Tamás Pál: Markó lábnyoma

2011. 02. 15. 12:29
A Markó-modell sikerének része volt egy sajátos léthelyzet: a marosvásárhelyiség. A vásárhelyinek van személyes kapcsolatrendszere a Székelyföldön, de hát anélkül első vonalbeli rommagyar politikus nem is lehet. Azonban nem merült bele a kelleténél jobban a regionális klikkharcokba, a küzdelmekbe megyék, kisvárosok, helyi politikai törzsek között. Ott van és mégsem. Vannak kliensei, akiknek osztogathat, de nem kell túlságosan felelősséggel lennie azok tetteiért. Ha távolabbról jön, a Székelyföldön idegennek számít, ha közelebbről, sokkal többet kell a „sajátjainak” kiosztani.
De hát osztogatni csak az tud, aki képes a romániai államtól, a román politikai erőktől valami többletet szerezni. Mert ahhoz hozzájutni, ami a kisebbségnek és az érintett régióknak egyébként jár, nem nagy művészet. A tehetséges politikus ennél többet tud választóinak, fegyverhordozóinak, megyéjének szerezni. Ahhoz meg nem egyszerűen képesnek kell lenni arra, hogy egy kis párt egyelőre stabil parlamenti csoportját különböző koalíciókhoz be tudja szállítani; bizalmi tőkére is szükség van, hogy a többiek, a nagyok hajlandók legyenek bevenni abba a csoportba, ahol a valóban az országot érintő döntések születnek. Vagy ha a legbelsőbb klubba nem is kerülhet be, legalább el kell hitetnie, hogy annak peremén vele azért így is lehet lényeges információt megosztani.

Ehhez, persze, fontos a Janus-arcúság. A magyar nyilvánosságokban – Romániában és a magyarországi kisebbségpolitika számára – el kell tudnia adni, hogy ő tulajdonképpen nem igazi romániai politikus, még ha funkcióiból és mandátumaiból ez következne is, hanem csak a kisebbség bukaresti kijárója. Ha elfogadják kijárónak, akkor bármelyik romániai politikai erővel kész együttműködni, nem érdeklik lojalitások, ideológiák vagy az éppen aktuális szervezeti-szövetségi hűség. S mert csak ő lesz/lehet ilyen sikeres kijáró, a kisebbségnek sincs más opciója, mint rá vagy a pártra/mozgalomra szavazni. De hát kizárólag ezzel a szöveggel nem lehet tartósan a romániai politikai elitek része. Minden akcentusával együtt is, azokkal el kell hitetnie, hogy a kisebbségi lobbista szerepen túl igazi romániai hazafi, hogy a többi 20 millió is honfitársa, hogy érzékeny bajaikra, ismeri életkörülményeiket, hogy elfogadható szinten érti a mentalitásukat, adaptálódni tud politikai kultúrájukhoz. Másként hogyan lehetne kormánytag, romániai államhivatalok vezetője, szakminiszter? Márpedig nemcsak Markó, hanem RMDSZ-es politikusok nem kis köre is képes volt erre a másmilyen, a másik körnek szóló kommunikációra is.

