A kollektív emlékezet csapdái

Meglepő közvélemény-kutatást mutatott be az INSCOP intézet. A rendszerváltás után negyed századdal Nicolae Ceauºescut a romániai lakosság többsége a legjobb elnöknek tartja. Románia nem volt vidám barakk, a köztudatból mégis kitörlődött a sok nélkülözés, a Securitate rémuralma. VASILE DÂNCU kolozsvári szociológussal, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárával Gál Mária beszélgetett.

Ön és az Ön által vezetett intézet, az IRES sokat foglalkozott a kommunista diktatúra emlékezetével. Számomra szinte hihetetlen az, hogy bárki, aki élt Ceauºescu Romániájában, 25 év elteltével képes legyen azt állítani, hogy akkor jobb volt. Minek köszönhető ez a nosztalgia?

A közösségek a múlt iránti nosztalgia és a jövő utópiája között élnek. A nosztalgia tárgya számomra is rejtély, ugyanakkor figyelmet érdemlő jelenség, amelyről beszélni kell. Mindenhol beszélnek is róla, a vélemények pedig megoszlanak. Egyesek szerint napjaink politikájának következménye ez a nosztalgiázás, mások a nép „minőségét” okolják. Kevesen vannak, akik ezt a nosztalgiát természetes jelenségnek tartják. De ne feledjük, mit mondott Orwell: „Semmi sem kiszámíthatatlanabb, mint a múlt.”

Az adatok nem azt jelzik, hogy megbolondultak volna az emberek, inkább azt, hogy identitásválságban van a román nép. Egy nemzeti program hiánya, azoknak az igazodási pontoknak a hiánya, amelyek Románia fejlődését kijelölhetnék, a távlat és cél hiánya arra készteti az embereket, hogy a múltban keressenek kapaszkodókat. Ebbe a kontextusba illeszthető bele az is, hogy egyes fiatalok pozitívan kezdenek értékelni és átértelmezni egyes történelmi személyiségeket.

Hogy néz ki a diktatúráról kialakított utólagos kép?

A kommunizmus kapcsán háromféle diskurzus jelent meg, amely mindmáig verseng egymással. Mindenekelőtt ott van a román gulág, a kommunista börtönök és bűnök emléke és emlékirodalma.Ez a diskurzus átideologizált, politikai antikommunizmussal, nomenklatúra-ellenességgel társul.Ugyanakkor jelen van a kirekesztettek emlékezete is, azoké, akik az 1989-es rendszerváltás nagy vesztesei lettek. A nagy ipari konglomerátumok eltűnése nyomán az utóbbi évtizedekben kialakult egy olyan szegény réteg, amely nemcsak szakmai átképzésre kényszerült, hanem drasztikus életszínvonal-csökkenést kellett elszenvednie. Ezek mellett él az irodalom által esztétizált múltkép, amelyet egy viszonylag fiatal íróréteg, valamint az a fajta reklám hozott létre, amely bizonyos múltbeli kereskedelmi márkákra és fogyasztói szokásokra épít.Ez az új írói nemzedék parodizálja – regényekben és filmekben – a romániai kommunizmus időszakának különböző szituációit, anélkül, hogy túlzásba vinné annak kigúnyolását, vagy ideológiailag elutasítaná. „Normális” körülmények között a társadalom természetesen tudja kezelni múltját, de ehhez először meg kell szabadulnunk a túlideologizált és/vagy az érzelmektől túlfűtött elkötelezettségtől.

Vagyis a múlt értelmezését is az ideológia betagozódása határozza meg?

Nem véletlenül. Romániában a civil társadalmat átitatták a politika kísértései, a nagy sajtótrösztök nem túlzottan érdekeltek a múlt korrekt „menedzselésében”, abban, hogy teret adjanak az ezzel kapcsolatos nyílt társadalmi vitáknak. A kereskedelmi versengés és a politika gyakorlatilag elszívja a román média minden energiáját, a román nyilvánosság még nagyon törékeny.

Csupán ebben kereshetők a megközelítésbeli különbségek?

Nem. Az IRES által végzett eddigi kutatások azt mutatják, hogy a kommunista múlt iránti nosztalgia legfontosabb pillérét a társadalmi különbségek jelentik. A kommunizmusban ezek nem voltak annyira gazdasági jellegűek, kevésbé voltak látványosak, ezért elviselhetőbbnek tűntek. Most, amikor ez a különbség nemcsak nagy, hanem gazdasági válsággal is társult, ketyegő társadalmi bombává vált, csak reménykedhetünk, hogy a politikum vagy a szakszervezetek nem robbantják fel. Másik, a kutatások által is bizonyított tény, hogy a kommunizmussal a felelősség, a bűnösség-bűntudat is odalett, a rendszer bukása után mindenki ártatlannak tartotta magát. Mindenki a rendszerre kente a felelősséget, parancs teljesítésére hivatkozott vagy ellenállónak tartotta magát. Ez sem véletlen, az idő teltével a múlt egyre kevésbé halott, hiszen az emberek a múltra építve tervezik jövőjüket. Ez az, amit nem értett meg a rendszerváltás utáni román értelmiség, s vehemens bírálattal próbálta helyettesíteni a társadalmi vitát. Ahelyett, hogy szociológiai tanulmányokkal, gazdasági elemzésekkel dolgoztuk volna fel a 45 év kommunizmust, azzal kezdtük, hogy kisbetűvel írtuk Ceauºescu nevét. Így máig nem látjuk tisztán azt az időszakot, de a legsúlyosabb az, hogy nincs is rá igény. A múlt differenciálatlan elítélése erőltetett volt. Számolni kellett volna azzal, hogy nem lehet támaszkodni a társadalmi emlékezetre, mert az szelektív, képes mindenkit felmenteni. Amíg nem ésszerűen utasítjuk el, ez az ismeretlen, ami számunkra a kommunizmus, tovább fogja termelni ezt a nosztalgiát. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a kommunizmus ideológiája nagy meggyőző erővel bírt. A jobb és igazságosabb jövő ígérete, a gyengék védelme, mind vonzó elemei. Most inkább erre emlékeznek, hiába ismételjük, hogy ezek üres szólamok voltak, a lényeg, hogy helyébe olyan projekt lépett, amely csak a demokrácia ígéretét hozta.

