„Meg kell valahogy érteni a gödröt”

Megjárta a poklot és a csúcsokat: GOMBOLA ANDRÁS a hazai vívósport egyik ismert alakja volt. Mindaddig, amíg szenvedélybetegsége, alkoholizmusa előbb szakmai, majd magánéletét tette tönkre. Eljutott oda, ahonnan alig van visszatérés, de ő igazi küzdőként visszajött. A Vívódások című könyv szerzőjével Parászka Boróka beszélgetett a segítségről, amit a Bonus Pastor Alapítványtól kapott.

Most Szatmáron élsz, de Erdély szerte ismernek, elsősorban azok, akik követték sportkarrieredet. Mi kamaszkorunk óta ismerjük egymást, egy gimnáziumba jártunk. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom: sokunkat rázott meg mindaz, ami veled történt. Én egészen biztosan nem láttam előre, hogy mi vár rád, milyen tragikus fordulatot vesz az életed.

Ahhoz, hogy megértsük, miből született a könyv, és mit akarok elmondani ilyen formában, meg kell érteni, honnan jöttem vissza. Meg kell valahogy érteni a gödröt. Élsportolóként már aktív koromban is nagyon sokáig és sokat ittam. És eljött az a pillanat, hogy az utcán éltem, csöveztem, a napi betevő helyett a napi beivót kerestem meg, vagyis összekoldultam.

Mennyi idő telt el, amíg a bajnokból csöves lett?

Két-három év, aztán elmentem a Bonus Pastor Alapítványhoz terápiára. És a zuhanás előtt valóban voltam a csúcson is. Romániában a pályafutásom a Steaua-nál ért véget, onnan mentem ki külföldre. Magyarországon dolgoztam, és a sportpályafutásomat is megpróbáltam újra kezdeni. De ekkor már nem csak ittam, hanem drogozni is kezdtem.

Mikor vált kezelhetetlenné a függőség?

Az volt az első igazán nagy törés, amikor abbahagytam az aktív sportot. Maradt bennem az adrenalin, és nem tudtam ezzel mit kell kezdeni. Fogalmam sem volt, hogy kezeljem az új helyzetet, azt sem értettem, mi történik velem. Egészen addig soha nem kérdeztem meg, ki vagyok én, nem foglalkoztam magammal, a bensőmmel, sem másokkal. Aki szimpatikus volt, azzal foglalkoztam, arra figyeltem, aki nem volt szimpatikus, azt nem vettem észre, átnéztem rajta. A segítőkészség hiányzott belőlem, hihetetlen nagy egóval éltem. A könyv elején van egy kiskirály történet, amit szó szerint úgy éltem meg, ahogyan leírtam. Akárhova mentem, én voltam a kiskirály, nyitva voltak az ajtók, mindenki a kedvembe járt, mindenki segített. Már érettségizni is így érettségiztem, mondjuk úgy, hogy el volt intézve. Nem volt időm a tanulásra, amúgy sem voltam egy IQ-bajnok, ezzel együtt járt nekem a diploma.

Én akkor nem kiskirálynak láttalak, hanem olyan embernek, akiben borzasztó sok energia van, és amit nem tud kezelni sem ő, sem a környezete. A jövőt nem lehetett látni, sem az alkoholt, sem a drogot. Sokat segíthetett a szatmári vívóközösség, ez mire volt elég?

Remek embereket ismertem meg abban a közösségben, de még egoista voltam, ugyanakkor olyan gátlásokkal, amelyeket csak most értek meg igazán. A sztárságommal lepleztem a gátlásaimat, igyekeztem eladni magam. Az erős sportolót látta mindenki, és az előnyöket, a kivételezett helyzetet jogosnak éreztem. Olyasminek, ami járt. Hiszen napi 5-6 órát edzettem. Azt gondoltam, cserébe megtehetem, hogy úgy éljek, ahogy akarok.

Fontos volt, hogy a Steaua-tól azért jöttem el, mert én, a nagy magyar, nem akartam román klubnál maradni.

Hazaköltöztem a 90-es évek közepén Szatmárra, és arra számítottam, hogy mint korábban, teljesítményemre való tekintettel alkalmaznak. Ám ez egyszer nem vált be a kalkuláció. Nem kaptam állást, és megsértődtem, hogy az eredményeim ellenére nem foglalkoztatnak. Összepakoltam és kétezer forinttal a zsebemben elindultam Magyarországra. A mikrobuszon találkoztam fiatalokkal, akik diákszállásra vittek, és elkezdtem alkalmi munkákat vállalni.

