Retorikai nagytakarítás. Poszt-multikulti II.

„Átlagos típushelyzetekben a kisebbség határait sok vonatkozásban a többség határozta meg. Adott vagy nem adott vezető állásokat, beemelt vagy kiszorított valamilyen régiókat a fejlesztés első vonalából.” Tamás Pál szociológus elemzésének második része.

Az elemzés első része ITT olvasható.

A poszt-multikulti kelet-európai alapváltozatai mintha most elsősorban a kisebbségi létszámoktól függenének. Persze, számítanak felhalmozott feszültségek, az értelmiségi munkaerő-piacok nyitottsága vagy telítettsége. Vannak eltérések a többségi nemzet türelmetlenségében és a kisebbségi anyaországok sértettségében, de valamilyen durva megkülönböztetés a létszámok szerint azért adott. A romániai, szlovákiai, szerbiai magyar közösségek esetében feltétlenül.
Három alaphelyzet különül el. Az elsőben a kisebbség létszáma az adott településen, kistérségben ma nem éri el a 10-15%-ot. A múltbéli helyzet lehetett radikálisan más, és a korábbi etnikai összetétel sem mellékes. De úgy látszik, most mégsem meghatározó. Ez az erősen kisebbségi lét klasszikus diaszpóra helyzetet produkálhat. A kisebbség működteti a maga infrastruktúráját, van szükség szerint magyar ház, működnek anyanyelvi osztályok, talán a városban egy iskola, magyarul működő templom is. De az ilyen kisebbségi közösség magába fordult, energiája éppen ahhoz elegendő, hogy valahogy önmagát karbantartsa, vagy reprodukálja. Bensőséges, nemzeti kultúra működtetése itt lehetséges, az adott intézményekben megismerkedhetnek, és egy etnikumú családot alapíthatnak a felnövekvő fiatalok. Ha ez a közösség elvben egy-kétezer főt kitesz, fennmaradását a jelenlegi szabályozás és többségi elfogadó közömbösség biztosíthatja. Az ide sorolható kisebbségiek egy része, persze, nem kívánja ezt a viszonylag zárt közösségi létet. Többségi partnert, barátokat választ, munkahelyén többségi nyelvet használ, egyre nagyobb mértékben a többségi médiából tájékozódik, hiszen az arról a társadalomról tudósít, amelyben ő él. Ebben a modellben e második stratégiát választók nyelvromlása szinte előre programozott. Mindebből nem szükségszerűen következik mindig asszimiláció, de az esetek egy részében feltétlenül.

Ebben az alaphelyzetben a kisebbségi tulajdonképpen programozottan dönt, vagy elfogadja a kisebbséget egyfajta kényelmes gettólétként, vagy a többség által kulturálisan programozottá válik.

Miután viszonylag szerény kisebbségi létszámokról beszélhetünk itt, a többség számára nincs is igazi multikulturalitásról szó. A kisebbségieket nem csoportként, hanem egyénként érzékeli. Igen, a városban élnek magyarok. Különböző élethelyzetekben ezekkel többségiként találkozik. Ezek jól beszélnek románul, értik az ő reakcióit, ki tudják számítani a többségi érzékenységeket. S mindebből következően nincsenek feszültségek, de a kisebbségiek mint közösség, nem is látszanak. Igazán egy láthatatlan közösséget megjelenítő látható és beilleszkedett egyénekről van inkább szó. Ez a modell nagyon hasonlít a 1940-80-as évek közép-európai zsidóságának léthelyzetére. Egy kis részük kötődött a zsinagógához, de hogy ott mit csinált, az a többség számára érdektelen részlet volt. A zöme közben hangsúlyozta, hogy származását vállalja, nem bújik el, de nem is kíván Mózes törvényei szerint élni, házasodni, gyermekeit nevelni. Később valamilyen integrált kulturális folyamatosságot a maga számára megfogalmazott.

E modell természetesen életképes lehet, számos esetben nyilvánvalóan az is, de a magyar közösségek egy része nincs felkészülve arra, hogy diaszpóraként, feszültségek nélkül éljen olyan területeken, amelyek valamikor a magyar állam részeit alkották.

