Fogaras: nincsen vissza

Nem lehet most Erdélyen anélkül átutazni, hogy úrrá ne legyen az emberen a döbbenet. Olyan jelenségekkel találja magát szemben az utazó, amelyekre lehetetlen felkészülni, és amelyek arra kényszerítenek: egyik stációtól a másikig haladjunk tovább, az összefüggő jelek rendszerét próbáljuk meg felfejteni. Családi útinapló apámmal, fiaimmal Erdélyen át. Parászka Boróka

A példátlan mértékben romló Szatmárnémetiben, ahol a városközpont legfontosabb műemléképületei is napról napra enyésznek, egyetlen új dologgal szembesültünk ott jártunkkor: az Északi Színház háta mögött, szemben a sarkon álló (valaha Rákócziként ismert) általános iskolán vörös felirat jelent meg: „Erdély Románia”. Huszonnégy évvel korábban, szinte ugyanitt gyűlt össze 1990-ben a tömeg, hogy a „magyar veszély” ellen demonstráljon – Erdélyért. Az azóta eltelt két és fél évtizedben úgy tűnt, hogy a valamikori szembenállás oldódott, az etnikai feszültségek megszűnnek. Még „bezzegváros” is volt Szatmárnémeti, hiszen itt szavaztak először románok magyar polgármesterre, ez volt az „etnikai átszavazás” egyik példatelepülése.

Nemzeti méteráru A pozitív folyamatok azonban megtorpantak, a románok által is támogatott magyar polgármester már nincs hivatalban, az omladozó falakon pedig ez az 1990-es üzenet virít. Ez az útravalónk Szatmárnémetiből hazafelé, Erdély belseje felé indulva, és nem feledhetjük a figyelmeztetést, mert más alakban ismét felbukkan. Bethlenben akkora román trikolórba ütközünk, hogy nem hiszünk a szemünknek: az egykori Bethlen-birtok műemlékei körül amúgy is rengeteg az ilyen-olyan ellen-szimbólum, szobor, emlékplakett. Ez a zászló azonban túltesz mindenen, a városközpont fölé emelkedik. Utóbb olvasom, hogy a székelyföldi székely zászló mozgalom háborította fel a helyi polgármestert, aki így mindenáron jelezni szerette volna: mégis kié ez az ország. Minden közintézményt fellobogóztatott a városban a piros-sárga-kék trikolórral, és hogy biztos legyen a jelképharc kimenetele, az ország legnagyobb zászlóját is felhúzatta ide. Meddig lehet ezt fokozni? A Bethlenben felhúzott román zászló állítólag hússzor tizenhat méteres. A legnagyobb székelyzászlót Zeteváralján vonták fel idén, ez tizenötször hét méter. Ha zászlóméterben mérjük Erdélyt, akkor tényleg a románoké a dicsőség, el kell ismerni. Szatmárnémetiből Bethlenen át Zeteváralja felé menni tehát nem érdemes. Viszont mindenképpen vissza kéne térni Fogarasra, ahonnan családom a múlt század elején-közepén többször is elköltözött, és ahonnan fontos tanulságokat hozott az efféle nemzeti vetélkedések végkimenetelét illetően. A „békebeli” visszaemlékezések szerint Fogaras a Monarchia határtelepülése volt: a lehetőségek és a korlátok városa. Tisztségviselők, a határmentén üzletelő befektetők, feltörekvő polgárok vagy lecsúszó dzsentrik laktak itt. Legismertebb krónikása, az itt visszafogottan, magába fordultan élő, de termékenyen alkotó Babits Mihály volt, akinek két regényében (A gólyakalifában és a Halálfiaiban) is megjelennek, néha konkrétan, legtöbbször stilizáltan, áttételesen a fogarasi helyszínek, figurák. Babits 1908 és 1911 között élt itt, a családi legendárium szerint dédapámék szomszédja volt, és együtt