Újabb fekete március?

Megszűnni látszik, legalábbis minimális felületre korlátozódik a magyar–román párbeszéd. Ezek helyét átveszik az egyoldalú diskurzusok, amelyek rendszerint kimerülnek a másikra mutogatásban. Pedig egy ilyen pillanatban szükség lenne az írástudók felelősségére. Székely Ervin írása.

Hozzászokhattunk, hogy a nacionalista retorika a hazai belpolitikai küzdelmek része. Mindig akkor és annyira jelent meg a közéletben, amikor és amennyire arra egy politikai erőnek szüksége volt. E mutatványok hatása azonban jó ideje csökkenő tendenciát mutatott. Bár mindig is akadtak román és magyar oldalon is olyanok, akik fogékonynak mutatkoztak az ilyen diskurzus befogadására, a csöndes többség körében az agitátorok és provokátorok csekély visszhangra találtak. A Nagyrománia Párt már másodszor marad ki a parlamentből, Gigi Becali rossz pásztor módjára szélnek eresztette nyáját és átigazolt a Nemzeti Liberális Pártba, a Jobbik és a Magyar Gárda pedig nem tudott gyökeret verni Erdélyben (egyedül a Hargita Megyei Tanács által is támogatott EMI-tábor nyújt évről-évre menedéket az ordas eszmék hordozóinak).
Ehhez képest kibontakozóban van egy olyan jelenség, ami ellentmondani látszik a fenti megállapításnak. A nacionalizmus mintha mindinkább tömegbázisra tenne szert. Egyfelől az autonómia iránti igény társadalmi bázisának a szélesítése során a kezdeményezők (mindenekelőtt a Székely Nemzeti Tanács és az EMNP) legitimálták az intoleranciát, a „Székelyföld nem Románia” és a még ennél is cifrább transzparenseket. Másfelől, kibontakozott egy igen jól szervezett és szakszerűen levezényelt sajtókampány Sabina Elena hajpántja körül, amelynek eredményeként szolidaritási nagygyűlésekre lehet számítani. Megtörténni látszik tehát az, amit akár csak néhány héttel korábban is kevesen hittek volna, hogy a romániai társadalom átveszi a szélsőséges politikai üzeneteket, hagyja magát manipulálni. Lássuk be, minden feltétele adott annak, hogy Erdélyben kirobbanjon egy újabb etnikai konfliktus. Az esetleges következményeket pedig bárki könnyen el tudja képzelni.
Sajnálatos, hogy ebben a helyzetben nagyon kevés józan hangot hallani. Nem szólalnak meg a civil szervezetek, és hallgat a magyar politikai érdekképviselet, holott nekik lenne elsődleges érdekük az, hogy szétválasszák a legitim politikai projekteket és a nacionalista hőzöngést, már csak azért is, mert ez utóbbi könnyen kompromittálhatja az előbbit. Megszűnni látszik vagy legalábbis minimális felületre korlátozódik a magyar–román párbeszéd. Ezek helyét átveszik az egyoldalú diskurzusok, amelyek rendszerint kimerülnek a másikra mutogatásban. Pedig, ha valamikor, akkor egy ilyen pillanatban lenne szükség az írástudók felelősségére.
Hasonlóképpen nehezen érthető és menthető a kormánypártok ignoranciája, illetve azon igyekezetük, hogy politikai haszonra (jelesül populista szempontok szerinti régiósításra) konvertálják a nacionalista hangulatkeltést.
Némi iróniával azt mondhatnánk, hogy az egyetlen olyan intézmény, amelyik határozottan és keményen lépett fel a szélsőséges megnyilvánulásokkal szemben, az a FIFA volt, amelyik megbüntette az MLSZ-t a tavaly augusztus 15-i magyar-izraeli barátságos mérkőzésen történt rasszista és antiszemita acsarkodásért. Ennek következtében zárt kapus volt a magyar–román világbajnoki selejtező meccs, amely 2-2-es döntetlennel végződött. Talán ez ihletet ad a magyar és román politikai elitnek, amelyek a zöld gyepen elért eredmény után a zöld asztal mellett is kiegyeznek a döntetlenben.