Igazi multikulti még ma is azokon a területeken működhet, ahol a kisebbségi lakosság aránya 20-60% közötti. Ott, ahol a helyi kisebbség is elég létszámú ahhoz, hogy közösségként a nyilvánosságban jelen legyen, érdekeit képviselje, kulturális sajátszerűségeit a többségnek felmutassa, s azok jogi védelmét érvényesítse. Erdélyben és Szlovákiában is közismertek e változat sikeres megoldásai (például Kolozsvárott, Nagyváradon és másutt). Igazán Marosvásárhelyen kívül nagyvárosban nem is ismerünk valódi helyzetet megközelítően 40-50%-os kisebbségi-többségi népességi arányokra, azért nem is tudjuk, hogy a magyar közösség ottani erősebb nemzeti mozgósítottsága, konfliktusvállalási hajlandósága e népességi arányokból, vagy a helyi elitek kulturális stílusából következik. Ugyanakkor érdemes leszögezni, hogy regisztrált incidensek, amelyek az együttélést valamilyen formában megbontanák, itt is elhanyagolható számúak. A város ifjúsági nagyrendezvényeiről, fesztiváljairól sem érkeztek ilyesmiről komolyan veendő jelzések, pedig a miliő ilyesmit ott nem kellene kizárjon. E városokban és kisrégiókban különböző szociális hálók működnek. Nyilván vannak csak etnikaiak, csak szakmaiak vagy politikaiak, vagy a kettőnek valamilyen keverékei. Multietnikus nagyvárosban az emberek eldönthetik, hogy milyenekhez szeretnének csatlakozni. A hálózatok között lehetnek érdekkülönbségek (ma az én emberem lesz a főorvos itt, és a tiéd a főszerkesztő ott, vagy fordítva). Ezek gerjeszthetnek ideiglenes konfliktusokat, de az együttélés egészét ezek manapság mintha nem bontanák meg. Ezeken a színtereken a magyar közösségek elitje számára nehéz új dilemmák fogalmazódnak meg. Mennyi együttélést akarnak, és milyen formában a kisebbségi elitek a tízes években, és ezekre hogyan válaszol (válaszol-e egyáltalán) a többség?
A kisebbségpolitikában a mi vidékeinken hagyományosan a többség és a többségi állam határozta meg a konfliktus dinamikáját, az elkülönülés játéktereit. S azután erre reagáltak különbözõ önvédelmi technikákkal – jogi biztosítékok követelésével, kulturális önszervezéssel a kisebbségek. Ebbõl és a korábbi államhatár-változások emlékébõl következõen alakult ki a kisebbségi politika sajátságos sérelmi retorikája. Nem kezelnek egyenrangúan, megkérdõjelezik a múltamat, sõt az egész térség múltját a közöttünk szokásos emlékezettõl eltérõen definiálják, és ezzel szemben különbözõ módokon és formákban védelmet keresek. S mert a többség logikája és önképe erõs és terjeszkedõ volt, s a nemzetközi védelmi garanciák a gyenge kisebbségek számára nem voltak elégségesek, felértékelõdtek az „anyaországok”.

Az alapképlet a 90-es évek elején stabilizálódni látszott, az erõszakos többséggel szemben a kisebbséget hasonlóan erõszakos anyaország védte.