sakkozott a városi tisztségviselő öreg Parászkával, valamint az átmenetileg szintén itt élő életművésszel, Bidcsérdy Bélával (aki viszont A halál legyőzése címmel írt művet – úgy látszik a halál volt a helyi leitmotív). Kicsi a valószínűsége annak, hogy valóban fennállt volna ez a triász, de a családi mese sokat elmond arról, milyennek látták a helyi viszonyokat, hangulatot. A század eleji idillt a következő nemzedék már csak mesékből ismerte. Míg 1910-ben a hatezer fős helyi lakosság több mint fele magyar volt (hatoda pedig német), a század közepére megfordultak a viszonyok. A harmincas évek végére, negyvenes évek végére a román nacionalista-szélsőjobboldali mozgalmak rendkívül megerősödtek itt. Nagyapám iskolás emléke, hogy a vasgárda masírozik a fogarasi utcákon, a zsidók és a magyarok lakta házakban pedig esténként ki kell tenni az ablakba a gyertyát: tudják a korabeli gárdisták, hova kell hajítani az utcakövet. „Jos cu unguri ºi jidani” – „le a magyarokkal és a zsidókkal”: ez és az állandó utcai verekedések, a román és a magyar fiúk összecsapása jelentette számára a gyerekkort. 1935-ben Babitsot a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond irodalmi társaság visszahívja Erdélybe felolvasókörútra, a költő jött is volna: de nem kapott engedélyt erre a román hatóságoktól. Ilyen a hangulat ekkoriban errefelé, így 1940-ben, a második bécsi döntés után a Romániánál maradó Fogarasról „átdobja” a család nagyszüleimet Észak-Erdélybe. Ez volt az első elszakadás a várostól, ám a háború után még makacsul visszatért ide nagyapám, családot alapított, négy gyereket nevelt. 1964-ig, amikorra egyértelművé vált, hogy a magyar oktatás visszaszorul a városban, a gyerekeknek nincs esélyük magyarul továbbtanulni. Ekkor költözik másodszor a család a „biztos” Székelyföldre, Gyergyószentmiklósra, ahol elérhető volt a magyar oktatás.

Családi örökség: a honvágy Fogaras emléke, a családi mesék a századelő idilljéről (az idillhez hozzátartoztak a kártyaadósságokról, a hitelezők csődjéről szóló rémtörténetek is) azonban elevenek maradnak. És eleven marad több generáción át az az élmény, hogy az ember bármikor arra kényszerülhet, hogy továbbálljon, hogy elveszítse az otthonát, a barátait, a valahova tartozás érzését. Hogy vigye magával az otthontalanság, az otthonkeresés terhét. Az elmúlt ötven évben három generáció háromszor-négyszer látogatott ide, abban a reményben, hogy legalább lelkileg visszakap valamit. Most a zászlók árnyékolta utunk lezárásaként először a temetőbe tartunk. Ortodox, katolikus és evangélikus sírkertek állnak egymás mellett. Forgalom az elsőben van, a katolikusban csak néhány látogató lézeng, az evangélikusban épp temetés zajlik, csak a búcsúzók zavarják a temetőkert csendjét. A katolikus temetőben megkeressük a Parászkák síremlékeit. Nehéz megtalálni, ki tudja miért (mert erre futotta), homokkőből faragtatták. Tele a temető omladozó kövekkel, alig lehet kiolvasni már a neveket. A sok generációs Miklósok síremlékénél felsorakozik apám és fiam, Miklós ük- és szépapám Miklós nyughelyénél. Mi menthető ezekből a pusztuló kövekből? – silabizáljuk a fogarasi polgárok neveit, szászok, olaszok, mindenféle monarchiás népek emléke tűnik el végleg.
