Rekviem egy macskáért

„Mi tagadás, sok fontos példát és példázatot köszönhetek a macskáknak, egyiket-másikat meg is írtam. Tetszik, nem tetszik, La Fontaine-nél rafináltabb írók ma sincsenek, és ha mégis, az valójában csak látszat.” Markó Béla írása.

Ellentmondásos viszonyban vagyok a macskákkal. Hiszen köztudottan nem igazi háziállatok ezek az egyébként dörgölőző, hízelkedő jószágok, még akkor sem, ha állítólag éppenhogy a házhoz ragaszkodnak leginkább, nem a gazdájukhoz. Ha úgymond „az oroszlán is egy macska,/ csak egy kicsit nagyobbacska”, akkor ennek a fordítottja is igaz, a macska is egy kisebbecske oroszlán, békíthető talán, de valójában mégsem szelídíthető. Talán ezért is vágyunk annyira a kegyeire, míg a kutyának, éppen ellenkezőleg, mi osztunk kegyeket, és attól érezzük jól magunkat. Jobban tartok a macskáktól, mint a kutyáktól, mert érzem, uralkodni akarnak rajtam. Anyám elbeszélése szerint legelső érthető szavam egy macskaűző szó volt: kácc! Ami persze eredeti német jelentésben csak annyi, hogy macska, vagyis: Katz, ebből lett nálunk indulatszó. De mi tagadás, sok fontos példát és példázatot köszönhetek a macskáknak, egyiket-másikat meg is írtam. Tetszik, nem tetszik, La Fontaine-nél rafináltabb írók ma sincsenek, és ha mégis, az valójában csak látszat. Vagyis vannak ugyan, de később majd feledésbe merülnek.
Mostanában például egyre többször jut eszembe a bukaresti macska, a másik bukaresti macska, hiszen egy feketéről már meséltem a minap, a Balkánról és Bizáncról elmélkedve. Az a történet azt bizonyította számomra, hogy a végzet becsaphatóságában bízó, tehát nálam, nálunk szabadabb individuumok élnek arrafelé. Felejthetetlen példája ennek, ahogy az ottaniak által Kis Párizsnak becézett fővárosban román gépkocsivezetőm hirtelen félrehúzott a fekete macska által éppen meghúzott demarkációs vonal előtt, és az utánunk jövő autót engedte előre, lépje át ő élet és halál mezsgyéjét. Minden bizonnyal sokszor felemlegetem még azt az esetet, de ezúttal egy tradicionális mintázatú, afféle preckelt-szürke bundájú cirmost szeretnék megidézni, valószínűleg ebből van a legtöbb Bukarestben, Marosvásárhelyen vagy Budapesten is. Iromba, mondanám a szőrére, ha nem sejteném, hogy ma már csak magyar nyelvtörténeti traktátusokban, a félreértésből származó jelentésváltozást szemléltetve, lelhetünk rá eredeti értelmére: kendermagos. Hány meg hány félrehallásból – ezúttal irdatlan és otromba szavunkat egymás mellé képzelve – lesz előbb-utóbb igazság. A nyelvet talán csak édesítik, az életünket viszont keserítik az ilyen makacsul ismételt tévképzetek. Ám tévedés ide vagy oda, majdnem annyi iromba macska lehet a macskák között, mint pej a lovak között. Hát egy ilyen iromba macskáról szól az én tanítómesém, vagy műfaja szerint talán emlékezésem, esetleg fabulácskám. Évtizedes emlék már, feledésbe merülhetett volna, de nem tehetek róla, egyre többször jut eszembe ez is, akárcsak a másik, mert mind gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést: hogyan felejthettük el olyan hamar, amit egy diktatúrában megéltünk, és miképpen lehetséges, hogy minden közvéleménykutatás szerint egyre inkább számolni kell az 1989 előtti rezsim iránti nosztalgiával. Kétségtelenül a „megszépítő messzeség” mindannyiunk által jól ismert pszichológiája ez, csakhogy aki a Ceauºescu-diktatúra utolsó éveit megélte, az joggal kérdi újra meg újra: szebbnek látszana-e az innenső partról Hádész birodalma, ha valami csoda folytán visszafelé is megtennénk az utat Kháron ladikján? Lehet-e nosztalgiával emlékezni a mindennapos áramszünetekre, a botorkáló gyertyagyújtásra, a konyhai főzőkályhán esténként kékes lánggal világító gázégők jellegzetes szagára, amit mindannyian elviseltünk, hogy cserében valami kevés meleget kapjunk a fűtetlen panellakásban, a megalázó sikerélményre, hogy végre eleget tehettél családfői tisztednek, és szereztél – így: szereztél! – egy fél kiló párizsit, egy darab sajtot, esetleg tíz tojást. Hogy akkor tanultak meg a gyermekek jóllakni az egy tojásból rántottával. Hogy ismét divatba jött paplan alatt szerelmeskedni, mint hajdanában, de most nem szeméremből, hanem mert fáztak az emberek. Csak a szekuritáté mikrofonjai érezték jól magukat a jeges betonfalakban.

