Tamás Pál: Pastior

2010. 10. 19. 14:38PASTIOR

Oscar Pastior is ügynök volt - állították szeptember közepén a német lapok. Pastior 2006-ban halt meg, most azután már nem volt kit mivel szembesíteni. A nagy német költő -  valószínűleg a 20. század legjelentősebb romániai német költője 68-ban, egy bécsi úton Nyugaton maradt, Németországban telepedett le. Megkapott egy sor első osztályú német irodalmi díjat. Nem lokális költészetet művelt, modernista, ami csinált inkább a dadaizmushoz közelit. Herta Müller talán legfontosabb művének inspirálója, hőse, virtuális társszerzője. Most a Spiegelungen-ben, a “délkelet-európai német irodalommal” foglalkozó müncheni szaklapban [nincs online változata, a lap gondolom, néhány egyetemi könyvtáron, tanszéken kívül elérhetetlen] publikálták 1961-es beszervezési nyilatkozatát. De azért, gondolom, ezt a lapszámot eljutatták néhány nagy laphoz, a FAZ rámozdult. Eszerint Pastiornak “Otto Steinként” kellett [volna] jelentenie. Ugyanakkor a publikátorok jelentéseket, az ügynöktörténet egyes fázisaira vonatkozó eseményeket nem találtak, vagy legalább is nem prezentáltak. A történet tulajdonképpen a német sajtót sem érdekelte, a költő évek óta halott, olyan ismerőse, esetleg haragosa, aki most kitálalhatna, sem Németországban, sem Romániában nem volt. Nem jelent meg új információ a médiapiacon Secu archiváriusoktól. Nagy nehezen kinyomtak néhány interjúmorzsát Herta Müllerből, s - milyen neveket ismer egy német újságíró a mai román kultúrából – Plesuból és Dinescuból. Mindenki nagyon visszafogott volt, nagy költő, költészete minősége kikezdhetetlen - nyilatkozzák. De persze, az írónő “meg van rendülve”, és kívánná, Oscar bárcsak élne, hogy elmondhassa, mi is történt valójában. A két román még ennyire sem személyes, a német interjúkérőt lerázzák néhány közhellyel a korról, ami szennyes volt, és amelyről, lám-lám még mindig nem tudunk semmit. A történet egy hét alatt véget ért.
Az elérhető források szerint a kis történet Romániában különleges hullámokat nem vert. Senkinek eszébe nem jutott nyilvánosan megrendülni, felháborodni, elhatárolódni. Miért kellene románoknak, magyaroknak háborogniuk egy számukra, az ő értelmiségi referenciapontjaik számára majdnem ismeretlen szász irodalmár sorsa kapcsán. Fájjon a feje, ha egyáltalán, az ügyben a németeknek, hallok némely vélekedéseket. S az ügynöktörténetek nyilvános értelmezésének jelenlegi fázisában ez valószínűleg így normális.
Azonban a történet felvet legalább négy kérdést. A jelenlegi uralkodó felfogás szerint mennyire normális, vagy sem egy ilyen történet - nem általában, nem egyetemi etika tankönyvek szerint, hanem abban a korban, közegben, azokban az értelmiségi sorstörténetekben? Egyáltalán, milyen szerepe volt, lehetett az ilyen jelentéseknek az akkori romániai politikai rendszerben? Hogyan denunciálnak egy kemény diktatúrában az ott élők, függetlenül attól, hogy milyen papírokat iratnak velük alá [vagy hogy egyáltalán aláíratnak velük papírokat, vagy nem]? Végül, egy olyan multikulturális világban, mint Románia, volt-e lényeges különbség az együttműködési, esetleges feljelentési készségek, igények, politikai megrendelések között az egyes etnikai közösségekben?