A román és a magyar kommunikációs szféra. Erdélyben láthatóan oly mértékben szétválik, hogy az egyik nyelvi-kulturális közeget sem zavarta, hogy a másik közönségnek szánt üzeneteket otthon is észlelhetik. A román elit – legalábbis Bukarestben – az utolsó tizenöt évben úgy tesz, mintha nem figyelne arra, amit a romániai magyar nyilvánosságban Romániáról vagy a románokról mondanak. Mindenesetre komolyabb s értő reakcióról nem hallottam, polémia bizonyos, a román fület esetleg sértő magyar kijelentésekről nem folyik. Nem bukkant elő olyan országos hírű értelmiségi, mint például Kusy Szlovákiában, aki a román médiában, közpolitikai diskurzusban a „magyar ügy” meghatározó román értelmezőjévé vált volna. Sőt, mintha ilyen ügy sem létezne. Pesti elemzőként a dolgot furcsállom, nem is igen hiszem el a korábbi kapcsolattörténet bonyodalmaira és a román állam utolsó hatvanévi centralizáltságára, mindent tudni akarására (hogy nagyon puhán fogalmazzunk) tekintettel. De mindegy, a lokális magyar szövegekre való értő odafigyelésnek mintha nyoma mégsem lenne. A romániai magyar elitnek román nyelvű szövegekből kétségtelenül többet kell hallania, még akkor is, ha kisvárosokban él, s a helyi kommunikációra összpontosít, s ha ez a sajátos bukaresti román–magyar (meta)kommunikáció nem is igazán előtte zajlik. De, valószínűleg, amit mégis lát, azt elfogadja, a normális üzletmenet részének tartja. Mindez a továbbiakban sem lehet majd másként. Ez a két-színpadúság – mégpedig egymással igazán kapcsolatban nem álló színpadokon – a romániai politizálás sajátja marad. Ha csak az egyik színpadon jó valaki, akkor komoly országos szintű RMDSZ-vezető nem válhat belőle – nemcsak első számú, hanem az első tucatba tartozó sem. S úgy tűnik, miközben az elmúlt tíz évben számos sikeres magyar politikus tűnt fel a különböző színpadokon, közülük igen kevés akad, aki mindkét kommunikációs rendszerben piacérett. Tulajdonképpen Kelemen Hunor ilyen képességei és hálózatai azok, amelyek mintha mindkét irányban működnének, és ő azért tűnik most valóban esélyesnek. Az, hogy Markó őt „kiválasztotta” vagy nem, persze, itt nem másodlagos. A többi – nemcsak a másik két hivatalos jelölt, hanem még néhány, aki valamilyen körben e tekintetben szóba jött – sikeres székelyföldi törzsfőnök, gyakorlott bukaresti udvaronc, esetleg valamilyen országos szakvezető részkérdésekben (ökológia, építésügy, informatika, műszaki fejlesztés stb.). Egy fegyvernemben kiválóak, de öttusában, úgy tűnik, eddig nem jeleskedtek. Bár Kelemenről sem tudom, milyenek mérhető eredményei, csak azt, hogy a különböző sportágakat felvállalta.
Mindeközben a két alapszínpad – a rommagyar és a bukaresti – játékrendje változik. Az eddig begyakorolt szerepek, bármennyire megmarad is a két-színpadúság alapmodellje, már nem lehetnek, nem lesznek elegendőek az új körülmények közt. Az erdélyi politikai publicisztikában érthetően eddig főleg a magyar színpad átalakulásáról volt szó. Most van négy új elem: a romániai magyar politikában megjelenő új pártok; a növekvő székelyföldi politikai fölény; az eliten belüli generációváltásból következő kulturális problémák; s végül, de nem utolsósorban: a változó magyarországi kisebbségi vagy nemzetpolitika.

Új pártok. Egy másfél milliós társadalomban, amely ráadásul egymástól meglehetősen elszakított vidékeken él, egyetlen vezér köré rendezett politikai formációk nem lehetnek maguktól értetődőek és túlságosan hosszú életűek. A parlamenti számtan és a választók egy részének idegenkedése a románoktól, persze, valami ilyesmit így is stabilizálhat. De nem örökké. Tehát az új pártok megjelenésében, még ha azok körül az egyik magyarországi politikai oldal, a nemzetiek bábáskodnak is, önmagában nincs semmi meglepő. Én azt hiszem, hogy ezek nem is akarnak, de nem is tudnak, persze, az RMDSZ helyére lépni. De hát nem is arra szolgálnak. De alkalmasak lehetnek – sőt, már ma is alkalmasak – arra, hogy rájuk hivatkozva a pályán kívül rekedt politikuscsoportok magukat mégis befutó helyekre jelöljék az RMDSZ-listákon. A nemzeti egységre és az egyetlen magyar lista politikai kikerülhetetlenségére hivatkozva így végső soron megkísérelhetik a romániai magyar elitpozíciók egyre növekvő hányadának átvételét. Nem ők irányítják majd az RMDSZ gépezetét, de az kénytelen lesz egyre nagyobb mértékben rájuk, nekik dolgozni. Ideális taktika: nem én kapálok, de enyém a termés nem is olyan kis része. S az RMDSZ-elitnek egyelőre e helyzet kezelésére nincs semmiféle látható, hallható víziója. A helyzetet bonyolítja Tőkés kétségtelenül még létező karizmája, legalábbis a rommagyar publikum egy részénél. Karizmát igazából legalább részleges karizmával lehet közömbösíteni. Markónak ilyen volt, van, és így Tőkést jól láthatóan keretek között tudta tartani. Most ezek a korlátok fellazulnak. Ki tudja akkor Tőkést ebben az új helyzetben hatékonyan semlegesíteni?

