Utórezgések

„A botrány nyilvánvalóan nem maga a történés, hanem annak a médiában és a szélesebb társadalmi nyilvánosságban való megjelenése és értelmezése. Tulajdonképpen nem az az érdekes, ami így vagy úgy történt, hanem az, hogy mit hiszünk az abból következő üzenetekről.” Tamás Pál írása a Schmitt-ügy tanulságairól az Erdélyi Riport 2012/17. számából.

Roppant érdekes, ahogy s amilyen gyorsan lecseng a Schmitt-botrány. Rábizonyították, lemondott, kész, ennyi. Mehetünk tovább. A baloldali közvélekedők dolga egy hajszállal, persze, megnehezedett. Eltűnt a Fidesz-elit legkönnyebben támadható, sokszor igazi mulatságra is lehetőséget kínáló tagja. A többiek kiszámíthatóbbak, s főleg óvatosabbak. Nehezebb fogást találni rajtuk. Még folynak, persze, utómunkálatok. Meghatározó módon, a kormányoldalon. Vegzálják egy kicsit a SOTE-t. Gondolom, nem azért, mert azt hinnék, hogy az egyetemmel valamit vissza lehetne vonatni és bármilyen korábbi állapot így helyreállítható lenne. De egy kicsit fenyegetőznek, nehogy valamilyen szakmai testületnek eszébe jusson a jövőben, hogy hiteles lehet a politikai akarattal szemben, s ha mégis, akkor megúszhatja. Azonban a hangerő csökken. Az ellenzék és a még független sajtó tartalmilag a sztorihoz láthatóan nem tud hozzátenni. Mintha nem értené, hogy az utójáték is a skandalum része. Hogy most formálódnak a közvélemény számára is értelmezhető hosszabb távú tanulságok. A kormánypárt már láthatóan levonta a saját következtetéseit. Külső szövetségeseket, második vonalbéli csapattagokat nem emelünk kulcsposztokra. Bizonytalansági tényezővé válhatnak. Nem ismerjük eléggé előéletüket. Hiába hisszük lojálisnak emberünket, előbukkanhat valamilyen sötét folt. És váratlanul miatta, rá mutogatva, hátba támadhatnak bennünket. S közben nem árt azért az óvatosság a konzervatív értelmiséggel sem. Úgy általában, persze, hasznosak. De egy részük még azt hiszi, hogy mindenekelőtt szakember. Az is, de hát épp emiatt politikai amatőr. S bebizonyosodott, hogy nem képes valamilyen taktikailag kimódolt lépéssort fegyelmezetten végrehajtani, kivitelezni. Csak magunkra számíthatunk. Persze, az államfői poszton is, de nemcsak ott. Mindenütt máshol, másban is.
Pedig most nem egyszerűen ismét bebizonyosodott, hogy minden banánhéj megtalálja azt, aki elcsúszik rajta, hanem először kellett a Fidesz-rendszernek nyilvánosan el- és beismernie, hogy egy közepes méretű vagy annál egy picit nagyobb csatában vereséget szenvedett. A szó szoros értelmében az utolsó tévénéző is láthatta, hogy nem sebezhetetlen. És a progresszív oldal ezt valahogy nem tudta egyelőre hitelesen elmagyarázni. Egyébként a Schmitt-történet már hónapok óta itt volt a nyilvánosságban, de úgy látszik, a magyar politikai osztályok egyik oldalon sem vették komolyan, valahogy nem készültek igazán a sztori kibomlására. Mintha a radikális forgatókönyv lehetőségét: a megfosztást a címtől, s a következő kilépést a rendszerből, nem elemezték volna végig. A kormányoldal, úgy látszik, nem hitte, hogy egy hivatalos magyar bizottság ezt megteheti velük. Az ellenzéki oldal meg nem gondolta, hogy a kormánypárt ilyen könnyen fel- és leadja Schmittet. Hirtelen sajátos médiavákuum alakult ki. S ha jól értem, bár hiteles méréseket még nem láttam, a közönség nem elhanyagolható része végül egy kicsit sajnálja is a volt elnököt. Biztosan átverték. No, nem a mostani politikusok, hanem azok, akiktől annak idején dolgozatát szerezte. Hiszen olyan ügyetlen, csetlő-botló, hiszékeny, komikus alak volt. Mintha az egész nem a rendszer egyik meghatározó alakjával, reprezentánsával, hanem egyszerűen egy kiöregedett, a talajt már nem érző idős sportvezetővel történt volna. Akinek, szerencsétlenségére, előásták ifjúkori eltévelyedését.