A temetőtől az általános iskolához megyünk. Messzire látszik, hogy rég használaton kívül van, homlokzata omlik, ablakai sötétek, piszkosak. Két nő zárja éppen a kaput, nem érünk időben oda, már nem tudunk bemenni az épületbe. A szemben lévő étterem előtt fehér köpenyes nő, talán szakács, talán felszolgáló: ráér, hivatali idejét tölti. Mosolyogva, tört magyarsággal kérdi, hogy kit keresünk, mert hallja, hogy magyarul beszélünk. Apám magyarázkodik: ide járt iskolába, ezért lesünk be az ablakon. „Nincsen már itten rég magyar iskola, itt már csak az oláhoknak van iskola. Oláh iskola, meg oláh óvoda” – mondja a középkorú nő, borzasztó magyarsággal, hallszik, hogy évek óta nem használta ezt a nyelvet. Zavartan pillantunk a hátunk mögé, vajon ki hallja az „oláhozást”, de beszélgetőtársunkban nincs félelem: egyértelműen így akar kedveskedni nekünk, azt gondolja, nekünk, magyaroknak erre van szükségünk. „Ne féljenek, visszakapták az iskolát a magyarok, a reformátusok, azért zárják a kaput” – nyugtat tovább. A református lelkészi hivatalban azonban nem találunk senkit, aki pontosabban el tudná mondani, mi vár erre a sok szép és nehéz emléket őrző ingatlanra. A családi ház felé vesszük az utunkat: csodával határos módon áll még az épület, amiben dédszüleim éltek. A fogarasihoz hasonló brutális városrendezést nehéz találni Erdély-szerte. A régi belvárost szinte teljesen lebontották, néhány utca, és a csonka főtér őriz valamit abból, milyen lehetett valaha Fogaras. A bontás épp a „mi” házunknál állt meg, ami persze már rég, ötven éve nem a „mi” házunk. Ma edénykereskedés működik ott, ahol nagyapám, apám született. A bejáratnál reklámfelirat fogad: „tartós árucikkek boldog otthonoknak”. Szerencsére zárva van a bolt, így nem kényszerülünk arra, hogy az egykori boldog otthonban felállított pultokon, talán éppen ott, ahol a dédszülők hitvesi ágya állt, a fröccsöntött kínai konyhai felszereléseket mustráljuk. Még a végén árleszállítást is kapnánk. A családi ház állapotán nincs időnk-módunk merengeni.

Erdélyi oda-vissza Elsétálunk a zsinagógáig és az unitárius lelkészi hivatalig. Ez utóbbi takarosan rendbetett, ámbár egy lélekkel sem találkozunk. A zsinagóga viszont megközelíthetetlen: a hatezer lakosú kisvárosban ötszáz zsidó élt a húszas években, korábban elemi iskola, nőegylet is működött itt. Löb Silbermann kéziratos naplót vezetett a 19. században a város mindennapjairól. A Tagebuch-ot, más néven a Fogarasi diáriumot kortörténeti ritkaságként tartották számon. Micsoda történelmi rövidítők, összefüggések: a legismertebb helyi rabbi Jordán Sándor innen épp Szatmárnémetibe költözött 1903-ban. Abban az évben, amikor azt a bizonyos Rákóczi általános iskolát ott felépítették. És amellyel szemben idén azt olvastuk: „Erdély Románia”. Ilyen az erdélyi oda-vissza. Most azonban itt állunk a fogarasi zsinagóga előtt, és írjuk fel a Tagebuchba, hogy kapuján a lakat berozsdázott, a lakatot sűrű gyom nőtte be, a kaput és az udvart kúszónövények ölelik-fojtják. A reménytelen vigasz sarjadzik feltartóztathatatlanul. A zsinagógától a várhoz sétálnánk, de utunkat állja az ortodox katedrális, amelynek aranyozott kupoláját a várostól messzire is látni. Száz év alatt a város lakossága megötszöröződött. Most harmincezer fő körüli az itt élők száma. Csakhogy amíg az 1900-as évek elején kevés, de sokat akaró városi polgár élt itt, addig ma a várost a „nyugdíjasok és munkanélküliek” városaként tartja nyilván – a román sajtó. Számtalan – román – cikk veti fel a kérdést, mi végre ez a hatalmas templom, ami építészetileg összeegyeztethetetlen a még megmaradt városképpel, a frissen és sok szempontból szakszerűtlenül renovált várral? Miért nem költ a helyi, a megyei önkormányzat, az ortodox egyház inkább az egyre nagyobb számban rászorulókra, működtet öregotthont, segélyközpontot? Öregotthont építettek ugyan itt, de nincs pénz a fenntartására, hiába volt a 400000 eurós önkormányzati beruházás. Viszont az ortodox egyház a megyei önkormányzattól idén is kapott 100000 lejt a templom továbbépítésére. Nyilván sokat jártak a fogarasiak a Zeteváralja-Bethlen-Szatmárnémeti útvonalon, és tudják, hogy Erdély azé, aki fellobogózza, bearanyozza, tele-falfirkázza.