A normalitásról. Azt hiszem, az utolsó húsz évben, alapjában megváltozott a lusztrációs ügyek retorikája a mieinkhez hasonló poszt-társadalmakban. A 90-es évek elején-közepén, úgy tűnik, kétféle reakció keveredett. Egyrészt a régi világ még annyira közel volt, hogy arról - nemcsak belügyi történetek dolgában, hanem általában – csak igen rosszul strukturáltan tudtunk gondolkozni. Természetszerűen nehéz volt megkülönböztetni a fontosat és a kevéssé fontosat, 1989 előtti félinformációk, töredékes értesülések, disszidens mítoszok és a nyugati, tulajdonképpen rosszul tájékozott sajtó közhelyei keveredtek és fedték le, ilyen-olyan, de mégiscsak megélt Ancien Regime történeteinket. Érdekes módon sokféle miliőben, személyes világképben leértékelődtek a személyes tapasztalatok, és helyüket ezek a zavaros új múltértelmezési sémák foglalták el. Ezek legitimációjához hozzájárultak a titkosszolga történetek. Hiszen, ha az “igazságról” úgysem tudhattunk semmit, mert azt gondosan elrejtették előlünk a belügyi irattárakban, akkor, amíg onnan mindent ki nem bányásznak, úgysem érthetjük meg, hogy kik voltunk, hol és kikkel körülvéve éltünk. Tehát, ne is vegyük addig túl komolyan, amit az addigi világról hittünk. Várjunk, amíg az új emberek az új nyilvánosságokban végre elmondják nekünk, hogy hol is éltünk. Ez a megközelítés elvben segíteni volt hivatott a régi politikai hatalommal szükségszerűen sok ponton összenőtt társadalmi közegekben az amputálásokhoz, a politika és a civil világ radikális szétválasztásához. Ez végül is mintha kevéssé sikerült volna - lehet, hogy az első időszak ügyetlenségeiből következően, vagy esetleg azért, mert az összenövések váratlanul igen erőseknek bizonyultak. Vagy legalább is erősebbek voltak, semmint hogy azokkal a szikékkel hatékonyan kezelni lehessen őket. Néhány helyen, ahol ebbe mégis belevágtak, egyes politikai erőknek voltak gyakorlati szempontjai is. Az átmenet a régi szakmai elitek pozícióit nem kezdte ki, azok természetes eróziója pedig olyan lassú volt, hogy nagyon sokan az addig különböző okokból [közöttük persze politikaiakból is] peremre szorítottak közül azt egyszerűen nem győzték kivárni. Azt senki sem gondolta, hogy a régi eliteket egészükben morális alapon sikerül pozícióikból kiszorítani. De azt igen, ha elég sok reprezentánsukat morálisan ki lehet kezdeni, akkor, akkor e közegek szociális kapcsolathálói megrendülnek, s könnyebben megbonthatóakká válnak. Következésképpen elindulhat kiszorításuk anélkül, hogy arra valamilyen adminisztratív automatizmusból következően kerülne sor. Ebbe a játékba persze beletartozott, hogy valakikről ne azért gyűjtsek információt, mert ki akarom valahonnan szorítani, hanem inkább azért, hogy megvásároljam lojalitását valamelyik új politikai erő irányában. Erre az utóbbi technikára egyébként a legkülönfélébb oldalakon szinte mindenütt találunk példákat.
Ehhez persze, a titkosszolgából, vagy az együttműködőből a régi rendszer alapműködtetőjét kellett faragnom. Miután bűnbak kellett, feláldozható felsőbb pártmunkásból nem volt elég, sima párttagból meg túl sok volt s azt egyébként senki sem gondolta 1989 előtt, hogy a rendszer az övék volt, kellett egy átmeneti kategória. Olyan, amely mindenütt jelen volt, de kisebbségben. S ahol nem kell a mikéntekkel, hogyanokkal foglalkoznom, mert akkor a bonyolult változatok, típusok, motívumok között csak elvesznénk. A bűnbak absztrakció, amely működését megzavarom, ha túlságosan szisztematikusan kezdem vizsgálni. Publikálhatok dossziékat, de azok esettanulmányok [vagy talán azoknak is csak részei]. Azóta néhány országban születtek első leírások a belügyminisztériumi apparátusok működéséről, vagy inkább morfológiájáról: hierarchikus rendjéről, függelmi és előmeneteli viszonyairól néhány korszakban. Számomra mindenesetre ezekből úgy tűnik, hogy az országok és a kezelendő konfliktusszituációk közötti különbségek igen jelentősek. S az eltéréseket azután az egyéni történetek kezelésénél még nem tanultuk meg kezelni, ezért azután, különösen, ha a történetnek nemzetközi visszhangja támad, az egyik rendszerben történtet automatikusan a másik rendszerről élő képek alapján ítélik meg. A nemzetközi nyilvánosságban kétségtelenül a kelet-német Stasiról vélünk tudni a legtöbbet. S a német közvélemény magáról különben is azt hiszi, hogy szuperérzékeny az ilyen történetekre. Következésképpen, ha abban megjelenik valamilyen magyar, román, vagy lengyel sztori, annak az értelmezésében a saját Stasi képet használja, abba applikálja a külföldi információt. S mert ezek a szervezetek igen különbözően voltak, az adott eset gyakran félre értelmeződik.
