Kivártam a megfelelő pillanatot

A Semmi kis életek – alcíme szerint: erdélyi történet – szerzője, PAPP SÁNDOR ZSIGMOND 1972-ben született a romániai Radócon; 2005 óta Budapesten él, a Népszabadság szerkesztője. Regénye 1982 és a 90-es évek közepe között játszódik; a helyszín egy erdélyi város Törekvés utcájának 79. szám alatt álló penészszagú sarokháza, hősei a ház lakói. Az íróval Onagy Zoltán beszélgetett az Erdélyi Riport 2012/17. számában.

Különös helyzetbe kerültél ezzel a kötettel, minthogy az átlagfogyasztó számára a Népszabadság újságírója vagy. A 2005-ben kiadott novelláskötetet (Az éjfekete bozót, Szignatúra) elnyelte az irodalmi iram feneketlen bendője. A korábbi kötetek, a Meghívó minden keddre (Polis, Kolozsvár); az Oran veszteglő hajói (Scripta, Nagyvárad, 2002); az Ahonnan a város (Mentor, Marosvásárhely, 1998); a 72-es blues (Mentor, Marosvásárhely, 1995) helyből nem ismertek Magyarországon, köszönhetően Erdély és az anyaország közt virágzó kulturális kapcsolatoknak. Látva a regény fogadtatását, az olvasó az gondolja, itt egy kirobbanó elsőkönyves erdélyi író: „El kell olvasni a Semmi kis életeket, megéri”, látom például az ÉS-ben. Nem okoz meghasonlást maga a tény?

Az abszurd helyzetet csak fokozza, hogy Az éjfekete bozót révén 2006-ban én képviseltem Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján… Ha jól emlékszem, Károlyi Csaba harcolta ki a dolgot azzal érvelve, hogy ez az első könyvem, ami ott jelent meg. Más kérdés, hogy én mai fejjel szívesen belemennék abba, ha az lenne az első kötetem. A ’72-es blues ugyanis jobbára vázlatkönyv elnagyolt próbálkozásokkal, az Ahonnan a városnak pedig talán a negyede vállalható. Szóval, nem baj, hogy ezek elvesztek, én tiltakoznék a legjobban, ha újra ki akarnák őket adni. Az esszé meg a publicisztika más tészta, azok járulékos elemek…
Az oda nem figyelésre jó példa, hogy Bodor Ádámra is úgy nézett néhány bölcsész a Sinistra idején, mint ifjú erdélyi tehetségre… Tény: ami odaát jelenik meg, Pestről alig látszik. Ha a szerzőnek nincs masszív ismeretségi hálója, a könyv szinte a megjelenés pillanatában elsüllyed. Főként, hogy a korábbi éveket átláthatatlan dömping jellemezte, s most sem kristálytiszta a helyzet.
Azt hiszem, ez a regény volt az első olyan művem, ami talán megérdemelte a figyelmet, így a helyzet számomra vállalható. Nincs rosszabb, mint egy közepesnél gyengébb művel divatba jönni.

A Ceauºescu-éra irodalmi feldolgozása egyre átfogóbb, változatosabb. Annak, hogy te is a diktatúrát, annak egyik centrális szeletét választottad, két oka lehet. Kézre esett, ez az első. A másik: elhúzni a diktatúra hétköznapi esetben láthatatlan szobabelsői elől a függönyt, rányitni, hogyan él hétfőtől hétfőig a fáraó piramisépítő szolgaserege. Melyik változat igaz?

Utóbbi. Engem a mindennapok mechanizmusa érdekelt. Hogyan jelenik meg a pitiánerben a rendszer gigantomániája. Hogyan lehet a krumplileves fölött lázadni vagy belenyugodni abba, amiről nem is nagyon kérdeztek. A hétköznapok áradása érdekelt, ezért is lett olyan fodros, néhol túlzóan hömpölygő a nyelv. Ezért került be sok jelentéktelennek tűnő epizód. A városra ereszkedő köd beékelődő története például számomra a vásárhelyi véres napokat jelenítik meg a maga megmosolyogtató misztikumával. Hiszen mindig is misztikus, amikor addigi jó szomszédok elkezdik ütni-verni egymást. A mostani állapotom szerint kábé a harmadát kidobnám, de akkor az már egy másik regény volna. Egy szárazabb, keserűbb könyv. Én viszont akkor egy ilyet akartam, áradót, sodrót, hömpölygőt, a maga természetes hordalékaival.

