Széchenyitől Talleyrand-ig

Elszomorított egyik volt – s jól fizetett – igazgatónk. Az elmúlt években csaknem minden jelentős magyar kulturális eseményen ott volt, igaz, egy kicsit hátrább állva, hogy szakmai vezetői minőségét rosszakarattal se lehessen politikainak látni, egy idő óta viszont eltűnt onnan, ahol a magyarok bármilyen szelíd okkal is összejönnek. Sike Lajos jegyzete.

Egy rendezvény okán gróf Széchenyi István legjelentősebb művét, a Hitelt lapozgatom, benne a ma is érvényes üzeneteket keresve. Egyszer csak megállok egy olyan mondatnál, amelyre korábban nem figyeltem fel. „Az embereket nem annyira a nemzeti érzület és az alkotmányosság, mint inkább az erkölcsi és anyagi haszonvágy mozgatja.” Hűha! Ha ezt Széchenyi neve nélkül írnám le, azt a látszatot keltve, hogy én találtam ki, még az is lehet, hogy lekomcsiznának. Mert milyen magyar ember az, akit nem a nemzeti érzület, a nemzeti ideálok és a magyar büszkeség, hanem az anyagi haszonvágy mozgat? (Ráadásul a nemzeti zászlót is elsősorban a nemzeti ünnepeken szeretem lengetni, a Himnuszt pedig jeles alkalmakkor énekelni). De gróf Széchenyi, akit nem akárki, hanem Kossuth nevezett legnagyobb magyarnak, az más, tőle bármi elfogadható! Pláne, ha olyan alapvető és nehezen cáfolható igazságot mond ki, mint az előbbi idézetben!
Az idősebb nemzedék tagjai, akiket annak idején a tudományos szocializmus tanfolyamaira tereltek, ismerhetik a Széchenyi-idézet egy jóval rövidebb változatát is. Úgy van, Marx Károlytól! „A tudatot a lét határozza meg!” Ami a hétköznapi gyakorlatban nem mást jelent, mint azt, hogy mennél jobban elismerik és megfizetik az embert, mennél nagyobb az anyagi haszna, annál inkább elkötelezettje annak a rendszernek, amely és aki ezt biztosítja neki. Bár kortársa volt, nem valószínű, hogy Marx ismerte Széchenyit, ami azért nincs teljesen kizárva, hisz Széchenyi többször is járt az akkori, fejedelemségekből és grófságokból álló Németországban. Ám a Hitelt olvashatta, hisz már 1830-ban, megjelenési évében, német nyelven is két kiadást megért. Széchenyi Naplójában kerestem az ismeretségnek valamiféle nyomát, de nem találtam.
De ettől még helyben vagyunk. Az élet nemrég újfent igazolta, hogy a cselekvés-elkötelezettség és annak mozgatórugói megítélésében nem annyira az idealistáknak van igazuk, inkább Széchenyi Istvánnak és Marx Károlynak. Az olvasó alighanem eltalálta, a decemberi választás nyomán a hatalomból kiszorult személyekre célzok. Azokra, akik mindjárt leváltak vagy eltávolodtak azoktól, akiknek korábbi jól fizetett pozíciójukat köszönhették. S nem csak az éleződő versenyben félreállított egyes volt parlamenti képviselőkre utalok, hanem a hatalomváltás után leváltott több igazgatóra, osztályvezetőre stb. is. Fenébe a nemzeti érzéssel és eszmékkel, a magyarságtudattal és más ilyen fennkölt dolgokkal, ha nincs jól fizetett állás, az átlagnál jobb anyagi létet biztosító juttatás, a támogatás elmarad, netán csak a látszat kedvéért marad meg belőle valami. Még az sem számít, hogy a környezet erkölcsileg lenullázza az illetőt. De mi az az erkölcs? A politika Talleyrand óta kiiktatja magából ezt a kategóriát. Talán nálunk erdélyi magyaroknál még kevésbé, mint a többségnél (gondolok a Boc-kormány bukását felgyorsító becstelen átülésekre és „ideológia-váltásokra”), de amit az RMDSZ-ből nagyobbrészt az előbbi választások okán kiszorult MPP-sek, de főleg EMNP-sek az utóbbi időben produkáltak, a testvériség jegyében, azzal könnyen utolérhetjük a románokat! Még akkor is, ha visszatetsző, hogy olyan értelmiségiek, akik korábban, amíg ők is ott ültek az RMDSZ szekerén, folyton az egységről és összefogásról papoltak, most a pluralizmus és a választás szabadsága jegyében az ellenkezőjét csinálják, miközben tudják, hogy a rájuk adott szavazatok Becali táborát erősítik.
Elszomorított egyik volt – s jól fizetett – igazgatónk. Az elmúlt években csaknem minden jelentősebb magyar kulturális eseményen ott volt, igaz, egy kicsit hátrább állva, hogy szakmai vezetői minőségét rosszakarattal se lehessen politikainak látni, egy idő óta viszont teljesen eltűnt onnan, ahol a magyarok bármilyen szelíd okkal is összejönnek. Az már valósággal lesújtott, hogy egyik politikusunk, aki két évtizeden át volt parlamenti képviselő, most, hogy őt nem jelölték, rá se bagózott a választásra. Nem tartotta szükségesnek, hogy ismeretségét és politikai tapasztalatát kihasználva, társainak kampányoljon. Megfeledkezve arról, hogy őt négy-öt választáson át sokan népszerűsítették, s külön csapat segítette, hogy mindenfelé eljusson, ahol csak két-három szavazója lehet.
Annál több nagyrabecsüléssel írom ide Riedl Rudolf volt Szatmár megyei prefektus (és többször is alprefektus) nevét. Egy idő óta nyugdíjas lévén, többet utazik és hosszabb időt tölt osztrák felmenőinek vidékén. A választás előtti hetekben mégis hazajött, hogy az RMDSZ kampánycsapatát erősítse, tudva, hogy ez erkölcsi kötelessége, hisz sikeres politikai pályáját nemcsak személyes képességeinek, de nem kis részt az RMDSZ-nek is köszönheti. Tudtommal négy hét alatt három-négyezer kilométert autózott a tulipán jegyében.
Lám, ha Talleyrand és azóta annyi más politikus példája azt igazolja, hogy az erkölcsnek semmi köze a politikához, akkor az olyan emberek, mint Riedl Rudolf, mégis azt bizonyítják: lehetnek és vannak erkölcsös politikusok!