Világszínház Kolozsváron

2011. 01. 03. 14:09A kolozsvári fesztivál mind szakmailag, mind a szervezőmunkát tekintve hatalmas teljesítmény. Egyrészt azért, mert a színházon kívül alternatív terekben is voltak előadások, másrészt azért, mert a szervezők arra is törekedtek, hogy megismertessék a kolozsvári színjátszás elmúlt két évtizedét, valamint színházelméleti ismereteket is átadjanak azoknak, akiket ez érdekelt. Persze, elsősorban a szakma mutatott érdeklődést, főként a dramaturg szakos hallgatók, de Patrice Pavis több mint egy héten át tartó workshopja nem maradt a négy fal és a résztvevők között. Az ismert színházi szakember egy nyílt előadáson is beszélt a posztdramatikus színházról. A szakmai beszélgetéseken azonban részt vettek nemcsak az előadás alkotói és a szakemberek, hanem a nézők közül is sokan szívesen hallgatták a terítéken lévő produkciókról folyó eszmecserét. Nem csoda, hiszen olyan jeles szaktekintélyek osztották meg gondolataikat a résztvevőkkel, mint a már említett francia színházkutató, valamint George Banu, Koltai Tamás, Mihai és Anca Mãniuþiu. A szakemberek véleményezték is az előadásokat, de szó volt Beckettről, Kantorról, illetve a színházi rendezésről is, amely az elmúlt és jelen évszázadban más szerepet töltött be az előadás-készítésben, mint korábban. Természetesen művészek és szakemberek, ismert és kevésbé ismert személyiségek sokasága népesítette be a fesztivál helyszíneit.
Kolozsvár hétszer. A Darvay Nagy Adrienne színháztörténész rendezte kiállítás nyitotta meg a fesztivált. A tárlat a kolozsvári magyar színház elmúlt húsz esztendejét mutatta be előadásképek és tárgyak szakszerű, érdekes és látványos felsorakoztatásával. A 134 előadást bemutató fényképek mellett érdekes volt felismerni egy-egy díszletelemet, kelléket: széket a Székekből, a kenyér-embert a Pantagruel sógornőjéből, a Woyzeckből a bakot és a lencsét, a Gianni Schicchiből az asztalt, a Visszaszületés üvegkalitkáját, A kopasz énekesnő babáit.
A megnyitó után az Elevation zenekar jazzkoncertjének hangjai töltötték be a színház nagytermét. Bár a dzsessznek nem a színpad az igazi otthona, ennek az együttesnek annál inkább. Harmadszor látja vendégül a kolozsvári színház a romániai születésű Lucian Bant és New York-i zenésztársait.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház hét előadással képviseltette magát a fesztiválon, a tavalyi Suttogások és sikolyok mellett az idei évad mind a hat produkcióját lejátszották. A Tompa Gábor rendezte Leonce és Lénának a fesztiválon volt a bemutatója. Összetett, mégis könnyed, színes előadás ez, amely hű ugyan a kötött formához, de néha nyomatékosan kikacsint belőle.
A Suttogások és sikolyokat Andrei ªerban Életrajz című könyvének magyar bemutatójához kapcsolódóan játszotta újra a társulat, sajnos a találkozón épp a könyv szerzője, aki az előadást is rendezte, nem lehetett jelen, személyes jelenlétét pótlandó Crenguþa Manea, Visky András és Carmencita Brojboiu beszélgetett hosszan ªerbanról, munkáiról és nem utolsósorban a könyvéről.
A kolozsvári színház további előadásait a nyitottság, a szakmaiság, a társadalmi kérdésekre való fogékonyság jellemzi. Tetszik vagy sem, Tompa Miklós színháza továbbra is korszerű és izgalmas.
Az Egy őrült naplóját a Tranzit Házban játssza a társulathoz az idén szerződött Viola Mihály, Kántor Melinda közreműködésével. A fiatal rendező, Tom Dugdale egy nagyon szerethető előadást hozott létre Gogol művéből.
A Verespatak – politikai és fizikai vonalon teljesen felbolygatja a konvencionális „színházcsinálást” eszközeit. Az előadás szövege a próbafolyamat alatt íródott, sokszerzős dráma, aktuális, hiteles, problémafelvető, de mégsem ítélkező. A Verespatak-problematikát mutatja meg, de a nézőre hagyja az állásfoglalást.