A kedves olvasó, aki szeret meghatódni a forradalmak heroizmusán, sőt csak akkor érvényes egy-egy forradalom, ha képes meghatni a kedves olvasót, nyel majd nagyokat a forradalom és a kisember frivol, abszurd, lépcsőház-, láb- és káposztafőzelék-szagú viszonyán. Nem nagyon találkoztam nevesíthető hőssel. Mi történik, ha olvasói tömegek követelik rajtad szerethető hőseiket?

Ha szerethető hősöket követelnek, akkor félek, vajmi keveset értenek a romániai diktatúrából. Nem voltak, nem voltunk szerethető hősök. Túlélők voltunk. Megalkuvók. Sompolygók. Ártatlan bűnösök, hiszen fenntartottunk valamit, amit gyűlöltünk, miközben reménykedtünk, hogy valakinek majd csak eszébe jut tiltakozni ellene, s akkor odaállhatunk majd a háta mögé. Oda bújhatunk.
Nekem néha a túl sokat tudó, de nem beszélő Kalcsek a hősöm, vagy Balázs, aki alig jelenik meg személyesen a könyvben, vagy maga a ház. Esetleg a kor. Esetleg a mindent befonó szag.
A forradalmaknak nem nagyon van heroizmusa. Abban a pillanatban, amikor vér folyik, még igen. Akkor hősök is vannak. De ez az illékony pillanat hamar elmúlik, én is végignéztem, hogyan devalválódik a forradalom értéke, az évek során hogyan lesz belőle rendszerváltás, majd rendszerváltozás, végül pucéran változás. S akkor már nem volt messze a német forgatócsoport sem, akik tetten akarják érni a filmszalagra kívánkozó szélesvásznú eseményeket, de csak a kisszerűség monológjait rögzíthetik.

Az értékelésekben három nevet látok emlegetni nyelvi előképként, Bodor Ádámot, Tar Sándort és Láng Zsoltot. Íróként – akár egyenként, akár együtt, lekeveredni a három nagyon stabil, és annál is hatékonyabb nyelvet működtető íróról – nem kis teljesítmény. Milyen módszert alkalmazol, hogy ne csússz bele külső hangfekvésbe?

Azért látszanak a kiverekedés nyomai. Én legalábbis látom. És tényleg nem volt könnyű. Ezért is van, hogy ha már mélyen benne vagyok valamiben, akkor csak semleges műfajt olvasok, történelmi tárgyú könyveket, ismeretterjesztést, esszét vagy verset. Regényt, novellát nem, mert Krasznahorkai csak meghosszabbítaná a mondatokat, Parti Nagy roncsolná őket a maga utolérhetetlen iróniájával, Bodor meg mindent befeketítene a maga látomásos pesszimizmusával. Most egyébként magammal küzdök. Az új regény nyelve szikárabb, töredezettebb, cinikusabb, szűkebb, így most a kerek mondataim ellen küzdök, s irtom a hasonlatokat.

A ház érzékelhető, szinte lakja az olvasó, de nekem úgy tűnik, a regény motorja a fantasztikusan kitalált dialóg-technológia. Pontos, pörgő, ugyanakkor lírai és emberi. Mintha hangjátékot olvasnék, a közbeékelt leírások a narratíva hangeffektjei, előkészítés a dialógusra. És az is benyomásom, hogy a regény, miután megszületett regényként, bizonyos fejezetei sarkon pördülnek, és más minőségként élnek tovább. Film, dráma, hangjáték.

