Ürességek – varsói helyzetkép

2011. 01. 03. 13:32Jó ideje az ürességek, egykori épületek, emlékművek, sőt elpusztított közösségek hűlt helye is vonzza a látogatókat. Talán jobban, mint a ma is megtapintható, megtapasztalható színterek, sőt hús-vér találkozások. Végül is a modernitás valamennyiünkből nyomolvasót faragott.
Varsó belvárosának új nevezetessége az üres járda az Elnöki Palota előtt, csinosan elkerítve. Lelkesen fényképezünk. A rendőrök átterelik a bámészkodókat a túlsó oldalra. Már nincs ott a fakereszt, amely hetekig megosztotta az országot. A hatóságok egyszer egyébként már megpróbálták lebontani, de az utcai ellenállás miatt az akkor lehetetlen volt. Végül, így szól a hivatalos verzió, bevitték a palotába, hogy az elnöki kápolnában helyezzék el. Az utca mindenesetre üres.

A kereszt helye. A szemközti járdán kisszékeken néhány idős néni. A leghűségesebbek, a kitartók, akik akkor sem mennek haza, amikor a többiek már eltűntek. Néhány napja este itt még tömegek virrasztottak. Már akkor is csak a kereszt helyén. És vasárnap elvonult itt egy menet, amelynek résztvevői Krisztust kívánták a lengyel trónra ültetni, mármint köztársaság helyett. A varsói püspökség ettől azért hivatalosan elhatárolódott. A néniknél a 89 előtti nemzeti ellenállás zászlócskái, meg valamilyen antikommunista giccs. Negyven-ötven bámészkodó és két utcai takarítógép, a járdáról a tegnap odahordott mécseseket, szárított virágokat és kis csokrokat szedik össze. Majdnem végeztek.
A kereszt-sztori nyilvánvalóan nem a lengyelek vallásosságáról vagy az egyház különösebb ambícióiról szólt – amelyek persze léteznek. Tele a környék templomokkal, nekik, köszönik, nem kellett még egy fakereszt az utcán, így először a PiS, a nagy jobboldali párt próbálkozott, tesztelte, mit lehetne még kihozni a szmolenszki repülőszerencsétlenségből, és különösen most, hogy nem jött be az elnöki poszt, hogyan lehetne ehhez egy kis polgári engedetlenségi mozgalmat hozzákapcsolni. A katasztrófa kapcsán amúgy is hiszterizált csoportjaik belelendültek, a külön Kaczynski-emlékkeret ötlete náluk láthatóan valami furcsát, totemállítási vagy bálványigényeket mozgatott meg. De a modernizált varsóiaknak, bár természetesen ők is katolikusok, ez már túl sok volt. Az egyház közben hallgatott, bár papok azért szervezeti támogatás nélkül is láthatóan kiálltak a projekt mellett. De a közvélemény-kutatásokból úgy látszott, támogatóik, szövetségeseik túlpörögtek. Az egyház ezt már nem akarta vállalni, liberális katolikus publicisták a kereszténység politikai privatizálási kísérleteitől kezdtek óvni, és az egyházi hierarchia elkezdett kifarolni a történetből. Végül is Kaczynski azt hitte, az egyház mögé szervezhet valamilyen népi ellenállást a kormánnyal szemben, és nem volt taktikája a visszavonulásra. Azt hitte, hogy a történetből nem jöhet ki rosszul.
Ugyanakkor az is világossá vált, hogy az egyház közéleti elfogadottsága a főpapok intenzív megjelenésétől az egyik oldalon az elnökválasztás kampányában és a keresztállítás környékén egyértelműen romlott – a nyár óta tíz százalékot.
Egyébként az egyház politikai állásfoglalásait dicséri 54, kritizálja 35 százalék. Ahogy sokan azt hitték, hogy az egyház Kaczynski mellé állt, politikai elfogadottsága visszaesett. Úgy látszik, ma már az egyház is csak tutira mehet. Egyébként az egyház politikai rokonszenveinek elfogadottsága – miközben a deklarált vallásosság folyamatosan magas – a rendszerváltás óta ingadozik. A lengyel egyház közéleti népszerűségének csúcsa a 80-as évek végére esik, hiszen a régi rendszerrel szembeni ellenállás infrastruktúráját lényegében akkor kizárólag az egyház biztosította. 89–90-ben az egyház akkori közéleti stílusát a megkérdezettek több mint 90 százaléka támogatta, majd ez a felhalmozott bizalom és tekintély a 90-es években részben elveszett. 1993-ban már több volt a kritikus, mint az akkori szerepvállalást elfogadó. De utána ismét javulni kezdett a közéleti elfogadottság.
