valóban Báthory Zsigmond uralkodása volt a 16. század végén. Szamosközy István írja – a vonaton olvastam idefelé utaztomban –, hogy nem minden tekintetben nézték az erdélyi urak, az erdélyi szellemi elit képviselői jó szemmel az olasz „inváziót”. Azt írja, hogy „a különböző labdadobálók, hurkatöltők, mimusok, bohócok, és akik a bolondját járatták velünk is az erdélyi udvarban, meg magával a fejedelemmel is”. Ezek érkeztek ide. Tehát ilyen „csőcselék banda”, teljesen elszédítették a fejedelmet, és minden tekintetben befolyásolták, jutalmakat, adományokat szereztek tőle. Báthory Zsigmondról pedig bátran állíthatjuk, hogy afféle késő reneszánsz fejedelem volt, annak minden pozitívumával és negatívumával, zaklatottságával.

Olvastam, hogy a mai történészek, úgymond, bálványdöntögetést folytatnak. Szerintük inkább egyfajta egészséges demitizálása zajlik a történelemnek. Például kollégája, Pálffy Géza Bocskai szerepének megítélését, illetve újraértelmezését végezte el, amivel nem aratott osztatlan elismerést. Ön találkozott-e munkája során ilyen jellegű ellenreakciókkal?

Inkább ennek az ellentétével volt dolgom, azokkal az emberekkel kapcsolatban, akikről eddig elítélő véleménnyel volt a köztudat. Például Fráter Györgyről jóval pozitívabb világot rajzoltam, inkább nagyra becsülöm az ő cselekedeteit mind Erdélyért, mind Magyarországért, azzal együtt, hogy az eredmény az lett, ami. Ilyen szándékaim vannak Izabellával is, őt is kicsit magasabbra helyzeném a „buta nőcske” szerepkörnél. Hiszen kitanulta az uralkodás művészetét. Hogy aztán ennek milyen fogadtatása lesz szakmai berkekben, nem tudom. Remélem, sikerül úgy alátámasztanom forrásokkal, hogy ez tényleg elfogadható lesz. Egyébként deheroizálásra nem készülök, legalábbis nincsenek ilyen szándékaim.

Mindez kapcsolatos azzal, hogy vannak, akik azt mondják, a történelemtudomány válságban van. Tudományfilozófiai viták is voltak arról, hogy a történelemnek mi a célja, az értelme, a módszerekről is, és így tovább. Mondana néhány szót ezzel kapcsolatban?


Én levéltáros mivoltomból fakadóan alapvetően azt tartom, hogy a források használata nagyon fontos. Azzal együtt, hogy tisztában vagyok vele: véletlen, hogy mely források maradtak fenn. Azt is szoktam mondani a hallgatóimnak az egyetemen, hogy kellő számú forrásból bármi, és annak az ellenkezője is bebizonyítható. Tehát nagyon kritikusan kell kezelnünk a forrásokat, és fegyelmezettnek kell lennie a történésznek. Ne azt olvassa ki a forrásokból, amit szeretne, hanem ami valóban logikailag, emberi ésszel kikövetkeztethető. Vannak persze olyan történészek is, akik a spekulációt, a források nélküli történelemről való gondolkodást preferálják. Én ettől távol tartom magam – félve mondom ezt éppen a szépírók iránti mélységes tiszteletemből fakadóan –, hiszen már Verancsics Antal is úgy tudta a 16. században, hogy a történetírás a művészet és a tudomány határán helyezkedik el.

És ezt mondta a 20. században Benedetto Croce is…

Igen, igen. Valahogy úgy kell a legnagyobb alázattal és tisztelettel tekinteni e forrásokat, hogy az én olvasatom csak egy olvasat, amit igyekszem a nagyközönség, az egyetemi hallgatók vagy az olvasók elé tárni, de el tudok fogadni más olvasatokat is.

Hiszen létezik más helyes vélemény is.