A vívás pedig két évre abbamaradt.

Ez az az időszak volt, amikor nehéz volt Magyarországon tanulni, munkavállalási engedélyt kapni. Kiszolgáltatott volt az ember. Tartózkodási engedélyt, diákvízumot szerezni is nagy dolog volt, nem is tudom, hányszor voltam Kolozsváron különböző papírokért. Adókártyát kellett kérni, egyik sorból a másikba álltam – borzalmas volt. Egy idő után mégis kialakult egy élhető életem, volt normális munkahelyem és újra elkezdtem vívni.

Zökkenőmentesen újraindult a karrier?

Érdekes és tipikus volt az, ami az Újpestnél történt. Hamar bejutottam a ranglista első három helyére, húsz évesen a felnőtt válogatottba kerültem. Volt egy prágai verseny, s előtte jött az edző, Nándi bá, mindenkit megkérdezett, ki akar részt venni ezen. Ott álltunk a sorban, vártam, hogy engem is kérdezzen, de nem kérdezett: átugrott rajtam. Magam alá zuhantam, úgy éreztem, méltatlanul mellőz, nem ismeri el a teljesítményem. Összepakoltam megint, újabb klubot hagytam ott. Rá négy évre tudtam meg, hogy miért nem kérdezett akkor a sorban, milyen lehetőséget hagytam ki sértődésből és félelemből. Kiderült hogy a sportklub az első három vívónak fizette az útját, nekik nyilvánvaló volt, hogy én utazom az ő költségükön. De nekem nem volt türelmem kivárni a felajánlást. Jellemző volt rám a türelmetlenség, a sértődékenység. Most is vannak ilyen időszakaim, de ma már tudom kezelni. Így szálltam ki munkahelyekről, így menekültem házasságokból.

Ott, ahol nem én domináltam, ahol nem az történt, amit én szerettem volna, ott vége volt mindennek. Világvégeként éltem meg ezeket a helyzeteket.

Most már értem, miért működnek a sportpszichológusok Magyarországon, mit kezdenek az adrenalinnal, ami ott marad a versenyek után. Sokat beszélgetnek a sportolókkal, készítik őket a nehéz helyzetekre. Nálunk ez nem volt akkor szokás.

Azt akarod mondani, hogy a rosszul szervezett versenysport miatt alakult úgy a sorod, ahogy alakult?

Az a kérdés, hogy mi van túl a sporton.

Az alkoholizmus felé mégiscsak az vitt, hogy kiestél a versenysportból. Az Újpest után Nyíregyházára kerültél.

Igen, oda költöztem, majd onnan Zalaegerszegre. Valamit felépítettem, aztán meguntam és kiléptem. Miután létrejött valami jó, meg lehetett volna állapodni, akkor kiléptem. Ugyanígy éltem meg a párkapcsolatokat.

Sportkarriered mikor tört végleg ketté?

Még most is lehetnék aktív, ha nem marad ki az a 8-10 év, világbajnokok vannak, akik 36-37 évesen aktívak, és ott vannak a csúcson. De én sok helyen leírtam magam. Rendeztünk Zalaegerszegen is úgy világkupát, hogy három napig szét voltam esve. A pástokat még felépítettem, a termet megépítettem, kedvenc nyíregyházi tanítványom még eljött, és rettenetes állapotban látott. Terápia után beszéltem vele erről, bennem mély nyomokat hagyott mindaz, amit okoztam. Beszámíthatatlanná váltam, semmi nem érdekelt, csak az, hogy jól érezzem magam.

Ezzel együtt voltak emberek, akik még így is elfogadtak és szerettek.

A lányok szeretik a rossz fiukat, nem könyvtárban és templomban ismerkedtem, hanem szórakozóhelyeken. Még a hosszú távú kapcsolataim is egyéjszakás kalandokból alakultak ki. Kétszer voltam házas, kétszer váltam, két gyerekem született.