Idén áprilisban a szmolenszki katasztrófa után az egyház ugyan semmit sem tett, de a lengyelek jó része úgy érezte, hogy a lengyelséget veszélyek fenyegetik, s az egyház, mint korábban annyiszor, nemzeti intézményként, a váratlanul megroppant állam pótlékaként jelent meg.
Közben mások bosszúból szovjet/orosz sírokat rongáltak (épp a minap Ossowban nem is világháborúsokat, hanem az 1920-as bolsevik hadjáratból itt maradottakat). És szép, nagy, biztos piros ecsetvonásokkal odamázolták: „Katyn–2010”. Szemet szemért.
A történetet el lehetne intézni egy 1998-as Michnik-idézettel: „A katolikus egyháznak problémái vannak a lengyel demokráciával. A demokráciának meg a lengyel katolikus egyházzal.” De talán egy társadalomtörténész, Bohdan Cywinski különbségtétele is használható. Õ a konstantini és a julianusi egyházról beszél – ma. Konstantin császár alatt lett a kereszténység államegyházzá, jóval később, Julianus császár alatt az egyház elveszíti állami támogatását. A julianizmusé az ellenállás egyháza – politikai hatalma nincs, de övé az erkölcsi hatalom, a konstantini ezzel szemben maga az összecementeződött államegyház. A julianusi modellből következően az egyház politikai, világi és spirituális, morális hatalma fordított, ahogy nő a világi befolyás, úgy csökken a másik, az erkölcsi erő. És a lengyel egyházi modell julianusi volt. A julianusi változat akkor bukkan elő, amikor a politika felmondja az együttműködést az egyházzal. A julianusi ezután sem fordul egyszerűen szembe az állammal, hanem inkább csak vár, amíg az ismét képes lesz együttműködni vele. Ebből következően számára az éppen az állammal szembeforduló civil ellenállás is inkább ideiglenes taktikai szövetséges.

A történelem ház. Azt hiszem, eredetileg német ötlet volt ebben a régióban olyan államilag finanszírozott történelemnépszerűsítő városi központok létrehozása, amelyek valamiképpen valóban megbízható ismereteket közölnek, nem iskolás eszközökkel élnek, s megkísérelnek reagálni az éppen zajló közéleti vitákból azokra a kérdésekre, amelyekről a történelemtudománynak viszonylag kiépült álláspontja vagy legalább rendszerezett forrásai lehetnek. Most már Varsónak is van egy ilyen Háza, könyvesbolttal, változó kiállításokkal, konzultációs lehetőségekkel iskolák számára, és tömérdek előadással. Ezen a héten hallani lehetett a Szolidaritás létrejöttéről egy vidéki városban, a permanens húshiány lehetséges okairól a szocialista Lengyelországban, vagy a zsidó sportegyesületekről a harmincas években. Még nem zárt be remek kiállításuk a 70-es évekről, a lengyel államszocializmus legsikeresebb korszakáról, amely azután 1980 augusztusában azért beletorkollt a Szolidaritásba. Nézem a tömérdek képet arról a világról, nem a politikusokat, nem az ünnepségeket, hanem a gyorsbüféket, a parktisztítást társadalmi munkában, az arcokat a taggyűléseken, az embereket reggel a gyárkapukban, az első ABC-ket. A rendőrök itt nem vernek, nem oszlatnak, éppen sört isznak. Fiatal kutatóként már akkor is többször jártam kint, különben is az ottani életviszonyok a hazaiaktól nemigen különböztek. Tehát mi is ennyire elmaradottak, szegények és küszködők lettünk volna, mint ezek a varsói fotókon? Hiszen ezek a felvételek nem különböznek azoktól a latin-amerikaiaktól, amelyekből kiállításokon azóta annyit láthattunk. S akkor mi meg, istenkém, kikértük magunknak, nem vagyunk mi „harmadik világiak”.