Igen, de mivel egyelőre nem tudunk visszamenni abba a korba – a természettudósok ezt még nem találták föl –, így nem tudunk biztosat mondani semmiről, csak egy bizonyos olvasatot egy általunk valószínűsíthető következményről. Ezért igyekeznünk kell a források teljes körű feltárására, a korban való alapos benne élésre. Amikor már az ember tíz-húsz éve teszi, akkor merészel nagyobb következtetéseket levonni. Nem gondolom, hogy a mai történetkutatás, történetírás válságban lenne, inkább csak látom, hogy a gyors sikerek reményében kevés munkával, kevés kutatással olyan műveket is publikálnak, amelyek még nem elég érettek arra, hogy napvilágra kerüljenek. Hiszen évekbe telik, míg az ember – teszem azt – eljut odáig, hogy egyszerű ránézéssel megállapíthassa: ezt a szöveget Bornemissza Pál püspök írta, aki gyűlölte az erdélyieket. „Eltakarodok ebből az országból, mely nem hazám” – jelentette ki, amikor 1555-ben el kellett távoznia. A kutatói tapasztalat kínál benne élést abban a korban, amelyikkel foglalkozunk, s amíg ez nincs meg, nagy kockázatot jelent a publikálás.

Érzelmi viszonyulás, bizonyos fokú érzékenység is szükségeltetik ehhez a munkához?

Igen, nagyfokú empátiára van szükség, különösen évszázadokkal korábban élt emberek, országirányítók helyzetébe beleélni magunkat. Lefejtve erről mindazt, amit ma tudunk, s próbálni „tudni” mindazt, amit csak ők tudhattak. Ami nem kevés, nem lebecsülésképpen mondom, hogy „csak” – nem tudva a következményeket, nem sejtve a jövőt. Nem kérhetjük számon, miért döntöttek úgy, hiszen ez lett a következménye.

Mindez egy újabb kérdést implikál. Nagy szó volna, ha kijelentenők: a történész nemcsak a munkája iránt, nemcsak a szakmai igényesség, a hitelesség szempontjából felelős, hanem a társadalom iránt is?

Mindenképp felelősnek tartom a történészt. Nem gondolom, hogy megengedhetjük magunknak erkölcsi szempontból, hogy prekoncepciók vagy valamilyen jelenkori politikai vagy egyéb helyzet igazolására használjuk fel a múltat, annak bármilyen eseményét úgy magyarázzuk, hogy abból igazolódjon a mai állapotunk. Ezt a szakmai etika alapelvének vélem. Nagy felelősségünk van abban, hogy mit írunk le. Éppen most dolgozom egy középiskolás tankönyvön. Ennél nagyobb felelősséget, hogy mit írjak egy tankönyvbe, milyen megfogalmazásban és hogyan, nem ismerek. Úgy gondoltam, nem gond az események áttekintése és leírása, de valójában sokkal nagyobb gondot okoz, mint reméltem. A magam szempontjából mélységesen felelősséggel tekintek a hivatásomra.

Gondolom, Erdéllyel kapcsolatosan még rengeteg a kutatnivaló, tisztáznivaló. Mennyire van munkakapcsolatuk az erdélyi magyar, illetve a romániai román történészekkel?

Az erdélyi magyar kutatókkal nagyon jó és szoros a kapcsolatunk, mind a kora újkor, mind a középkor művelőivel, a kolozsváriakkal, marosvásárhelyiekkel, sepsiszentgyörgyiekkel nemcsak baráti, hanem konkrét munkakapcsolatunk is van. Bizonyos mértékig a bukaresti akadémiai intézettel, a Nicolae Iorga nevét viselő intézet munkatársaival is, például Ovidiu Cristeával, Kakucs Máriával van kialakulóban egy korrekt és meglepően kellemes munkakapcsolat. A nemzetközi konferenciákon – nemrég a török vazallusállamokról volt egy tudományos értekezlet – több román kolléga is jelen volt. Remekül tudtunk együtt dolgozni, annak ellenére, hogy kijelentettük: másképp vélekedünk Erdély történetéről.

Nemde, a német és a latin nyelv ismerete elengedhetetlen az Ön munkájához?

Én ugyan angolul tartom a konferenciákon az előadásaimat, olaszul is elég jól beszélek, mégis latinul tudok legjobban.

Diákjaitól is komolyan számon kéri a latin nyelv ismeretét?

Igen, csak hát… most éppen nem a latin az európai köznyelv. Kár – teszem hozzá; ha meg lehetne szavazni, én megszavaznám, hogy az legyen.

Fotó: Szűcs László



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!