Székelyföldi fölény. A Székelyföld demográfiai súlya a romániai magyar választók között növekszik. Ha nem is annyi gyerek születik itt, mint e vidéken korábban, de több, mint más magyar vidékeken, miliőkben. A helyszínen gyakorlatilag nincs összefüggő román közeg, nincs hová integrálódni, s főleg asszimilálódni. Tehát a szavazóbázison belül a székely vidékek eddig is meghatározó súlya tovább növekszik. A bázis lassan az elitet is a maga képére formálja. Az RMDSZ nem tudott összerdélyi regionális párttá vagy általános romániai kisebbségi, emberi jogi párttá alakulni, tehát egyéb alternatíva híján egyre nagyobb mértékben székelyföldivé válik. Marosvásárhelyről, de más erdélyi nagyvárosokból sem volt könnyű egész Romániában gondolkodni, a Székelyföldről, az ottani „látási viszonyok” mellett, ez még sokkal nehezebb. Egy erősebben székelyföldi pártnak nem az lesz a fő problémája, hogy Románia más térségeiben az előző évekhez képest kevéssé érzi a lába alatt a talajt (bár ez is kikerülhetetlen), hanem hogy nem érzi Romániát, a romániai partnereket. Tehát egyre nehezebben képes jól játszani Bukarestben. Az eddigi RMDSZ-modell továbbvitele pedig enélkül elképzelhetetlen.

Generációváltás. Húszévente az ilyesmi nyilvánvalóan kikerülhetetlen. Keveset tudok az új rommagyar politikai generációról. Részben megyénként másmilyen az országos láthatósága. Volt, ahol a sáncok közé engedték, volt, ahol kevésbé. Volt, ahol a fiatalok áttöréssel kísérleteztek, máshol inkább a fokozatosságot hirdették. Mindenesetre Markó RMDSZ-en belüli meghatározó személyi hatalmából következett, hogy az övétől nagyon eltérő stílusú, politikai kultúrájú fiúk csak véletlenszerűen, takaréklángon bukkanhattak elő (a lányoknak, mint tudjuk, ennyi esélyük sem volt). Ami bizonyára nem azt jelenti, hogy ilyenek nincsenek. Ismerem a vádat, hogy csak Markó bábjainak volt esélyük. Lehet, de ahogy Markó hátralép, kiderül, hogy ezekről igen könnyen leázik a „markóizmus”, s hogy alóla a legkülönfélébb színek, ízlésalakzatok, felületek bukkannak elő. De a probléma valószínűleg nem ez. A 90-es évektől kezdve a magyarországi továbbtanulási lehetőségek megnyílásával, a romániai magyar felsőoktatás férőhelyeinek ugrásszerű bővülésével a romániai fiatal magyar értelmiség választás elé került. Vagy mint eddig is, számtalan okból, de román felsőoktatásba lépett be, s akkor szabályszerű többségi karriert futhatott be, vagy a magyar nyelvű képzést, s ezzel egy másik világot választotta. Akkor kimaradt a román hálózatokból, esetleg rossz maradt a román nyelvtudása. A román felsőoktatásból a fiatalok közül, ha jól értem, csak igen kevesen választották a rommagyar politizálást (mérnökök, néhány közgazdász persze így is, de a másik úthoz képest inkább csak törpe kisebbségként). A magyar politizálás utánpótlása érthetően a romániai magyar szakokról, s talán helyenként a magyarországi doktori programokból érkezik. Ebben semmi meglepő sincs, s abban sem, hogy ezek az emberek a döntésekben is részt akarnak venni, sőt, ők maguk szeretnének dönteni. A Ceauºescu-időkben diplomát szerzőkhöz képest természetesen jobban képzettek. De azok többet tudtak Romániáról. Az újak meg a magyar képzésben a románokról, Romániáról szükségszerűen kevesebbet tanultak, bizalmas barátot az etnikai kerítés túlsó oldalán nem szereztek. Tudom, hogy voltak szélesebb látókörű szülők, akik mindezt megtapasztalva román különórákra járatták/-ják gyermekeiket. De a trend ettől nem változott. Ez az új generáció, vagy legalábbis azok, akik közülük a leginkább láthatóak, nem az összromániai elitbe készülnek.

