Az alagútban a fénytől kicsit mindig félni kell

Piacelméletek, piaci szerkezetek, piaci kudarcok címmel tartott Nagyváradon, a Szacsvay Akadémián előadást MOLNÁR JÓZSEF közgazdász, a gödöllői Szent István Egyetem tanára, volt rektora, akivel a piacok működéséről, a válságból való kilábalás esélyeiről Szűcs László beszélgetett az Erdélyi Riport 2012/17. számában.

Hogyan lesz egy fiatal agrármérnökből egy gazdasági egyetem rektora, akinek az érdeklődése a pénzpiacok működése felé irányul?

Jogos a kérdés, de azt hiszem, akár még korábbról kezdhetem, hiszen nagyon egyszerű családból származom, Miskolcról, Diósgyőrből mentem Gödöllőre, frissen érettségizett diákként felvételizni. Az igazság az, hogy mindig érdekeltek a társadalmi, gazdasági, elméleti összefüggések, kevésbé voltam gyakorlatias. Ez azért meglátszik az egyéni életemben is. Úgy gondolom, egy jó ötvözet Gödöllőn agrármérnökként és közgazdászként létezni.

Egy egyetem vezetője számára is előny, ha fokozatosan betölt különböző mértékű felelősséggel járó beosztásokat?

Mindig személyesen a sajátomnak éreztem ezt az egyetemet. Ott lettem felnőtt, a kollégiumban, amit 66-ban adtak át, az első lakók egyike voltam, s büszke rá, hogy majd rektorként én újíttattam fel. Ez a kötődés emberileg is, szakmailag is hasznos.

A piacok működéséről szól a váradi előadása. Miként gondolkodik ma a piacok szerepéről?

Mint elméleti közgazdász, sokat foglalkozom a piaccal. Abban az értelemben is érdekel, hogy mi itt Kelet-Közép-Európában húsz-huszonkét évvel ezelőtt azt gondoltuk, végre piacgazdaságban élünk, s milyen jó lesz. Most pedig nem tudjuk eldönteni, hogy a piac áldás-e vagy átok. Hiszen a piacnak sok előnye van, és nagyon sok hátránya. Igazából most kezdünk ehhez igazodni, most már nem úgy tekintünk rá, mint ami mindent megold.

Ez igazából már az első nagy világgazdasági válság idején kiderült, nem?

Igen, csak nálunk közben eltelt negyven-ötven olyan év, amikor azt mondtuk, nincs piac, nem kell piac, majd a párt és az állam mindent megold, mindent megmond. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem találkoztak piaccal, s igaz, hogy a tankönyvekben benne volt, hogy volt az 1929–33-as világgazdasági válság, de ez éppen annyit jelentett, mint amikor arról beszéltünk, hogy volt egy Dózsa György-féle felkelés.

Egyáltalán kialakítható olyan egyensúlyi helyzet, melyben a piac és az állam szerepe valamiféle optimális kölcsönhatásban van?

A gazdaságban kell egy koordinációs mechanizmus. Élünk, működünk, szeretnénk minél magasabb szinten kielégíteni a szükségleteinket, ebben korlátoz, hogy szűkösek az erőforrásaink. Próbálunk hatékonyságra törekedni, az adott lehetőségeket jobban kihasználni. Ezt viszont a munkamegosztás, a specializáció, a csere tudja előteremteni, na de ezt ki fogja koordinálni? A hagyományos koordinációs mechanizmus az erőszak, az etikai koordináció, az erkölcs, a közösség ereje. Ez is koordinál, ez is megmondja, hogy mit, hogyan, merre. S a modern koordinációba bejött az állam. Már a feudalista állam létrejötte egyfajta szigorú központi koordinációt jelentett. Majd a kapitalizmussal megjelent a piaci koordináció. Tehát a kérdésre válaszolva, kell hogy legyen valamiféle állami koordináció, s szükségszerű, hogy a modern gazdaságban a piac is koordináljon, minden problémájával együtt. A kettőnek a kombinációit keressük örökké, minden gazdaságpolitika, minden ország azt keresi, mennyi piac, mennyi állam legyen. Hol a piac és hol az állam? Nincsenek biztos receptek, nincsenek örök érvényű megoldások.