A botrány nyilvánvalóan nem maga a történés, hanem annak a médiában és a szélesebb társadalmi nyilvánosságban való megjelenése és értelmezése. Tulajdonképpen nem az az érdekes, ami így vagy úgy történt, hanem az, hogy mit hiszünk az abból következő üzenetekről.
A nemzetközi feldolgozásokból láthatóan, vannak periódusok, amelyek szinte agyonzsúfoltak botrányokkal, a politika ezeket aktívabban használja. A felszabaduló sajtó hosszú autoritárius időszakok után nyilvánvalóan jobban hajlik a botránygyártásra, mert ebben is a saját határainak kiterjesztését keresi. De húsz évvel a rendszerváltás után ilyesmi önmagában Közép-Európában a botrány dinamikájához már igazán nem elég.
A belső magok könnyen tipizálhatók: korrupció, magánélet, nőügyek, vagy politikai információgyűjtés nem megengedett módozatai. Más történet ritkán bukkan elő. Talán ezért is olyan érdekes a Schmitt-eset. Egyébként itt nem érdemes a német hadügyminiszterrel példálózni. Egy kormánytagnak nincsenek feltétlenül morális mintaadó szerepei. Egy államelnöknek vannak. Nem emlékszem, hogy Európában emberemlékezet óta valamilyen ország első politikusa, államelnöke hasonló ügybe keveredett volna. Korrupcióba, párhuzamos intim kapcsolatokba, persze, többen, végül is emberek vagyunk, de hogy plágiumba! Ráadásul egy laikus, akinek szakmai előmeneteléhez a disszertációra szüksége sem volt…
Elvben négy nagy botrányelmélet forog a szakmai piacon. Az első, a funkcionális elmélet szerint a botrány tulajdonképpen megerősíti a fennálló intézményi rendet, a normaszegés ténye még egyszer aláhúzza, hogy a normák milyen fontosak, rendteremtők. A második, a trivializációs elmélet azt hangsúlyozza, hogy a botrány kicsavarja a politikáról való közvélekedéseket. A média csak a botrányról szól, a sztori minden mást kiszorít a politikai nyilvánosságból, és leegyszerűsíti, lebutítja a politikaképet. A hatalom képét elfedi a skandalum.
A harmadik, a szubverziós vagy leleplezési elmélet inkább a médiáról szól. Egyfelől megkérdőjelezi a hagyományos újságírói, ábrázolási, történetbemutatási technikákat, másrészt „felborítja az asztalt”, bemutatja, hogy „azok fent” hogyan élnek valójában. Végül létezik egy következmény-nélküliségi elmélet. Vagyis semmi hatása nem lesz a botránynak, lepereg, lényegében felszívódik.
Egyébként a posztipari demokráciákban egyre nehezebb kezelni a botrányokat, mert egyre többen szólalhatnak meg, egyre több szereplő érzi úgy, hogy a dologhoz köze van vagy lehet. Lecsupaszított „elitek s a többiek” viszonyrendszereiben korábban ez még talán könnyebb volt. Magyarország most valahol a két szint között lebeghet.
Bizonyos konfliktusok átnőnek botrányokba, mások érdekes módon nem, vagy csak nagyon ritkán. Ebben a folyamatban botránygyorsítók és botránykorlátok vagy lassítók lehetnek meghatározóak.
A botránygyorsítók lehetnek intézményiek. A SOTE próbált kitérni; húzta, amíg lehetett, és megkínálta a döntés lehetőségével a minisztert, bár az egyetemi autonómiából következően annak itt nincsenek is jogosítványai. Végül már nem lehetett tovább csavarni. Állást kellett foglalnia. A döntés azonban felrobbantotta az egyetem vezetését.