Legfőbb élményünk 1989 előttről: a hideg. Miközben a három-négy órás szónoklatokat tartó zsarnok gyorsított ütemben fizette vissza az ország adósságait, a mi bőrünkre persze, és diadalmasan menetelt saját agyonlövetése felé! Ezt kívánjuk-e vissza?

Nem lehet mégsem agyalágyultnak nézni a közvéleményt. Van valami ugyanis, aminek bizony híjával vagyunk, híjával lettünk, miközben végre van tej, van tojás, van hús, van villany, és van elég sok minden, jó is, rossz is, ahogy az lenni szokott. Nincs viszont: szolidaritás. Mások úgy fogalmaznának, hogy szociális biztonság. Én nem mennék el idáig, hiszen milyen is a kenyér, cukor, vaj, fűtés, világítás nélküli biztonság? Nem emberi, inkább csak állati. De az igaz, hogy mindenfajta szociális biztonság előfeltétele a szolidaritás. Más kérdés, hogy hol, milyen kormányok emelik állampolitika rangjára ezt a szolidaritást, és hol nem. A nyolcvanas évekbeli kommunizmusban a kisemmizettek között – és egy idő után, a haszonélvezők egyre szűkebb elitjét leszámítva, mindenki kisemmizett volt –, a rendszerrel szembeni szolidaritás legváltozatosabb formái alakultak ki. Ehhez a szolidaritáshoz igazodtak az erkölcsök is. Az államtól lopni éppúgy nem számított bűnnek, mint az eszementnél eszementebb törvényeket kijátszani. A vágóhídról a bélszínt dereka köré csavarva kicsempésző mészáros nem volt tolvaj. A téeszből a krumpliszedő vedret hét-nyolc kiló krumplival megpakolva, és azt szvetterével letakarva hazatérő „kollektivista” szintén nem volt tolvaj. A megrakott szekérről egy zsák kukoricát a saját kerítésén átdobó téesz-fogatos ugyancsak nem volt tolvaj. A vállalati teherautó tankjából egy kanna gázolajat időnként elfeketéző gépkocsivezető sem volt tolvaj. A diktatúrát becsapni, kinevetni, megrövidíteni: több sem kellett egy össztársadalmi egyetértéshez, sőt cinkossághoz. Azt is mondhatnánk természetesen, hogy ilyen szolidaritásra ma már nincs szükség, a jogállamat nem meglopni, hanem erősíteni kell. Ez nemcsak jól hangzik, hanem igaz is. Készséggel elismerem azt is, hogy bennem és valószínűleg a velem egy generációhoz tartozók többségében is kitörülhetetlenül ott él ez a hatalommal szembeni szolidaritás-igény, ráadásul minket, kisebbségi magyarokat immár egész életünkre valamiféle konspiráló, gyanakvó, renitens lelkekké tett az a máig képmutató és máig másság-ellenes nemzetállami rémálom, amelyben nevelkedtünk, és amely minden ideológiai változáson innen és túl most is tovább él Európának ebben a részében. Sok oka volt mindenkinek Romániában, hogy ne érezze magáénak az államot, és még több okunk volt erre nekünk magyaroknak.

