Poszt-multikulti I.

Az erdélyi magyar politikai nyelvben félrevezetőnek, sőt kifejezetten kártékonynak gondolnám a nagyvárosi diaszpórákra a „szórvány” kifejezést használni. Tamás Pál szociológus elemzésének első része.

A kilencvenes évek végén a közép-európai etnopolitikában is népszerű lett a multikulti. Ez az akkori brit, kanadai, német, holland újdonság nyelvet kínált ahhoz, hogy a kárpát-medencei etnikai együttélést valahogy elmesélhessük Nyugaton. Sőt, úgy hittük, ha saját gyakorlatunkban a multikulti politikák nyelvét használjuk, akkor az együttélés konfliktus-potenciálja automatikusan csökken. Hogy könnyebben, simábban tudunk majd együttműködni. Hiszen itt is, mint az élet más területein a „legkorszerűbb nyugati technikákat” alkalmazzuk.

Közben ennek a 90-es évekbeli európai multikultinak kezdett rosszabbul menni. Az együttélést botrányok bontották meg, egyre többen, köztük jeles politikusok is a multikulti végéről értekeztek, sőt már néhányan poszt-multikulti korszakot véltek felfedezni.

Úgy hinném, a Kárpát-medence korábban sem mozgott igazán a nyugat-európai multikulti pályáin. Sok megmaradt ott akkor is, amikor kritikusai kudarcokról beszélnek. De hogy újra kell a mi helyi multikultinkat gondolni, az nyilvánvaló.
Mielőtt eltemetnénk a közép-európai multikultit, és megpróbálnánk helyette valami teljesen mást konstruálni, érdemes megnézni, mennyire értelmeztük talán magunk félre a modellt. S egyfelől, miközben az általunk kitalált és elnevezett konstrukció kipukkad, nem vesszük észre, hogy mögötte a mintaadó Nyugat-Európában és Kanadában is sok minden normálisan fejlődik, csak mi nem akarjuk észrevenni, s hogy a közép-európai változatokban is sok minden életszerű, függetlenül attól, hogy rosszul illeszkedik az általunk (félre)értett alapváltozatokhoz. Ezzel együtt, talán a legújabb Kárpát-medencére érdemes mégis használni a „poszt-multikulturalista” címkét.
A nyugat-európai multikulturalizmus ősirodalom az egészet az etnikai különbségek ünnepeként, szokások, hagyományok, zene-tánc és a hagyományos étkek ünnepeként élte volna meg. Egyfajta fesztiválként. Ezt nevezi egy brit teoretikus, Alibhaj-Brown „3S” modellnek, értve alatta a szárik, a szamozák (töltött fűszeres lepények), és a fémdobok (steeldrums) multikulturalizmusát. Ebben az értelemben a Kárpát-medencei nagyvárosokban egyáltalán nem lenne multikulti, hiszen a városlakóknak nincs etnikai ruhái, a városokban a kisebbségek népi étkeinek nincsenek fast-food változatai, és persze vannak táncházak, de ezek legfeljebb egy törpe kisebbség identitásának karbantartásában segítenek. Az európai-kanadai multikulti a ruházatot, a konyhát és a zenét a nagyvárosokban is autentikus azonosságjelzőnek hiszi. Ebben az értelemben a közép-európai etnoszok számára a városokban ezek a kulturális markerek valószínűleg csak kevéssé funkcionálnak, s egyáltalán, itt a multikulti ilyen ünnepi, látványos fesztiválszerű megünneplése valószínűleg félrevisz még akkor is, ha teljesen a nagyvárosokban sem mondanak le ezekről. De igazán már most sem szervesek sok vonatkozásban, és egyre kevésbé lesznek azok a jövőben. Ez a típusú demonstratív multikulti egyébként nem volt idegen a kommunista ünnepektől sem, és „népinek” tűnt a 80-as évek kemény etnopolitikájában, sőt utána is. A viszony ezekhez szükségszerűen ambivalens, egyfelől kétségtelenül nem épülnek be szervesen a modernitásba, másrészt megválni sem lehet tőlük. Egyrészt hirtelenjében nincs, amit a helyükre lehetne építeni, másrészt vannak kisebbségi mozgalmak, intézmények és aktivisták, akik ezekből élnek (ha nem is fizikailag, de morálisan feltétlenül).
Ez a színpadi multikulti mindeközben nem jeleníti meg, sőt kifejezetten háttérbe szorítja a létező gazdasági és politikai egyenlőtlenségeket.

S attól, hogy véletlenül egy folklórfesztiválon a román közönség is élvezi a kalotaszegieket, az adott vidék háttérbe szorítottsága vagy elmaradottsága nem csökken.

