Posztisvániság

Szegény István, mennyire hamisan hivatkoznak rá – mondják többen is. Neki azonban már mindegy. Az igazán szegények, itt és most, ebben a tekintetben is, mi vagyunk. A posztistváni programokat, a közös viharálló bárka építését talán érdemes lenne egy kicsit komolyabban végiggondolni. Tamás Pál írása.

Az utolsó negyedszázadban folyamatosan bajunk van az újabb magyar állammal. Vagy túl kicsi, vagy túl nagy. Vagy túl gyenge, vagy túl erős. Vagy mindenbe beleszól, vagy magunkra hagy. Vagy túlságosan is véd, vagy csupaszon maradunk, amikor számítanánk rá. Vagy túl elszigetelt, vagy csupa lyuk, bármi, bárki könnyen átjön rajta. Nem elég szolidáris velünk, és mi sem vagyunk szolidárisak vele. Egy ideg igyekeztünk mindenféle korábbi vállalását lehámozni róla. Orbánék meg majdnem mindent visszaaggattak rá, ami 1989 előtt is ott volt. Így ma egyszerre beszélünk túlközpontosításról és túlságos széttagoltságról.
Az első európai államok működőképességét két metszetben mérték: meg tudta védeni alattvalóit, és be tudta szedni az adókat. A mai magyar államnak igazán egyik sem megy. Nem védi egyenlően minden polgárát. Aki nem hiszi, nézze meg, hogy kezeli a rendőrség a roma közösségeket jobbikos akciók idején. És még mindig, mindenféle fogadkozással és ökölrázással együtt sem szedi be rendesen az adókat.
Az „istváni államot”, gondolom, jólétinek legelszántabb hívei sem hitték. Az mindenekelőtt geopolitikai projekt volt. Most újraméretezik a magyar államot, funkciókat akasztanak rá, funkciókat vesznek el tőle. Lelkesítik a köztisztviselőket, és fenyegetik őket. Mindeközben, bár folyamatos a hivatkozás „István államára”, a geopolitikáról egy hang nem esik. S nem azért, mert egy kis országban ilyesmiről nem érdemes gondolkodni. Egyébként az Orbán-kormányt ezek az ügyek nagyon is foglalkoztatják. De az „istváni kérdések” hiányoznak, vagy ha mégis érintik őket, a válaszok sem nem „istvániak”, sem nem eredetiek.
Az istváni modellnek két eleme ma is kivehető. Az egyiket a mai geopolitikában integrációs, a másikat szomszédsági programnak neveznénk.

Az integrációról A kétezres évek elején, nem sokkal az EU-ba való belépés előtt, beszélgettünk egy londoni elemzővel. Kérdezgetett a pesti hangulatról. Örülünk, persze, nagyon oda szeretnénk tartozni, de ugye – magyaráztam – mégiscsak itt van a 89-ben szinte véletlenül visszakapott függetlenség. Sokan egy kicsit ezt féltik.
Nagyszerű – felelte –, akkor bejött a brit terv. A konzervatívok, de nem csak ők, tudták ugyan, hogy gazdaságotok még nem érett a belépésre, azt sem hitték, hogy mentálisan nagyon jól fog menni az elején, de ez őket nem érdekelte. Féltek a németektől, meg a franciáktól. Tudták, hogy előbb-utóbb nekifutnak valamilyen Európai Egyesült Államok összeszerelésének, és ezt Londonból egyedül nehéz lesz megakadályozni. Azt gondolták, hogy ti, a lengyelek, magyarok, csehek (akkor még a románokról ebben az összefüggésben nemigen volt szó) majd megfúrjátok a nagy tervet.
Orbán, persze, nincs abban a helyzetben, hogy a nagy európai projektnek kárt okozzon. Ezt a magyar politikai osztályban mindenki tudja. A nemzeti szuverenitás az EU-n belül bizonyos metszetekben csak puhán meghatározott. De egyensúlyi alkukkal van körülbástyázva. Amelyeket fel lehet mondani, esetleg ki lehet kényszeríteni újratárgyalásukat. De ezért mindig fizetni kell, mégpedig – a szó szoros és átvitt értelmében – elhúzódó törlesztőrészletekkel. S most úgy teszünk, mintha az üzlet második része nem létezne. Ez a kisállami kakaskodás ellentétes az istváni hagyománnyal.

Szomszédsági ügyek A környékbeli népek kétfajta magyar államról beszélnek. Az egyik a magyar korona országait jelentette, azt, amit ma némi leegyszerűsítéssel Istváni Államnak neveznénk. S a másik, a magyarok nemzetállama egy újabb képződmény. A két államot másként is nevezik (szlovákul Uherskónak a régit és Mad’arskónak az újat). Az egyikben mindenki elfért, élhetett, ahogy akart, ha az államjogi kereteket elfogadta. A másikban türelmetlenek voltak vele, megpróbálták begyalulni a többiek közé, esetleg kicsit erőszakoskodtak is vele. Az egyikkel a toleráns szomszédnak semmi baja. Ma azt mondanánk, alapjában toleráns hely lehetett. Az újabbnak, finoman szólva, másmilyen a híre. Nem is igen értik, mit jövünk mi magyarok megint Istvánnal. Semmi baj nem lenne, ha annak a magyar államnak az ethoszát komolyan vennénk. De nem azt tesszük. S beszélhetünk az istváni geopolitikáról szélesebb értelemben. Az is egyszerű volt. Minél jobban belesimulunk az európai környezetbe, annál erősebb lesz az államunk. Voltak, akiknek ez nem tetszett. De ők annak idején nem Istvánt támogatták, ellenkezőleg, harcoltak vele. Az István-pártiak tudták, hogy szövetségi rendszertől, a császártól és a pápától elszigetelődve nem megy. Ebben az értelemben a magyar államnak közelednie kellene a szomszédságokat integráló, a régióban mindenkit egyenlő helyzetbe hozó, mindenkivel méltányossággal próbálkozó régi gondolati modellhez (természetesen nem új Kárpát-medencei államszervezetre gondolok), és le kellene tagadnia, hogy szándékosan köze lenne valamilyen etnikai különpolitikákhoz. De ennek most épp az ellenkezője történik.

Szegény István, mennyire hamisan hivatkoznak rá – mondják többen is. Neki azonban már mindegy. Az igazán szegények, itt és most, ebben a tekintetben is, mi vagyunk. A posztistváni programokat, a közös viharálló bárka építését talán érdemes lenne egy kicsit komolyabban végiggondolni.