Mindez vonatkozik a pénzpiacokra is?

Ezt az egész folyamatot külön, erősen determinálja, hogy a gazdasági folyamatok fokozatosan nemzetközivé válnak, ez az, amire azt mondjuk, globalizálódik a piac. S mely a legmozgékonyabb területe a piacnak, ami globalizálódik? A pénzpiac. Nemzeti keretek között a piac és az állami koordináció harmonizálható. Az államnak sokféle eszköze van arra, hogy a piacot korlátok között tartsa, jogi, gazdasági, monetáris eszközrendszere. De a folyamatok globálissá váltak, globális szinten pedig már nincs ilyen koordináció. Vannak ugyan globális intézmények, ám ezek csekély hatékonyságúak. ENSZ, WTO, hát egy kiotói egyezményt sem tudunk aláírni, ami pedig közös érdek. Itt a nagy feszültség. Még uniós szinten is nehezen megy, hiszen látjuk, hogy egyszerre van szükség minél nagyobb közösségi koordinációra, de jönnek a nemzeti érdekek, s ezek konfliktusba kerülnek egymással.

Mit értsünk a piaci kudarc fogalmán?

A piacnak vannak olyan kudarcai, amelyek a legideálisabban működő piaci körülmények között is léteznek. Tehát nem kell rossz döntés hozzá. Azt mondja az elméleti közgazdászok nagy része, hogy már önmagában azon tény miatt, hogy megjelennek a monopóliumok, monopolstruktúrák vannak, hogy gazdasági erőfölény, erőkülönbségek megjelennek, a mai piacgazdaság távolodik az ideálisnak tekintett szabad versenytől. Hiszen az teremtette meg az emberek egymás mellé rendeltségét. Ez volt az alapja a polgári demokráciának. Tehát az ideális piac egymás mellé rendeli a szereplőket. Hol vagyunk már ettől?
A másik egy kicsit bonyolultabb, ezt úgy hívja a közgazdaságtan, hogy externáliák, külsődleges gazdasági hatások. A gazdasági szereplők közt folyó normális piaci kapcsolatok gyakran egy kívülálló számára úgy jelentenek előnyt, vagy úgy okoznak kárt, hogy a piac a saját eszközeivel ezt nem képes ellentételezni. Ennek tipikus eszköze a környezetszennyezés. A vegyi üzem gyártja a mosóport, a fogyasztó megveszi. Verseny van, a vállalat igyekszik a költségeit csökkenteni, ezért megtakarítja a környezetvédelmi beruházásokat, s beleereszti a szennyező anyagokat az élővízbe. Logikus ez? Hát persze, ő abban érdekelt, hogy a profitot maximalizálja. De ezzel másnak kárt okoz. Szembekerül egymással az egyéni és a társadalmi megítélés. Ebből következik, hogy ez egy hatékonysági veszteség. Márpedig a piac azért jött létre, hogy a cserét hatékonnyá tegye. S lám, bizonyos körülmények közt olyan folyamatok zajlanak, amelyek ezt a hatékonyságot rontják. Tehát vannak helyzetek, amelyeket a piac nem tud megoldani.

Az utóbbi évek válsága változtatott-e azon, ahogy a szakma a piacok működését megítélte?

Sok mindent újra kell fogalmazni, valóban az van, hogy az ideális piacból való kiindulás egy szabadpiaci álom körül lengedezett, s túlságosan nagy bizalom övezte a piacot, mondván, megvannak a maga eszközei, amelyekkel kiszelektálja azt, ami rossz, a sok kis egyéni érdek a közérdeket fogja szolgálni. Néhány eszközön látszik, hogy ez nem működik. Az államnak új módon kell viszonyulnia ezekhez az ügyekhez, át kell hangolnia a piac és az állam szerepének a kombinációját. Ez mindig etika és mindig erőszak, mindig ezek egy kombinációja működik a valóságban, de nem mindegy, melyik a domináns. A mai piaci működések mechanizmusa nemzeti kereteken belül is több önzést és több erkölcstelenséget enged meg a piacnak, a piaci szereplőknek, vagyis mintha háttérbe szorulna az etikai koordináció. Újra kell gondolnunk sok mindent, s szerintem az értelmiség felelőssége abban van, hogy legalább a kételyeket elterjeszti. Legalább a magabiztosságot aláássa abban a vonatkozásban, hogy nincs itt semmi baj, ha lesz is egy kis zűr, majd a piac rendbe hozza. Nem hozza rendbe.