Ugyanakkor a fő botránygyorsító itt is, mint mindig, a politikai nyilvánosság. Végül is annak reakciói „méretezik” a botrányt. Minél nagyobb az ellenállás, minél határozottabb az odasült főszereplő elutasítása, annál szűkebb lesz/lehet a kormányoldal „hűtéstechnikai akcióinak” mozgástere. Lehet, hogy sokan nem tudják, mi a különbség a kis- és nagydoktorik között, és azt sem, milyenek a jó lábjegyzetek. De mindenkinek van valamilyen fogalma az igazságtalanságról és a méltányosságról. Ha ezt a történetet sikerülne lefordítani e kategóriákba, még talán lehetne morális kimenete egy szélesebb közönség számára is. Mégpedig anélkül, hogy az ellenzék megpróbálná magát a civil autonómiák nyakába varrni. Amelyekből a legfontosabbak ma még mindig nem azok, amelyek az utcákon, hanem a kiépült intézményeken belül, azok mandátumaival élve operálnak. Persze, a helyzet itt még tovább romolhat.
Botránygyorsító a politikai megosztottság, de nem úgy, ahogyan azt reflexszerűen gondoljuk. Most a nyomás nyilvánvalóan nem szimmetrikus: a kormányoldali értelmiségnek kell(ett) e történet kapcsán magával tisztáznia, mi fontosabb: pillanatnyi politikai lojalitása, vagy szakmai-etikai világképei. Hiszen az utóbbiak elvben mégiscsak egy életre és nem egy-két politikai választási ciklusra, esedékes vádlottra lennének méretezettek. Különböző emberek e miliőben, láthattuk, különbözőképpen döntenek. S most az utolsó két év első igazi konzervatív értelmiségi dilemmájává válhat e történet. A szükségszerűen eltérő mostani morális-politikai válaszok fontos törésvonalakat jelölnek majd a nemzeti-konzervatív táboron belül esetleg akkor is, amikor Schmitt nevét már jószerével el is felejtettük. A drasztikus fegyelmezési kísérleteknél nagyobb ostobaságot ebben az erőtérben a konzervatív front hosszabb távú stabilizálása szempontjából el sem lehetett képzelni.
A legfontosabb botránylassító az lett volna, ha az érintettnek sikerül a történetet személyes síkra terelni. A magánembernek az emberek esetleg megbocsátanak, a politikusnak soha. S tulajdonképpen lassított, hogy ugyan kezdeti habozás után, de a kormányoldal a biztonsági pályát választotta. Leadni egy kültagot, amíg még viszonylag simán lehet. Amíg a botrány nem kezdi ki a hatalom belső kötéseit.
Azonban a vélemények és morális vélekedések virtuális világán túl, ott van a szélesebb, valószínűleg ezreket érintő történet. Amely másként bizarr, mint ahogyan Schmitt kapcsán most beszélünk róla. A „disszertációírásban” a sportvezetőknek, de hasonlóképpen más területen működő és valamilyen másodosztályú helyen diplomát, disszertációt szerezni kívánó állami főnököknek, pártkatonáknak, polgármestereknek, üzletembereknek sokan „segítettek”. Volt, ahol elég volt a baráti nyomra vezetés, szakirodalmi tanácsadás. De azt hiszem, a disszertánsok zöme egyszerűen „négereket” vett igénybe. Lényegében számára ismeretlen emberekkel megíratta a dolgozatot. Ráadásul az egész gyakran közvetítőkön keresztül zajlott, persze az ügyek elsöprő hányadában pénzért. Elképzelhető, hogy a „néger” által használt szövegekről a megrendelő ténylegesen semmit sem tudott, fogalma sem volt arról, hogy azok mennyire eredetiek, mennyire nem. Megkapta a szöveget valakiktől, így, vagy úgy fizetett, és kész. Beadta, elfogadták. Az igazi szerző meg természetesen profi szöveg-összeszerelő volt (többségében fiatal vagy előmenetelében visszamaradt egyetemi kolléga), és nyilvánvalóan nemigen tudott a megrendelőnek új tudományos felismeréseket szállítani, persze, ilyesmit igazán nem is vártak tőle. Hasonló jellegű esetek közismertek (voltak?). Tömegesek, számuk esetleg a tízezret is elérheti. Csak a szövegek valószínű felhasználóinak, a forma szerinti disszertánsoknak nem nézett utána senki. De hát most már a következő időszakban aligha akar majd közülük valaki is államelnök lenni.