Náthán komédia

Bölcs Náthán történetét Harsányi Zsolt két katasztrófa közé ékeli. Az első katasztrófa az imádkozók között következik be, intő jelként. A második katasztrófát ők maguk okozzák: belőlük lesznek az előadás végére a lincselők. Tűztől tűzig jut a dráma, a kör bezárul. Parászka Boróka kritikája az Erdélyi Riport 2012/16. számából.

Felfelé ívelő, fallal körülvett szakrális-színpadi tér, benne jelmezes emberek végzik a rítust: zsidók, keresztények, mozlimok – színészei az (isten)hit drámájának. A Harsányi Zsolt által rendezett Bölcs Náthán erős, mondhatni erőszakos képpel kezdődik: keresztvetők, a siratófalat döngetők, földre vetődők zsúfoltsága fogadja a nézőt, még az előadás tényleges kezdete előtt. A vallási fanatizmus koreográfiája hoz helyzetbe. A baljós etűd után jön a tulajdonképpeni kezdet: a drámai történet szerinti tűzvész, amelyben Curd von Staufen keresztes lovag (Korpos András) megmenti a zsidó Bölcs Náthán (László Csaba) lányát, Rechát (Gecse Ramóna).
A Lessing-dráma, az irodalmi összefoglalók szerint, tolerancia-történet, a vallások egyenrangúságának parabolája. Szó esik benne antiszemitizmusról, keresztény- és mozlimellenességről, egyházi és világi hatalomról, mindezek torzulásáról: a kétszáz éves szöveg nagyon érzékeny, nagyon sokrétű – és ezért nagyon is mai. Telitalálat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház repertoárján.
Ám ami a szöveg erénye, az bizonyul az előadás buktatójának: érthető-e még Lessing, a felvilágosodás sikere, majd (fél)kudarca, a 18., a 19., de legfőképpen a 20. század után? Lehet-e még újat, eddig nem tudottat, meggyőzőt mondani a toleranciáról? Ha az előadás nyitóképét: a mechanikus, lélektelen rítust vesszük alapul, ha elfogadjuk, amit az előadás plasztikusan állít, hogy a vallásgyakorlat, a személyi meggyőződés megélése és képviselete ennyi, és nem több, akkor nagyon valószínű, hogy azt kell mondanunk: nem. A sémák megvannak, az előítéletek – a tolerancia előítéletei is – rögzültek, az alapkérdések újra nem fogalmazhatók meg.
Bölcs Náthán történetét Harsányi Zsolt két katasztrófa közé ékeli. Az első katasztrófa az imádkozók között következik be, intő jelként. A második katasztrófát ők maguk okozzák: belőlük lesznek az előadás végére a lincselők. Tűztől tűzig jut a dráma, a kör bezárul.
Egyszerű képlet, és leegyszerűsödik így a fanatizmus története, a Lessing-szöveg azonban ennél mélyebbre vezet; a mélységeket és árnyalatokat a marosvásárhelyi előadás hol sejteti, hol elfedi.
A „posztdramatikus”, német színházi hagyományokat intenzíven követő Harsányi „látványszínháza” nagyon erős jelekkel dolgozik. Szorgalmasan végrehajtja azt a Hans-Thies Lehmann által megfogalmazott tételt, mely szerint „a tárgyak és a testek fizikalitása messze túlragyogja a történetet”. A díszlet (Adrian Ganea) feltűnően idézi Michael Thalhaimer berlini előadásának díszletét, amelyben Lessing korai tragédiája, az Emilia Galotti játszódik. Marosvásárhelyen a távoli kiút (bejárat) felé vezető falak felfelé ívelnek, a padlózatot árkok szabdalják, szimmetrikus ajtók nyitnak rést a nyomasztó felületeken, és jól kimunkált fényjáték teszi dinamikussá a teret. Mindezzel együtt a színpadkép nagyon „thalhaimeres”. A díszlet szigorúan kijelöli, és pontosan behatárolja a színészek játékterét, mozgását. A jelmezek készen adják (a nem minden esetben pontosan átgondolt) karaktereket. A látványos fénydramaturgia szinte mindent elmesél. Játékra alig van szükség, a színészeknek alig marad dolguk a színpadon, mert minden eleve látható és tudható, kivéve az, ami csak helyben jöhet létre, születhet meg, ami a helyzetekből bomlik ki, amihez interakció kell.
A vallási rítus ezért marad puszta mechanizmus, és nem válik meggyőződéssé, áhítattá, személyes hitté vagy éppen fanatizmussá. És ugyanígy: a szerelem sem szerelem, a család sem család, a hatalom sem hatalom a marosvásárhelyi előadásban, mert hiányzanak a szerelmi, családi, hatalmi játékok, annak ellenére, hogy az előadás „plasztikusan telített”, technikai értelemben lehengerlő.
arsányi Zsolt nem először rendez klasszikust a vásárhelyi Nemzeti Színházban. Tavaly Csehov Platonovját vitte színpadra: az az előadás is nagyléptékű díszlettel csábította a nézőt, és törekedett a nem konvencionális szövegértelmezésre, de adós maradt a koherens koncepcióval. Az idei Bölcs Náthán már egységesebb, kiegyensúlyozottabb előadás, a merész díszlethez és jelmezekhez azonban nem társul merész és alapos szövegértelmezés, a színészek munkáját ez is, és a súlyosan elhibázott szereposztás is nehezíti.