E történetek retorikai áthangolódásának legfontosabb eleme azonban, úgy tűnik, a normalitás/ nem-normalitás viszonya. A 90-es évek ügynöktörténetei maguk a nem-normalitások. Azokban különböző emberek jelennek meg s mind atipikusan viselkednek. Dilemmáik a “normális emberek” számára nem léteznek. E felfogás szerint azzal, hogy valaki 89 előtt a belüggyel kapcsolatba került, maga is alaplétezés módját tekintve abnormalitássá vált. Mára a közvéleményben mintha ez a kép megváltozott volna. Különösen olyan országokban és környezetekben, ahol az adott belügyi rendszerek valami okból nagyon sok általános információt is igényeltek és igen nagyszámú informátorral próbáltak meg operálni. S amikor ezeket az együttműködőket következésképpen típussémák szerint toborozzák. Gimnazisták “összeesküvései”, politikaivá fujt ügyek peremgyanúsítottjai, továbbtanulásukban korlátozottak, meleghálózatok mind-mind sebezhető közegekké válnak. S e felfogás szerint, ha én nem voltam sebezhető életformájú, vagy kapcsolathálójú, akkor nehezen tudom megítélni annak a dilemmáját, aki nem ilyen, s aki mégis valahogy élni akar. A döntés nehéz, s nincs arról szó, hogy a kikényszerített együttmüködést üdvözölni kellene, vagy kellett volna. S a végül mégis szállított információ [vagy az arra vonatkozó formális ígéretek] igen eltérő jellegűek, veszélyességűek személyességűek voltak.
De miközben például a zsidóság vallási szabályai szigorú táplálkozási szabályokat, megehető és tiltott élelmiszer kategóriákat állapítanak meg, ugyanakkor azt is leszögezik, hogy életveszélyben, súlyos betegség esetében, valóban halálközeli konfliktusoknál ezek a szabályok automatikusan feloldódnak. Persze, sokszor nehéz meghatározni a veszélyeztetettségnek azt a mértékét, amelynél valaki számára e táplálkozási kötöttségeket fel lehet oldani. Gondolom, hogy itt minden feloldó szabályozás ellenére is, a döntések végül is személyesek. Ezeknek a sebezhető csoportoknál, különösen az 50-60-as évek Romániájában, persze nem csak ott, de hat Pastior kapcsán most ez került elő, ezek újraértelmezhették a maguk számára a politikai Kasrutot, az életmentés, akárhogy is értelmezzük azt, a hagyományos politikai viselkedés szabályait is felülírhatja. S ma, azt hiszem, egyszerüeb unfair, ha egy kozmopolita kör, jól táplált, elfogadható életminőséget élvező értelmiségije a saját morális elképzeléseit húzza rá, vagy kísérli meg alkalmazni Pastiorra, aki ifjúkorában szovjetorosz kényszermunkára kerül, onnan sokszorozottan megalázott és nyilvánvalóan megbélyegzett Gulág-fogolyként tér haza, s akinek ráadásul homoszexuálisként is rejtőzködnie kellett az akkori Romániában. S aki ez után s ennek ellenére is megpróbálna valamilyen értelmiségi létet magának felépíteni. S akinek, jelen ismereteink szerint, ráadásul egy aláírással sikerült kitérnie a folyamatos zsarolás elől.
Érdekes módon, az 199oes évek lusztrációs gyakorlata során tudomásom szerint nem született feldolgozás az igazi feljelentésekről. Azokról, amelyeket nem rendelt senki, amelyeket nem kényszertettek ki zsarolással. De amelyet, köztudottan a kelet-európai társadalmakban szép számmal produkáltak a helyi társadalmak. Tudjuk, hogy ilyenek belső konfliktusok, részleges rezsimválságok idején, de már 1944-45-ben is a szovjet csapatok megjelenésekor szép számban születtek. A szovjet feljelentések történetéről érdekes monográfit írtak. Láttam német publikációt azokról a feljelentésekről, amelyeket németek adtak be a Gestapónak azokról a szomszédokról, akik a háború alatt külföldi, vagyis ellenséges rádiókat hallgattak. S nemrég a kezembe került egy kis lengyel kötet, amely kétszázötven, bujkáló zsidókról hírt adó a németeknek szánt feljelentést tipizál. Szeretnék ilyeneket olvasni a kommunista időkről a román, vagy a magyar levéltárakból. Lehet, hogy ilyen munkákkal nem lehetne a még élő idősebb értelmiségiek között rendet vágni. De micsoda népköltészet,  milyen élő folklór nyílna meg előttünk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!