Sokat hallani bonyolult pénzügyi termékekről, melyek kapcsán ugyancsak elhangzik, hogy a pénzpiacok elszakadtak a realitásoktól. Ez is a piaci szereplők kontroll nélküli működésére utal?

Ez részben a modern pénz természetéből adódik. A hagyományos, a klasszikus pénz az arany volt. Volt egy fedezete. Ma már nincs a pénz mögött arany, nincs saját belső értéke, ezért a pénz korlátlan szaporodásra képes. S mivel a reálfolyamatok és a pénzfolyamatok összhangja megszűnik, az előállított termék és a pénztömeg között óriási a különbség. Ma már a gazdagság forrása nem a munka, hanem a papír forgatása, a spekuláció. Hallunk már olyan kifejezéseket, hogy kaszinó-kapitalizmus. Nem anyagi gazdaság, hanem papírgazdaság. Már nem az a kérdés, ki dolgozik jobban, színvonalasabban.

Ugyanakkor az államnak is vannak kudarcai. Egyáltalán nem biztos, hogy amikor az állam beavatkozik, hogy a hatékonysági problémákat kiküszöbölje, önmaga nem képes ugyancsak hatékonysági veszteséget okozni. Ott a bürokrácia, mely megteremti önmagának a feladatot, s ezzel máris veszteséget okoz.

Miképpen látja térségünk esélyeit, hol tartunk a válságból való kilábalásban, látja-e már a fényt az alagút végén?

Az alagútban a fénytől egy kicsit mindig félni kell, mert soha nem lehet tudni, hogy az az alagút túlsó vége-e, vagy a szemből érkező vonat. Valami fény van, de hogy ez pontosan mi, nem könnyű megjósolni. Sok feszültség, ellentmondás van a világban. Sem Európa, sem a mi térségünk nem tudja ezektől függetleníteni magát. Azt gondolom, Európában van még erő, hogy kilábaljon, ugyanakkor sok belső feszültsége is van. S hosszú távon nem Európa a növekedési centrum. Sokkal inkább azok a fejlődő, feltörekvő országok, mint Kína, India, Dél-Amerika egyes területei, illetve majd az oroszok, ha kinövik politikai cirkuszaikat. Persze, a kínai, az indiai piac növekedésének is van határa, ha más nem, hát környezeti határok. Európa viszont öregszik, Európa motiváltsága csökken, lustul, tunyul. Voltam vendégprofesszor Indiában, össze tudom hasonlítani az ottani gyerekeket az itteniekkel. Az indiai tanulni akar, motivált, tudni akar, mert tudja, hogy a jövője, a felemelkedése függ ettől.
Kelet-Közép-Európában van még muníció, vannak erőtartalékok, föl lehet pörgetni, persze nem függetlenül Nyugat-Európától. Olyan nincs, hogy a német gazdaság összeomlik, mi pedig a romokon vidáman fejlődünk. Össze vagyunk kötve.
Azért tanárként is, emberként is optimista vagyok, azt mondom, ha nem egy fél év múlva, akkor két év múlva túl kell jussunk a krízisen. Ehhez kell egy tanulási folyamat, tanulnunk kell a saját hibáinkból, s tanulnunk a mások hibáiból is. De tanulni lehet mások sikereiből is. A baj az, hogy az erőnk nagy részét elfecséreli az egymás elleni hadakozás. Azért annyira erősek nem vagyunk, hogy belső harcokkal gyengítsük önmagunkat. Mindenki csak veszít azzal, ha az energiáinkat arra pazaroljuk, hogy egymást próbáljuk kicsinálni.