Sokáig kerültem a dialógust, mert azt hittem, nem értek hozzá. Az éjfekete bozótban csak a legszükségesebb helyeken szólalnak meg a szereplők, és elég keveset beszélnek. Aztán jött a Jóban Rosszban című szappanopera és az ott dialógíróként eltöltött három év, ahol megtanultam a legbanálisabb helyzetekre is párbeszédet írni százvalahány részen át. A regényben már alig vártam, hogy párbeszédes helyzet álljon elő, végre a saját szereplőim beszéljenek a saját hangjukon. Ez az új regényben talán még hangsúlyosabb lesz. Ennek ellenére sem mernék színházba vagy a film területére merészkedni. Az túl direkt nekem, ráadásul nem is nagyon szeretem visszahallani a mondataimat. Elbujdosnék, ha valaki ilyen helyzetbe kényszerítene.

Olvasom, hat éven át ültél a regényben. Hat év után az író nem szívesen vesz kézbe újra egy késznek vélt anyagot, nagy levegő, örül, hogy megmászta a hegyet, nem döglött bele. Ha majd áradnak a színházi és egyéb felkérések, képes leszel beledőlni, hogy más műfajt is szolgáljon a szöveg?

Ezért is jó, ha ismeretlen szerző valaki. Különben épp most húztam meg magamban azt a képzeletbeli vonalat, hogy eddig és nem tovább, vagyis mától semmilyen felkérést nem fogadok el, hacsak nincs kapcsolatban a regénnyel, és nem sürgető. Most két-három évig megint csöndben akarok maradni. Sokkal jobb háborítatlanul elmerülni egy világban, mint folyton közlések után rohangálni. Az újságírás minden effajta igényemet kiszolgálja. Néha túlzottan is.

Május közepén erdélyi körút Benedek Szabolccsal (18-án Székelyudvarhely, 19-én Marosvásárhely, 21-én Kolozsvár) a két új Libri-regénnyel. Mit várhatsz az erdélyi közönségtől? Hogyan néznek rád, mit gondolnak a kitelepült kortársról?

Egy kicsit félek ettől, ugyanis egy időben elég radikális voltam ebben az ügyben: aki elment, azzal ne törődjünk, az már más pályán focizik. Most meg én mentem szembe saját magammal. Különben most is Budapesten élő kolozsvárinak tartom magam, s nem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy ez a mondat megforduljon.
Az új regényben már pesti helyszínek is lesznek, és esküszöm, ezektől tartok a legjobban. Úgy érzem, alig tudok erről valamit. Még a fikciós pesti térben is idegenebbül mozgok, mint a fikciós színromán városban. Körül tudom írni, de nem látok mögé. Az idegenséggel pedig nem nagyon lehet viccelni. Még megkerülni se nagyon.

A napnál világosabb, hogy normális felnőtt férfi nem foglalkozik irodalommal Magyarországon 2000 után, mert nemcsak a gyerekek, de az unokák álla is felkopik, ha nem az eredeti tőkefelhalmozást tűzi ki célul, lévén ez a korszak legmeghatározóbb filozófiája. Tehát: miértír regényt Papp Sándor Zsigmond, a sikeres, elismert, elfogadott kulturális újságíró?

Apám is mindig azt kérdezte, ha belemerültem az írásba, hogy jó, jó, de miből fogsz megélni? S akkoriban még az újságírás sem tűnt jó válasznak. Hajszálon múlt, hogy ne fogtechnikus-író legyek.
A jó kérdés mégis az lenne, hogy miért írok újságot. Mert nekem mindig ez volt a kompromisszum, ami egy idő után szerethető kompromisszummá vált. Én író akartam lenni, csak ki kellett várnom a megfelelő pillanatot. Hát, úgy tűnik, eljött. A legreménytelenebb pillanataimban azt képzeltem, hogy hetvenéves koromban úgy tartanak majd számon, hogy igen, ő írta a Jóban Rosszban 2517. részét és volt néhány jó cikke, de miről is? És nem merek az unokáim szemébe nézni, hogy így elpazaroltam valamit, amivel most mégiscsak illene elszámolni. Talán most már jobban fog menni az a tekintet. És felképelem őket, ha majd a markukat tartják.