Az utóbbi jelenlétét is ki kellett harcolni, de erre nagyobbrészt a nemzetközi egyezmények alkalmasak voltak, és a 2000-es évek elejére így végül létrejött a két oldal közötti dinamikus egyensúly, amelyben a kisebbségi elitek is igazi autonómiához jutottak. Mostanra a helyzet mintha megváltozott volna. A román, szlovák vagy a szerb elit sokkal kevésbé tart kisebbségeitõl, és mindenek elõtt a magyaroktól, mint a 90-es évek elején. Azokhoz az idõkhöz képest a gazdaság- és társadalompolitikában sikeresebb, és ilyen viszonylagos eredményei tudatában nem is tart már a kisebbségeitõl. Az anyaországbeli támogatás azonban nem fogy, hanem közben keményedik. Ez nem okvetlenül kormánypolitikát jelentett, bár azt is, sokkal inkább különbözõ retorikákat, parlamenti pártok akcióit (különösen a nemzeti radikális oldalról), és más parciális próbálkozást. De a békülékenyebb többséggel szemben már nem kell a kisebbséget a korábbi módon védeni. Persze, e szegényebb országokban helye van kiegészítõ forrásoknak iskolákban, mûemlékvédelemben, egyháztámogatásban, más kulturális területen, de ez pozíciójavítást jelent, nem elemi fenyegetettségek feloldását. S nem igazán világos, hogy kell akkor együtt élni, ha adott történelmi szakaszban ez a fenyegetettség nem olyan akut, mint korábban.
Az átlagos típushelyzetekben a kisebbség határait sok vonatkozásban a többség határozta meg. Adott vagy nem adott vezető állásokat, beemelt vagy kiszorított valamilyen régiókat a fejlesztés első vonalából. Ilyen különbségek most is léteznek, de a hétköznapokban a helyzet megváltozott. A hagyományos előítélet-vizsgálatokban a többség jelentette ki, hogy nem akarja a kisebbségit szomszédként, barátként, rokonként, ágytársként. És az meg, különösen, ha nagy volt a nyomás, és sok előnnyel járt többséginek lenni, akkor egyre inkább szeretett volna oda tartozni – különösen vegyes vidékeken és szerényebb iskolázottság mellett. Most, mintha kezdene megfordulni a helyzet, a kisebbség, vagy legalább is annak kemény magja, szeretne elkülönülni. Nem azért, mert ez olyan sok előnnyel járna, hanem talán attól fél, hogy a modernitás feloldja elkülönültségét, s akkor megbomlik a közösség is. Ha nem védekezik preventíven ezzel szemben, később már nehezebb lesz. Iskoláiban nem tanítja a többség nyelvét, az intézményeiben tanított szakmákkal nehézségei támadnak annak, aki a hazai régióban kívánna elhelyezkedni, a vegyes házasságot, vagy többségi partnert választók nehezen kerülhetnek be a kisebbségi elitekbe. Mindebből következően azok számára, akik kötődnek ezekhez a kisebbségi közösségekhez, egyre nehezebbé válik az egyéni boldogulás a többségi világban.

Vagy kiiratkozol innen, és karriert csinálsz olyan vállalatoknál, szervezetekben, amelyeknek a kultúráját a kisebbségi világban nem tudtad megtanulni, vagy kivándorolsz Magyarországra.

És ez a választás a jogilag biztosított multikulti végét jelenti. Mindenki jár a maga templomába, olvassa a maga újságját, küldi a gyerekét olyan iskolákba, ahol a másik közösségből nincsen senki. Lehet így is egymás mellett élni, de együtt biztos nem. S ez is poszt-multikulti.
S végül, ott is véget ért a multikulti, ahol igazán el sem kezdődött. Azokon a vidékeken, városokban, kistelepüléseken, ahol a kisebbség 70-80%-os többségben van. Ez nem csak székelyföldi kérdés, persze nagymértékben az. Itt a többség a kötelező előírásokon felül nem akar multikultit. Hisz sok-sok éven át megélte a többségi türelmetlenséget. Sőt, nem türelmetlen többséget nem is ismer. Hát most ő van itt többségben, és nézzék meg akkor magukat azok, akik ide keveredtek. Ez a kultúra érthető, még ha önmagában önelszigeteltséghez is vezet, s a helyi kis világból ilyen körülmények között a maguknak jobb jövőt álmodó fiataloknak az út itt is Magyarországra vezet. Mindezt nehéz lenne fenntartani, ha nem működtetné e mechanizmusokat az anyaországi politika, amely korábbi retorikáját nemhogy folytatva, hanem felerősítve működteti. Egyfelől pesti politikaként érti, mikor lépne olyat, amellyel ingerelné Bukarestet, és az ilyesmit igyekszik elkerülni. Másfelől, nem hajlandó észrevenni, hogy a többség szándékosan politikai programként most nem, vagy csak keveset nyomul, tehát ő válik az egész kapcsolat dinamikájának meghatározójává. S mert igazán nem figyel oda a mikro-folyamatokra, mert kizárólag a pesti kormányzásban gondolkozik, nem is észleli, mindezzel hol rombol, vagy véletlenül esetleg hol épít mégis valamit. De Romániában a kisebbségi-többségi falakat most nagyobbrészt ez a politika építi. S mintha a helyi kisebbségi elit ezzel a mozgással szemben nem merne igazán állást foglalni. Azt sem mondja egyértelműen, hogy nem tetszik, de fél tőle, mert csökkenti mozgásterét, nem alkudozhat már úgy a román többséggel, mint korábban. S akkor az elvándorlás a reális modelljeiről nem is beszélek. Ezek, mintha egyre inkább tabuizálódnának.

E három helyzetben eltérő világokban, eltérő horizontok fogságában, de igen hasonló retorikák által összezavarva működnek a közösségek. A poszt-multikulti lényege talán a retorikai nagytakarítás lehetne.