Mindkétszer „besikeredett” a baba, a felnőtté válástól messze álltam. A nőnek természetes, hogy anyává szeretne válni, számomra nem volt természetes, hogy apává kell érnem. Akkor eszméltem fel, amikor a gyerek megszületett, a feleségem biztonságra vágyott. Az első házasságom vége küldött teljesen padlóra. Még mindig küzdött bennem az adrenalin, az, hogy képtelen voltam felnőtté válni, és így kellett szembesülnöm azzal, hogy szétesik a családom. És itt is olyan banális történetek vettek körül. A feleségem azért vált el, hogy egyedülálló szülőként kapjon valami támogatást, bevételhez jusson. De én a praktikus magyarázatra nem figyeltem. Rettegtem, hogy hétvégi apuka leszek, tehát elébe mentem a dolgoknak, és magamtól elhagytam a családomat. Ezután már csak kétszer-háromszor találkoztam a lányommal, akihez ragaszkodtam.

Ezek után újabb házasságot kötöttél. Mibe kapaszkodtál, miben reménykedtél?

Nekem annyi sikerélményem, lehetőségem volt, annyi szeretetet, pénzt kaptam – hogy természetes volt újabb és újabb esélyt kapnom. Sportot csináltam abból, hogy az életemet újra és újra a nulláról kezdjem előröl. Biztos volt harminc-negyven olyan epizód az életemben, hogy elindulok egy táskával, ismerősöket keresek, újrakezdem – és ez sikerül. Az első házasságom után jött a durva alkoholizmus, hazaköltöztem Romániába, egy szórakozóhelyet vezettem egy bányatónál, aztán Kolozsvárra költöztem. Megismertem a második feleségem, ez is kalandnak indult. Ismétlődött a film, terhes maradt. Abban bíztam, hogy kétszer nem járom ugyanazt az utat. De én szenvedélybeteg voltam, és még nem tudtam, hogy amíg nem szabadulok, minden ismétlődik. Ezt most tisztán látom, de akkor sejtelmem sem volt. Be voltam szűkülve, csak arra figyeltem, hogy legyen pénz, legyen munka, legyen ital és egy ágy, ahova lefekhetek.

Mikor jött el a felismerés, hogy ki kell szállni?

Az alkoholizmus a leglassúbb öngyilkosság, aki iszik, ezt mind tudja, azt is, hogy mire számíthat.

Az is, aki nem ismeri el. Én így akartam kiszállni az életből. Nem érdekelt, hogy mi lesz holnap. Elérkezett az az állapot, hogy reggel annyira reszkető kézzel ittam az első vodkát, hogy nem jutott el a kezem a számig. Amit lenyeltem, visszahánytam. És mivel nem volt több ital, hát megint megittam. A környezetem ekkor már látta, hogy nincs kivel, nincs miért, nincs remény. Mindenki elhagyott. Két-három csövessel járkáltunk naphosszat, kékszeszt is ittam, csakhogy a napi adag meglegyen. A szüleim kitagadtak, ritkán engedték, hogy hozzájuk menjek, megmosdjak, átöltözzek. Mínusz húsz fokokban aludtam kint. Túléltem, nagy tanítómese volt.

Ekkor jött az ózdi rehabilitáció.

Elköltözött a volt feleségem, hazament a gyerekkel. Én pedig Ózdra kerültem, a rehabilitációs központba, de nehezen jöttem ki a gödörből. Három felvonásban sikerült szabadulni, ma azt is tudom, hogy teljesen nincs menekvés. Annyit mondhatok magamról, hogy gyógyulóban lévő alkoholista vagyok. Egyszer két és fél hónapot töltöttem Ózdon, hazajöttem, és megint visszamentem négy hónapra. Ekkor volt egy megtérésem úgy, hogy fogalmam sem volt mi a hit, a vallás. Azt hittem, erős vagyok. Rá két hónapra visszaestem, egy egyszerű konyak eltartott a filmszakadásig. Utána nyolc hónapot voltam elvonón, összesen 15 hónapot terápiáztam.

Most magad is segítesz embereket.

Szükségem van a hozzám hasonló sorsokra, ez tart meg. Ha most látok egy csövest az utcán, látom magam előtt az embert. Terápiám ideje alatt drámai sorsokkal találkoztam. Gazdag, szegény emberrel, tragédiákkal. Mennyi-mennyi értelem szorul segítségre. Olyan értelmiségiek jöttek szembe Ózdon, akikért a találkozásunkkor két banit nem adtam volna. Büdösen, részegen bukkantak fel, azt se tudták kicsodák. Innen kell elindulni, innen is rendbe lehet jönni.