Az Alkoholistákat, Visky András legújabb drámáját Tompa Gábor állította színpadra. Az előadás a szerzőtől megszokottan mélyre hatol a lélekben, de „megengedi magának” a humort, a cinizmust és az iróniát.
A Mértéket mértékkel (rendező: Matthias Langhoff) és a Lüszisztraté, avagy a nők városa (rendező: Dominique Serrand) megosztják a közönséget. A Shakespeare Szeget szeggel című színműve nyomán készült Mértéket mértékkel előadásban a krónikás a direkt politikai vonatkozásokat és az időtartamot (jócskán meghaladja a hivatalosan beharangozott 4 órát) tartja túlzónak, tetszik viszont, hogy a produkció szórakoztató, szellemes. A Lüszisztraté a szexualitásra utaló gesztusok és szövegek tömkelegével egyaránt ijeszt és vonz.
A fesztiválozók zöme elégedett volt az előadás-elemzésekkel, de nehezményezte, hogy a szakmai beszélgetések nem tértek ki a kolozsvári produkciókra is. A külföldi előadások ugyanis bármennyire érdekesek, egyszeri alkalommal szerepelnek a kolozsvári színpadon.
Egyáltalán nem elemezték a helyi előadásokat, így csak a büfében, szünetben hangozhatott el itt-ott egy-egy vélemény, kérdés a hazaiak produkcióival kapcsolatban. Holott éppen a „mi színházunkról” lenne érdemes beszélni, ez az, amihez igazán közünk van, ezt kellene leginkább megértenünk és befogadnunk.

Kafkával közösen. A spanyol Teatro de La Abadía harmadszor teszi tiszteletét a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán. Idén Beckett A játszma vége című drámáját hozták, Krystian Lupa rendezésében. Bár sok megható, itt és most megtörténő pillanat volt az előadásban, a vontatottsága miatt nehéz volt ráhangolódni. Nem vonom kétségbe, hogy akinek sikerült, annak biztosan felejthetetlen élményt szerzett, sajnos én nem tartozom ezek közé a szerencsések közé. Bennem sokkal erőteljesebb emléket hagyott a másnapi beszélgetés a produkció alkotóival. Boldogan láttam, hogy az emberek megnyilvánulnak az előadás kapcsán, és ha nem is igazi viták, de egymással szemben álló vélemények is elhangzanak.
Érdekes színfoltja volt a fesztiválnak a Shadow Casters társulat trilógiája. Kafka A per című regényét véve alapul három teljesen különböző előadást hozott létre a horvát társulat. A Vacation from Historyt érzék-színháznak, az Ex-Positiont emlék-színháznak, a Process in Progresst tiszta színháznak nevezném. Sokunknak feltétel nélkül ők voltak a kedvencei. A trilógia első része, a Vacation from History furcsa helyzetbe hozza a nézőt: a megszokott széken ülős, nézelődős nézői pozíciót felváltja egy vízszintes, ágyban fekvő, nem lát, nem is igazán hall helyzettel. A különböző hangfoszlányokból rakhatta össze ki-ki magának a saját történetét. Hasonló „formabontással” próbálkozott az Ex-Position, ahol a tíz különböző történet főszereplőjévé válhatott a néző, teljesen véletlenszerű választás alapján. Egy számot kellett választani a tízből a fitneszteremben fagyoskodva, utána egy-egy alak vezetett be a történetedbe, egyenként, bekötött szemmel, az ecsetgyár egész területén, kint, bent, fent, lent, autóban, földön, széken… A trilógia harmadik részét mondanám a leghagyományosabbnak, de a játék egyszerűsége és ereje mégis valami teljesen új érzést, a Kafka művét átitató feszült légkört keltette színpad és nézőtér között.
Simona Mãicãnescu one-(wo)man-show-jával Párizsból érkezett. Láz című előadása színészileg egy remekmű: egyedül, egyszerű ruhában, földbe gyökerezett lábbal, csupán kezeit és mimikáját használva másfél órán keresztül szórakoztatja monológjával a közönséget. Nem tudom, előadásnak mennyire életképes Wallace Shawn szövege, de az biztos, hogy sok figyelmet igényel, és ez nem föltétlenül lehetséges az előadás teljes ideje alatt, még a színésznő csodálatra méltó játéka mellett sem.