Ringelblum tejeskannái. Varsó másik – s már évtizedek óta gondosan inszcenírozott – látnivalója másmilyen üresség. Nem olyan mondvacsinált, felfújt, mint a kereszté a belvárosban, hanem igazi, begyógyíthatatlan. Varsó eltűnt zsidóságáé. 1939-ben a város lakosságának egyharmada zsidó lehetett, ma legfeljebb néhány ezren maradhattak. Persze áll a gettófelkelés emlékműve, lehet vagy két tucat emléktábla, zsidó színház (nagyobbrészt a jiddis szerepeket betanuló lengyel színészekkel), van három zsinagóga, néhány amerikai alapítvány a vidéki temetők és – már ahol még állnak – templomok megmentésére, egy történeti intézet és néhány európai hírű jiddista a bölcsészkaron. Épül egy állami szupermúzeum a lengyel zsidó történelemről. Fontos értelmiségi projektek jelentetnek meg sok mindent az ottani olvasónak az elpusztított több mint hárommilliós lengyel zsidóságról. Krakkó a zsidó turizmushoz Disneylandet csinált klezmeres vendéglőkkel, emléktárgyboltokkal, látványosságokkal, kóser-imitációs kocsmákkal, ahol a nagyérdemű azt hiheti, hogy megélheti az „autentikusat”. De hát zsidók ott sem maradtak. Varsóban a gettóellenállás megváltoztatta az emlékezés szórendjét, egész nyelvtanát. Itt legalább annyi a turista, de nekik a hiányt mutatják, az ürességet. A Ringelblum Intézet történészei ezen a héten „felkészítésként az érettségire” (nem hinném, hogy egyébként rendes érettségi tétellé vált volna a lengyel zsidóság) naponta találkozókat szerveztek középiskolásoknak. Az egyikre én is elmentem. Lehettünk vagy negyvenen, a 19–20. századi lengyel irodalom zsidónő-képéről volt szó. A szabályos genderirodalmár szövegen túl az előadó legfontosabb célja volt, hogy elmondja: fiúk/lányok, a lengyel városok soknemzetiségűek voltak, hogy ebben az országban 1939–40-ig milliószámra éltek nem-lengyelek, hogy a multikulti itt nem import. A fiatalokat ez láthatóan meglepte. Próbálták megbecsülni, mekkora lehetett a „többiek” súlya akkortájt. Két-három százalékokokat mondtak (a valóságban a 30-as évek végén mintegy 25 százalék körül lehetett nem-lengyel az országban). S mintegy mellesleg kiderült, hogy a 19. század második felétől jelent meg a zsidó nő képe lengyel szövegekben: általában fiatal, modernizált, nagyon erősen, az önfeladásig meg akar felelni, identitászavarokkal küzd. A lengyelségbe betagozódni nem akaró, saját világán belül maradó zsidóról ebben az irodalomban nincs szó, a lengyelek őket valahogy a városi tájkép részeként kezelték, anélkül, hogy egyéni hús-vér alakként számukra megjelentek volna. S aki ebben a rendben még a statiszta státusig sem jutott el, annak amikor üldözik, mint a háború alatt, miért kellene különösképpen segíteni? Főleg, ha ezért esetleg magam is az életemet kockáztatom. Persze, így is léteztek lengyel zsidómentők, nem is olyan kevesen. De ritkán beszéltek róluk, inkább csak akkor, amikor külső kritikusokkal szemben védekezni kellett, mert „nem tettek eleget” az üldözöttekért. Most legalább azokat közülük, akikről a jeruzsálemi Yad Vashem is tud, – egy készülő nagy lengyel–zsidó emlékmű internetes előképében – igyekeznek felsorolni. Három és fél ezren vannak. De a virtuális múzeum- és emlékműépítés mögött ott vannak Ringelblum tejeskannái is. A gettóban egy történészcsoport – egy különleges figura, Emanuel Ringelblum vezetésével – éveken át rendszeresen gyűjtött mindent, ami az életről a falak mögött a következő nemzedékeknek valamit mondhatott. Naplóírásra, önreflexióra biztattak. S nagyon sokan: egykori újságírók, tanítók, közértelmiségiek mellett munkások, kisvállalkozók, sőt iskolások is írtak. Azután, amit az óriási anyagból meg tudtak menteni, higiéniai és közélelmezési statisztikákkal együtt, igyekeztek elrejteni. A szerzők majdnem mind elpusztultak, de az anyagot zömmel megtalálták, kiásták. Legjobban azok a szövegek olvashatók, amelyeket tejeskannákban falaztak be – általában olyan pincékbe, amelyek fölött a házakat is lebombázták, felrobbantották. Ma állítólag harmincötezer oldal használható.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!