Van egyáltalán igény a demokráciára?

A Ceauºescu-korral kapcsolatos kutatások valóban azt sugallják, mintha a demokrácia és jogállam iránti társadalmi igény kihalt volna. Ám ha a kontextust is nézzük, érthetőbbé válnak a dolgok. Nem román sajtosság ez, Kelet-Közép-Európa, a volt szocialista államok népei identitásválságban vannak, mélypontra süllyedt a társadalom alapintézményeibe vetett bizalom. A románok 80 százaléka úgy gondolja, hogy rossz irányba mennek a dolgok, a középiskolai végzősök négyötöde a kivándorlásban látja jövője zálogát. Ezen alapszik a múlt kapcsán megjelenő társadalmi értékítélet is. Úgy gondolom, ez a fajta kommunizmus iránti nosztalgia nem inkompatibilis a demokráciával. Fékezheti annak fejlődését, de csupán a társadalmi tudat zavarát jelzi. Nem pánikolni kellene, hanem oktatási programokat kidolgozni, valós társadalmi párbeszédet beindítani, amely a kommunista múltat is képes feldolgozni. Pillanatnyilag úgy néz ki, nincs közös jelenünk, de van egy közös érzelmi múltunk. Felmérésekkor érzékelhető, hogy a múlt ábrázolása átalakulásban van. Az, amit ma a közelmúlt történelemként felmutatunk, már egy kollektív átalakításon átesett változat, előítéleteinknek, álmainknak és félelmeinknek megfelelően átalakított felfogás. Ez a nosztalgia nehezen, de el fog tűnni.

Az 1989 decemberi forradalomról milyen kép él a köztudatban?

Kollektív traumát találtunk. A forradalom emlékezete egy sor érzelemmel társul, ami dominálja ezt a kérdést, és azt mutatja, még mindig konfliktusképző erővel rendelkezik. Bár elevenek a pozitív élmények, az akkor érzett boldogság és büszkeség háttérbe szorult a kollektív emlékezetben, s előtérbe kerültek a negatívumok, a fájdalom, a düh, kiábrándultság, szenvedés. Ez vezetett a szelektív emlékezethez, a forradalom ellentmondásos interpretációjához. Kiváltó oka nem maga az esemény, hanem az azt követő két és fél évtizedes társadalmi tapasztalat. Ma is 61 százalék fújja az akkori rigmusokat (Ole, ole, Ceauºescu nu mai e! stb.), 64 százalék még mindig hiszi, hogy a forradalomban terroristák is harcoltak. De a forradalom nagy vívmányát, a szabadságot már csak 36, a véleménynyilvánítás szabadságát 18, a szabad mozgást-utazást pedig csak 12 százalék tartja legfontosabb eredménynek. Sokatmondó, hogy a demokrácia, mint vívmány a rangsor 3-4. helyén szerepel, és még mindig létezik 22 százalék, aki úgy gondolja, a forradalom semmi jót nem hozott. A forradalom és rendszerváltás okozta negatívumok között első helyen áll a munkahelyek elvesztése áll, második az életszínvonal romlása és a holnap biztonságának hiánya. A Temesvári Nyilatkozat 8. pontjára már csak a lakosság 57 százaléka emlékszik, leginkább az erdélyiek és bánságiak. Ám amennyiben az adatfelvevő emlékeztet a kiáltványra, a megkérdezettek 79 százaléka egyetért azzal, hogy a 8. pontot alkalmazni kellett volna. (A Temesvári Nyilatkozatot 1990 márciusában fogadták el, a 8. pontban azt kérték, hogy a választási törvény tiltsa el a jelöltetés jogától három egymást követő törvényhozási ciklusra a volt kommunista aktivistákat és a volt állambiztonsági tiszteket.)

Magára Ceauºescura miként emlékeznek?

A Ceauºescu házaspár tisztességes tárgyalás nélküli kivégzését 84 százalék értékeli negatívan, 60 százalék helyteleníti. A helytelenítők többsége 51 év fölötti, alacsonyabban iskolázott, moldovai lakos és nő. A magasan képzettek nem utasítják el a diktátor erőszakos halálát. A kivégzésért viselt felelősség kérdésében legmagasabb a nem nyilatkozók aránya, 33 százalék, második helyen, 23 százalékban Ion Iliescut teszik felelőssé, az új hatalmi elitet 5, a halálos ítéletet meghozó testületet 3 százalék tartja felelősnek.