A franciaországi Benjamin Lazar, akinek mellesleg nagyapja kolozsvári származású, mint kiderült, egy teljesen ismeretlen formát mutatott meg a kolozsvári közönségnek. Egyszemélyes színházát két zenész kíséri, archaikus nyelvezetű (ugyanakkor finom humorral bíró) történetmesélése a barokk élőzenével váltakozik. A Cyrano de Bergerac regénye nyomán született A másik világ, avagy a hold államai és birodalmai, türelmet próbára tevő előadás, ennek ellenére, ha az ember átengedte magát az előadás szabályai szerinti állapotnak, érdekes és értékes színházi élménnyel gazdagodhatott.

Tolongás Woyzeckért. A legnagyobb érdeklődést Nagy József társulatának Woyzeckje váltotta ki. Az, hogy lehetetlen volt jegyet venni rá, számos nézőnek nem vette el a kedvét attól, hogy kezdés után tíz-tizenöt perccel még mindig a színház előtt álldogáljon, szerencsét próbálva. A tömegverekedés mint kifejezés nem áll messze a valóságtól. Akinek sikerült szert tennie egy belépőre, olyan vigyázva szorongatta jegyét, ameddig le nem ült kiérdemelt helyére, mintha az élete függne tőle. Ilyen megpróbáltatások után nagy elvárásokkal ültem be a nézőtérre. És nem csalódtam. Nagy József társulata a lehető legprecízebben, legérzékletesebben, szimbólumoktól és finom poénoktól hemzsegőn, hitelesen, s mégis talán picit „megemelve” láttatja és érezteti Büchner darabjának „mocskosságát”.
Alexandru Dabija Pyramus & Thisbe 4 you című, Shakespeare-ből inspirálódó produkcióját szintén nagy érdeklődés előzte meg. A Szentivánéji álomból ismert „mesterember-jelenetre” építi az előadást a bukaresti rendező, négyszer is megismételve azt különböző szereposztásokban, temérdek poénnal teletűzdelve.
A bukaresti Odeonon és a kolozsvári magyar társulaton kívül a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata képviselte a romániai színjátszást. Gyönyörű, végig- és újragondolt Yvonne-t láttam, a fesztivál egyik legerőteljesebb előadását.
A szentgyörgyi Yvonne tükrében érdekes volt látni Keresztes Attila Yvonne-rendezését a Sziléziai Wyspianski Színház előadásában.
Az izraeli Habima Nemzeti Színház ellenébe ment minden előítéletnek, elvárásnak. Az izraeli társulat fiatalos, pörgő, felszabadult és laza előadást produkált, amelyben egyaránt voltak nevettető, mosolyogtató és elgondolkodtató mozzanatok. Sikerült minden előítéletet lerombolniuk s kellemes színházi élményt nyújtaniuk.
A debreceni társulat a francia Valere Novarina író-rendező művét hozta Kolozsvárra. A darab a nyelvre épül, ennek összecsengéseire, nyelvi játékokra és ezek ellenkezőjére, az értelmetlenségre, a nyelv törékenységére, szétzúzhatóságára. A Képzeletbeli operett olyan előadás, aminek szintén „oda kell adja magát” a néző, mert ha a „rendes színházba járó” elvárásaival és viszonyulásával közelít, futva menekül ki a nézőtérről.
A chicagói Sushi Center és Tompa Gábor közös alkotása, a Ruins True érdekes leképezése a becketti világnak. A néző szintén át kell hogy vegye az előadás szabályait, és ha sikerül neki, elmerülhet a becketti világ utalásainak dekódolásában. Bár ezek az utalások hamar kiégnek, a végső kép (a kisgyerek, amint felgyújtja ezt a bezárt világot) valamelyest mégis „megmenti” az előadást, visszamenőleg értelmez és értelmet ad.
A fesztivál zárásaként a Holland RO Theatre fergeteges, Mothers című produkcióját láthatta az, aki nem retteget a hidegtől. A Bánffy-palota udvarán felállított sátorban igazi közö(n)sség kovácsolódott össze, az előadás alatt készített vacsora elfogyasztása után együtt táncolt színész, műszaki és néző. A nyolc, civilekből színésszé előléptetett nő tettereje a Tranzit Házban folytatódó bulira sem lankadt. Friss, üde jelenlétük a második Interferenciák méltó zárásának bizonyult.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!