A magyarországi politika változásai. Ma – és a következő néhány évben még bizonyosan – Magyarországon egy olyan kormányzat működik, amely a Kárpát-medencei magyar kisebbségekkel aktívan politizál. S teszi ezt instrumentálisan, saját politikai céljaiból, szükségleteiből kiindulva. A magyar jobboldali kormányokat a „határon kívüliek” mindig jobban foglalkoztatták, mint a baloldaliakat vagy liberálisokat. De a magyar nemzeti konzervatívok között hagyományosan élt valamilyen romantikus elképzelés a kisebbségekről, illetve az egykori területekről, mint egyfajta Jó vagy Igazi Magyarságról vagy Magyar Vidékről. Tulajdonképpen érthetően, hiszen Magyarország gyorsan modernizálódott, ezért hangulataiban, kultúrájában gyorsan nemzetköziesedett. Ezzel szemben a provinciális, gyakran kevésbé fejlett, a modernizáció peremére került kisebbségi társadalmak jobban őrizték a nemzeti múltat, a hagyományt. Ebben az értelemben inkább „magyarok” maradtak. S ezért védeni, támogatni, óvni illett és kellett őket. Ez, minden anyaországbeli lekezelés mellett is, azért jelentett valamilyen alázatot a kisebbségi hagyományokkal szemben. Nagyjából ehhez a viszonyhoz szoktak hozzá a rommagyar elitek is. De ennek most vége. Az új budapesti vezetés sajátjának tekinti őket, számára most a nemzetpolitika azt is jelenti, hogy a kisebbség végső soron betagozódik az anyaország emberi erőforrásai közé. Autonómiája csökken, szavazóként, munkaerőként funkcionalitása Magyarországon növekszik. S ezzel persze összébb szorul a rommagyar elitek, bennük az RMDSZ játéktere is. S mintha erre azok még nem lennének igazán felkészülve.
       De közben átalakulni látszik a román belpolitika is. Előbb vagy utóbb onnan kioperálják Bãsescut. Összeállnak nagyobb pártszövetségek, először csak rövidebb szakaszokra, pillanatnyi érdekekből következően. Azután mintha ezek talán állandósulhatnának. Amíg a nyugat-európai pártrendszerek elmorzsolódnak, sok kis kulturális rétegpártra bomlanak, a kelet-európai tömbök még inkább csak most állnak össze. Romániában, Lengyelországban, Ukrajnában, Magyarországon biztosan. S ha ez a forgatókönyv valószínűsíthető, akkor Romániában is szűkül a pártrendszerben a kis etnopártok általános stabilizáló szerepe.
       Összességében, Markó lábnyoma, akármekkora is, az ilyen új elitekre tekintettel, ezekben az átrendeződő terekben felértékelődik. A lábnyom jelenthet személyes jelenlétet, az általa begyakoroltatott politikai döntési technikák alkotó alkalmazását. S jelentheti persze adott pillanatban Kelemen Hunort is.




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!