A minap is azon kaptam magamat – én, aki éveken át a román kormány miniszterelnök-helyettese voltam –, hogy számolom, hányan villantanak figyelmeztetésül a szembejövő autósok közül, ha sebességmérő radar – „magyarul”: trafipax – van a közelben. Erdélyben már alig-alig, tízből egy vagy kettő. A Kárpátokon túl, lent a „regátban” valamivel többen, hárman vagy négyen is. A kilencvenes években ilyenkor még folyamatosan villogtak a fényszórók. A baj az, hogy minden bizonnyal nem rendpártibb lett közben a társadalom, hanem közömbösebb, netán kárörvendő.

Ideje lenne hát végiggondolnunk: vajon csakis valami vagy valaki ellenében lehetséges a szolidaritás? Csupán a zsarnoki rendszerek sajátja, hogy összehoznak minket, alapjában véve más- és másképpen gondolkodó, de a zsarnokot ugyanúgy gyűlölő állampolgárokat? Nem, ez nem így van, a demokráciában is lehetséges az összefogás, az együttérzés. Azt gondolom, hogy 1989 után a nacionálkommunizmusból kilábalt Romániában valamit félreértettünk a demokráciával, a piacgazdasággal, a szabad versennyel kapcsolatosan. Volt némi okunk rá természetesen, hiszen nemcsak „államellenes” szolidaritás létezett egykor, hanem államilag ránk erőltetett együttérzés és együttmunkálkodás is: ennek a legbeszédesebb példája, ami falun történt a termelőszövetkezetekkel, amelyek egy hamis vagyonközösséget propagáltak tulajdonképpen. Emiatt aztán ezeknek a „kollektív gazdaságoknak” a felbomlásával szó sem lehetett arról, hogy az erdélyi falvak népe valamilyen munkát is közösen végezzen el, hatalmas indulattal szedték szét néhány helyen még a közös épületeket is, elfeledkezve arról, hogy a szövetkezeti mozgalom és egyáltalán a „kaláka” mélyen gyökerező hagyományunk nekünk. Pontosabban: hagyományunk volt. Ugyanis máig kérdés számomra, hogy ezt a tradíciót fel lehet-e még támasztani. Nem kommunista kitaláció volt, amit gyermekkoromban nagyapámék falujában még minden kapufélfán látni lehetett: egy tenyérnyi bádogtáblácskán vödör, csákány vagy ásó. Tűz esetén mindenki tudta, milyen eszközt kell rögtön megragadnia és szaladni tüzet oltani. Nos, ezt felejtettük el mostanában, mintha megszabadultunk volna egy nehéz tehertől, a másik ember iránti felelősségtől. És általában a társadalmi felelősségtől.