Bölcs Náthán szerepét arra a László Csabára osztja Harsányi, aki a Rusznyák Gábor rendezte A Gézagyerekben a címszereplőt alakítja. László Csaba sajátos alkatú és orgánumú színész. Alacsony, lágy vonalú férfi: szelídség vagy esetlenség sugárzik belőle, helyzet kérdése. A Gézagyerekben (túl) hitelesen alakította az autista fiút. Ebben az előadásban pedig kifejezetten komikus a halk, énekelve beszélő Náthán, akinek semmi köze nincs a bölcsességhez, bármit értsünk is azon. Lehetne ez a választás erős és merész húzás, ha László Csabát Harsányi túllendíti a modorosságán, ha közös munkával a színész és a rendező kiérleli, mit jelent a kiszolgáltatott, a csetlő-botló kisember esetében a bölcsesség.
Feleségét, Daját a László Csabát alkati fölénnyel uraló Berekméri Katalin játssza, a kiváló orgánumú színésznő mellett válik igazán nevetséges papuccsá a Bölcsnek becézett Náthán. László Csabával egyidős, vagy hozzá korban közel álló színésznő alakítja Ráchát. Gecse Ramóna a Tompa Miklós Társulat meggyőző adottságokkal rendelkező színésznője: benne van a női varázslat. Adottságai ellenére, vagy éppen azokkal együtt, már a Platonovban is komikus figuraként tűnt fel. Náthán korán árvaságra jutó, fogadott leánya, akit tiltott szerelembe, vérfertőző kapcsolatba sodor a sors, a félreértés és a fel nem ismerés, ebben az előadásban is inkább komika, semmiképpen sem tragika. A varázslatot a Bölcs Náthánban nem tudta színpadra vinni.
Gecse Ramóna, akárcsak László Csaba, most billeg azon a határon, amelyen a színészekhez makacsul hozzászegődik a modorosság. Nagyon következetes munkára van szükség ahhoz, hogy szabadulni tudjanak ettől. A rossz szereposztás magával rántja azokat is, akik egyébként bele tudnának nőni a szerepbe. Ha Bölcs Náthánban Géza gyerek kísért, akkor nehéz szabadulni attól a kényszerképzettől, hogy a jeruzsálemi pátriárkát alakító Tollas Gábor tulajdonképpen nem más, mint A Gézagyerek öreg szakija, a szintén Tollas által megformált Banda Lajos bácsi. Veszélyes asszociációk.
Mindezek ellenére a társulat jelentős része meg-megvillantja kreativitását, egy-egy gesztus erejéig megmutatkoznak a karakterek. Korpos András Curd von Staufenje, a keresztes lovag, inkább erőből harcol, mint hitből, az sajnos nem jön át, hogy megmentőként és hívőként ő tulajdonképpen egy erőszakszervezet keresztes lovagja. Bányai Kelemen Barna Szaladinként hatalmáért szűkölő vezér, személyes viszonyaiban pedig kiszolgáltatott-kiszolgáltató ember. Moldován Orsolya, Szaladin, Recha és Curd von Staufen vér szerinti testvére vérfertőző csábító, uralkodó és zsarnok egyszerre. Ördög Miklós Levente gyáván tisztességes szerzetes: ő a titkok tudója.
Ezeket az emberi sokféleségeket bonthatná ki a játék a pompázatos díszletben, de az előadás finomhangolása elmarad. Értékes mondatok szállnak el a színpadon, észrevétlenül, jönne, hogy a néző utánuk kapjon, megállítsa a felszínesen sodró játékot.
A show azonban feltartóztathatatlan. Harsányi – akárcsak a Platonovban – túl jó érzékkel találja meg a komikumot ebben a drámában is. Így esik, hogy a nézők akkor is nevetnek, amikor immár a felismerésnek, a megértésnek és az együttérzésnek kellene jönnie. Mozlimok, keresztények és zsidók állnak egymás mellett, elvesztett és megtalált testvérekként, mint egy nagy vallási szappanopera eltévedt, ügyetlen szereplői az utolsó képben. A közönség joggal nevet rajtuk, még akkor is, amikor már mindent beborít újra a vörös fény, rájuk ront a lincselő tömeg. Ezt hívják kudarcnak.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Tompa Miklós Társulat
Gotthold Ephraim Lessing: Bölcs Náthán
Rendező: Harsányi Zsolt
Dramaturg: Csép Zoltán
Díszlettervező: Adrian Ganea
Jelmeztervező: Alina Herescu,
a jelmeztervező asszisztense: Kupás Anna e. h.
Zene: Vlaicu Golcea
Fénytervező: Bányai Tamás
Színpadi mozgás: Kis Luca Kinga