Sőt, arról még többet sem fognak beszélni. Igazán itt még azt sem tudjuk, hogy az ünnepi kulturális hagyományoknak van-e egy olyan alap-etnopolitikai csomagja, amelyet mondjuk a kisebbségben és többségben élő magyarság alapkulturális indikátorai közé sorolhatunk, és olyanok, amelyeket egy kisebbségbe szorult csoport ezen felül még erősebben meg kell jelenítsen, mert neki a többiekénél jobban harcolnia kell identitása karbantartásáért. S itt most nem arra gondolnék, hogy az adott csoportnak, az adott tájon vannak csak arra jellemző hagyományai, amelyeket természetesen nem is etnikai, hanem regionális hovatartozásának felmutatására használ. Persze, az ilyen gondolkodás, vagy ez a beszédmód feltételezné, hogy létezzen valamiféle tudatos multikulti tervezés. De mintha ilyesmi egyszerűen mégsem létezne.
Mindezek mellett ennek a klasszikus multikultinak fontos eleme, hogy az adott kisebbségen kívül is élvezhető legyen. Ha előadás, ha zene, ha fűszeres lepény, akkor az a szűkebb közösségen kívül is kódolható, az adott közönséget a többiek szemében is értelmezhető formában kínálja. S ha ez így van, akkor széjjel kellene választani a nagyvárosokban egymás mellett élő kisebbségek önképének kulturális karbantartását bizonyos értékeknek az adott közösségen kívülre irányuló „exportjától”. És ha ezt nem tesszük meg, márpedig nem szoktuk, akkor a külső és belső közönség keveredik, márpedig számára sokszor másmilyen kiszerelésű csomagokat kell összeállítani. Az export egy másik kulturális színpadra, a szűkebb közönségen kívülre leegyszerűsített termékeket kínál, olyanokat, amelyek könnyen értelmezhetőek, beépíthetőek, ünnepelhetőek a nagyobb interetnikus piacon. Azt is mondhatnánk, hogy ehhez az elismertetéshez másmilyen smink kell. Szükségszerűen a nyelvi hagyományok az export multikultiban háttérbe kell szoruljanak. Ez a magyar kisebbségek ilyen formájú multikulti elismertetésében további problémákat jelent, mert a magyar identitás nagyon erősen nyelvhez, nyelvhasználathoz, nyelvi teljesítményekhez kötött. S ezek az export multikultiban láthatatlanok maradnak, miközben a nagyvárosokban élő kisebbségek identitása működtetésének valószínűleg legfontosabb eszközei maradnak. Tehát, ami a közösséget szerves képződményként életben képes tartani, azt igazán kifelé nem jelentetjük meg, mert úgysem tudják kellően dekódolni. Ez az ellentmondás szükségszerűen átértékeli a megfigyelhető kulturális gyakorlat autentikusságát is. Természetesen, a magyar-román, a magyar-szlovák, vagy magyar-ukrán multikultinak igazán nincsenek olyan elemei, amelyek ellentmondásba kerülhetnének a fennálló jogrenddel (női egyenjogúság korlátozott volta, vallási törvények, stb.). De a nyilvános etnikai-jogi konfliktusok hiánya vagy háttérbe szorulása nem zárná ki, hogy a multikultiba beépült helyi szokásrendeket azért ne vizsgálnánk egy ilyen szempontból is át. Hisz az egyes csoportok hétköznapi gyakorlatai azért eltérő viszonyban állhatnak a térség nagyvárosi modernitásával. A kép itt bizonyára nagyon sokféle, még akkor is, ha ebből nagyobb botrányok nem vezetődnek le (bár időnként és helyenként ez nem mindig ilyen magától értetődő, például szintén a multikulti részét képező roma hagyományvilággal). Itt, hogy feloldjuk az esetleges nehézségeket, általában a kulturális különbségek egyfajta disneyizálásával próbálkozunk.

S gyakran védhetetlenül ragaszkodunk azután nagy nehezen összehozott, és a szomszéd közösségek számára is érthető etnikai Miki egereinkhez.