De hogyan jön ide a macska? Méghozzá egy bukaresti? A helynek, beismerem, most nincsen különösebb jelentősége, nem úgy, mint a fekete macska esetében, de ha ott történt, hát ott történt, már amennyire egyáltalán történetnek nevezhető ez a kis sztori. Meg aztán, ha prózát írnék, fikciót, akkor is szívesen használnám a balkáni báj és bizánci fülledtség ingyen vonzerejét. A kétezres évek elején, mivel engem is, Annát is Bukaresthez kötött a munkánk – és nem sokkal előbb egymáshoz kötött a sorsunk –, eldöntöttük, hogy lakást vásárolunk. Vagyis félig-meddig odatelepedtünk, ami persze elmúlóban van, bár én még hetente megteszem a Marosvásárhely-Bukarest utat. Találtunk is viszonylag központi helyen, az egykori örmény negyed szélén, egy második világháború előtti bérházban egy földszinti lakást. Néhány évvel azelőtt lépett érvénybe a restitúciós törvény, ebben a négyemeletes épületben is vegyesen voltak visszaadott vagy még önkormányzati tulajdonban levő lakások. Néztük az egykori jólét nyomait, a lépcsőházban kovácsoltvassal elkerített liftaknát, amelyben már nem volt lift, csak lent a mindenféle bedobált hulladék, végigmustráltuk a töredezett márványlépcsőt, a hajdan cifra, de mostanára megcsúnyult mozaik-padlót, és megkötöttük a vásárt. Mielőtt beköltöztünk, ismerőseink tanácsára leválasztottuk a lakást a közös fűtésrendszerről, és külön kis hőközpontot szereltettünk a konyhába. Emlékeztünk a Ceauºescu-időkre. A házban újdonság volt még a külön fűtés, a pincéből, közös kazántól kapta mindenki a meleget. A lépcsőházban is volt minden emeleten egy-egy öntöttvas kalorifer, azokért közösen fizettünk havonta, átalányban. Ahogy beköszöntött a tél, kiderült, közös macskája is van a háznak. A szürkésfehér cirmost azelőtt is láttuk az utcán, de most esténként behúzódott a lépcsőházba, és rákucorodott a kellemesen meleg földszinti fűtőtestre, hol egyik, hol másik házbeli hozott neki egy kis kenyeret, tejet. Legtöbbször a velünk szemben lakó öregasszony. Kaputelefon nem volt még, nem zárták a nehéz bejárati ajtót, de ha valaki mégis kilincsre csukta, az „ágyrajáró” macska türelmesen megvárta, amíg jött valaki, és mellette besurrant a házba. Így húzta ki a telet, valószínűleg már évek óta. Aztán tavasszal elkezdődtek a fűtésviták, veszekedtek a szomszédok a házmesterrel, hogy túl nagy a költség, ezt mi csak fél füllel hallgattuk, nem voltunk már igazán érdekeltek. A végeredmény viszont jól látható volt számunkra is: lázas sürgés-forgás mindenütt, a kispénzű nyugdíjasok is rászánták magukat, sorra beszerelték a külön hőközpontot, aztán közmegegyezéssel pénzzé tették a munka nélkül maradt kazánt a pincéből, nem volt már rá szükség, a lépcsőházi fűtést is megspórolták. Megjött a tél, megjött az iromba macska, felugrott minden este az immár jéghideg lépcsőházi fűtőtestre, ott didergett reménykedve reggelig. A szokásosnál is zordabb volt a tél, egy időben tartósan mínusz húsz fok körül volt éjszaka, és nyilván a fűtetlen lépcsőházban is jóval nulla fok alatt. Sajnáltuk a szerencsétlent, nem nagyon tudtuk, hogyan kell bánni egy macskával, kitettünk a fűtőtest mellé egy nagyobbacska kartondobozt, kibéleltük a gyerekek használt holmijával, de talán még az én egyik kopott zakóm is odakerült. Mi több, egy kivételesen hideg éjszakán az előszobába is becsaltuk a macskát, riadt hálával húzódott meg a sarokban, de reggelre már a cipőtartó szekrényke tetején aludt összegömbölyödve. Nem mertük örökbe fogadni, kisgyerek, kóbor macska, ki tudja, mi lett volna ebből. Aztán tél vége felé eltűnt a lépcsőházból, nem találkoztunk vele többé. Valaki azt mondta, látott a szomszéd utcában heverni egy elgázolt, a miénkhez hasonló színű macskatetemet. De mondom, sok ilyen iromba macska van mindenütt, nehéz őket megkülönböztetni. A következő télen még figyeltük egy darabig, hogy talán mégis megjelenik, majd egy idő után nem beszéltünk már róla. A lassan-lassan múzeumi tárgynak is beillő, zöldesbarnára festett hatalmas érckalorifer most is ott van az ajtónkkal szemben a lépcsőházban, és amikor hátraviszem a kukába a szemetet, szinte önkéntelenül végigsimítok rajta a kezemmel. Hátha.