Az Embacher-cukrászda titka Nem bosszankodunk az aranyos-kupolán, meglátogatjuk a várat, az erdélyi fejedelemasszonyok egykori otthonát, amelyet ilyen jó állapotban, mint amilyenben most van, egykor itt élő családtagjaim közül még senki sem láthatta. Az ötvenes években politikai börtön működött itt, aztán évtizedeken át tartott az enyészet, a pusztulás. Mára ismerte fel a román állam, micsoda érték ez az épületegyüttes. Most is tart a felújítás, a várudvar, a kiállítótermek már rendben vannak, igen borsos árért látogatni is lehet a történetinek nevezett tárlatot. Két felnőttnek és négy gyereknek vásárolunk belépőt, egy jobb cipő árát hagyjuk a pénztárnál. Bár ne tennénk. A tárlat tökéletes példája annak, milyen a hellyel-közzel jó szándékú (legalábbis nem a korábbi évtizedek manipulációit követő) de semmiképpen sem hiteles és érdemi tájékoztatásra törekvő történelemszemlélet. Az erdélyi (magyar) fejedelemségek egyik meghatározó helyszínén alig van nyoma annak, hogy kik, miért és hogyan éltek itt. Néhány frissen festett ál-fejedelmi címer a bejáratnál: ennyi jár ezeknek a családoknak. Egyébként ortodox kegytárgyak, román népi ruhák, használati tárgyak láthatóak, nyomokban némi szász, és ennél is kevesebb magyar objektum. Egy-egy hímzett ingváll, díszpárna, a 19. század végéről néhány bútordarab. Van viszont frissen esztergált padokkal berendezett „lovagterem”, Vlad Þepeº-es hűtőmágnes, megvásárolható történelmi giccs minden mennyiségben. Angolul, németül beszélő turisták tucatjai mellett haladunk el, szakad meg a szívem, mi az, amit látnak, és mi az, amit nem látnak Erdélyből. A kijáratnál legnagyobb meglepetésünkre magyarul is szerepel a vár nagyon rövid története, kék köpenyes gondnok veszi észre, hogy lecövekelünk előtte. „Én intéztem el, hogy ennyit legalább kiírjanak magyarul” – mondja ugyanolyan tört magyarsággal, ahogyan az iskola szomszédságában kaptunk eligazítást az oláhozós hölgytől. Búcsúzás előtt apám elvisz az egykori Embacher-cukrászdába, ahol állítólag valaha Erdély legfényesebb-legfinomabb Dobos-tortáját lehetett kapni. Most ugyan csak sör, üdítő és pizza van, 5th Avenue-nak hívják a mázas téglákkal díszített intézményt, de a narancsszörp jólesik a teraszán. Később itt készült fényképeink alapján Szilágyi Szabolcs kolléga azt állítja, valóban híres volt az Embacher cukrászda, de nem az volt az, ahova mi leültünk. Egy másik épületet nevez meg, ám újabb emigráns fogarasi vitatja, hogy a Szilágyi-verzió a helyes megoldás. Szerinte a főtér másik sarkában, egy harmadik épületben működött a legendás cukrászda. Ki tudja már eldönteni, melyik volt az igazi Embacher? És milyen volt az igazi Fogaras? Volt egyszer, hol nem volt, volt amikor nem a zászlórúd hossza, hanem a Dobos-torta íze-fénye jelezte, hol a haza. Visszaindulunk Fogarasról, nem is tudjuk hova-merre mehetnénk. Szatmárra, Bethlenbe? Vezet-e előre, vissza, bármerre is út a zászlók, kupolák között? Babits hangját hallom: „Szembenéznél a havasokkal… ők még emlékeznek emlékeinkre, s mindenkihez a maga nyelvén szólnak.” Nem tudok szembenézni. A havasok ugyanis, Fogarasról Erdély felé távolodva a hátam mögött, és nem a szemem előtt vannak.