És akkor már nem is teszem hozzá, hogy ez a színpadi multikulti szükségszerűen statikus és reproduktív, vagyis kondenzálja az elkülönülést. A valóságban a nagyvárosokban egymás mellett élő csoportok hatnak egymásra, átvesznek egymástól szokásokat, átcsomagolnak, és saját képükre igazítanak elemeket a szomszéd kulturális csomagjaiból. Ez nem jelent összeolvadást, de az együttélés határzónáiban létezhetnek olyan nyelvi megoldások, formák és közös tapasztalatok, amelyek ugyanezen csoportok máshol élő rokonközösségei számára érthetetlenek lesznek. A nagyvárosokban a kultúrák kreolizálódása, keveredése kikerülhetetlen, az általunk kritizált klasszikus multikulti számára azonban elképzelhetetlen. Így az esetleges politikai jó szándékkal szemben elkülönülést kapunk – előítéletekkel és sztereotípiákkal. Az adott etnikai rendszer polarizálódhat, a kisebbség a többség számára a kijelölt és megjelölt Másik lesz, és az is marad.
Mindettől nem lesznek egységesebbek az egyes közösségek. Valakik szükségszerűen – alcsoportjai egy kisebbségnek – meg fogják próbálni, hogy saját hagyományaikat az egész kisebbség meghatározó hagyományaiként forgalmazzák. Hiszen ha ez sikerül, akkor ők fogják alkotni a kisebbségi közösségek kemény magját. S mások, akik nem ilyen jól szervezettek, vagy akiknek a kisebbségen belüli lobbiképessége rosszabb, kulturálisan a peremre szorulnak. Hiszen az ő hagyományuk már kevéssé autentikus. A mi esetünkben ez a történet különösképpen erősen jelenik meg a székely vidékek és a hagyományos erdélyi nagyvárosok elitjeinek küzdelmében a kisebbségi társadalom reprezentációjának ellenőrzéséért. Itt nem is az lesz az érdekes, hogy ki a nyerő. Fontosabb, hogy ki szorul a második vagy harmadik helyre, hiszen ilyenkor könnyen kiderülhet, hogy az ő hagyományai „nem is annyira autentikusak”. És ez politikai leértékelődéséhez is vezethet.
Az összehasonlítható nemzetközi anyagban ez a konfliktus egyáltalán nem mondvacsinált (mint ahogyan nem az Erdélyben sem). De míg a multikulti nagyváros magyar világa sem Erdélyben, sem Szlovákiában, vagy másutt nem jelenik meg autonóm különleges és egyenrangú termékként a falusi-vidéki „autentitással” szemben, addig az anyagban érdekes fordított mozgás is látható máshol. Ott igen gyakran a diaszpórák a multikulti hagyomány igazi forrásai. Egyes esetekben ezek valóban megkísérelnek rurális világokat újramodellezni, és eredetiként eladni. Más esetekben azonban megpróbálják autentikusan kezelni azt a sajátságos városi miliőt, amelyben élnek, s amelyben a nagyvárosi hatások nem alkalmiak, nem idegenek, nem minőségrombolóak. Hanem egy új minőséget jelentenek akkor is, ha ez nem keveredik drámai konfliktusba az adott közösség más hagyományaival. A diaszpóra folyamatos kapcsolatban van más diaszpórákkal, ezért képes új szemmel válogatni saját hagyományai közül, s így az etnikai modernizálásnak az esetek zömében is egyre több helyen, egyre fontosabb játékosává válik, tehát a nagyvárosi multikulti nem etnikai utóvédharcoknak, hanem az etnikai identitás újrafogalmazásának megkerülhetetlen színpada lesz. Sok esetben épp ebben a közegben dől el az új etnikai identitások sorsa. Ezek nem a régivel szemben fogalmazódnak meg, hanem a régit modernizálják úgy, hogy abban összeilleszthetővé váljanak a saját használatú énképek, és a többi közösség számára gyártottak. Egyébként az erdélyi magyar politikai nyelvben ebből a szempontból félrevezetőnek, sőt kifejezetten kártékonynak gondolnám a nagyvárosi diaszpórákra a „szórvány” kifejezést. Ha jól értem, a szórvány magyar kisebbségpolitikai kifejezés a diaszpórára és abban legalább kétfajta eltérő helyzet keveredik. Vannak rurális helyzetek, amelyekben egykor a környéket magyar többséggel, legalábbis erős magyar jelenléttel lehetett jellemezni.

A ruralitás megmaradt, de más etnikai csoportok mellett a magyarok törpe kisebbséggé váltak. Ezeket, ha nincsenek aktív együttélési és ugyanakkor megmaradási technikáik, valóban a beolvadás fenyegeti.

De ennek igazi oka nem a számszerűségek változása, hanem az, hogy a vidéki magyarságnak semmifajta fontos etno-technikája nem volt arra, hogy mit tegyen nem többségi helyzetekben. Új technikákat kialakítani e szempontból anti-innovatív helyzetben nem könnyű. Az egyedüli, ami lehetséges, az etnikai erőforrások pótlása kívülről – ösztöndíjakkal, kulturális csomagokkal, aktivisták rendszeres látogatásainak megszervezésével. Az igazán érdekes helyzet azonban nem ez, hanem a másik. Ahol a „szórvány” nagyvárosi. Ahol modernizált, mozgékony, de hajlandó magát multikulti rendszerekben felmutatni. Vagyis, klasszikus diaszpóra, sajátos diaszpóra-tudattal és képességekkel. Mondjuk, ilyen lehet Temesvár és Brassó. Ezek az etnikai identitás újfajta urbánus kohóivá válhatnának (persze Kolozsvárral, Váraddal és Araddal együtt). Az itt kialakított diaszpóra-modelleket azután ki lehetne próbálni azokban az erdélyi városokban, ahol hadra fogható magyar középosztály él. Ehhez azonban újra végiggondolt kulturális forgatókönyvek kellenének. Szó sincs arról, hogy az ilyen modellek kizárnának, vagy lepontoznának bármilyen falusi vagy kisvárosi identitásokat bárhol, akár a Székelyföldön, akár máshol, de azt gondolom, hogy a kialakuló poszt-multikulti helyzetben a diaszpóra modellek életképesek lehetnek, és a rurális idill, bármennyire is közeli sokaknak, az új városi középosztályi miliőkben kevéssé marad versenyképes.

Az elemzés második része ITT olvasható.