Hősszerelmes szerepek sosem izgattak

Bandi András Zsolt 1970. március 5-én született Gyergyószentmiklóson. 1994-ben végzett Marosvásárhelyen, majd nyolc éven át a Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2004 óta pedig a Temesvári Csiky Gergely Színház tagja. Nős, ikerlányok édesapja. A művésszel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.

(Az előadás képeket Bíró Márton készítette.)

Tavaly címszerepet játszottál az Immanuel Kantban, februárban pedig jutalomfeladatot kaptál a Furnitur szürreális apósfigurájával, melyekért kollégáid az évad színészének választottak. Még alig ért véget a nyári szünet, de már nehéz veled időpontot egyeztetni, próbálsz, tv-műsort vezetsz. Ezek szerint lendületben vagy?

Mondhatjuk, hogy most éppen elfoglalt vagyok, elég sűrűnek ígérkezik az eljövendő hónapok programja is, de a múlt évadban csak az említett két szerepet játszottam, ami eddig nem nagyon fordult velem elő. Általában négy-öt darabban szoktam szerepelni, a legkeményebb évemben kilenc bemutatóm volt.

Idén több feladat vár, és ha jól tudom, megint tévézel…

Igen, két év kihagyás után. Előtte a román tévé magyar adásában szerepeltem hét évig. Leginkább bemondó voltam, és egy-két kérdéses, rövid interjúkat készítettem alkalomadtán. Most más a feladat, egyórás beszélgetős műsorom van. A dolgomat nehezíti, hogy sokszor románul kell beszéljek. Nincs gondom a nyelvvel, de ebben a helyzetben komoly koncentrációt igényel, hogy ne mondjak időnként vadakat.

Nagyon belevágtam a közepébe, de tekintsünk vissza kicsit a kezdetekhez. Mennyire vezetett egyenes út a gyergyószentmiklósi gyerekkorból a színi pályára? Gondolom, nem hajtottak fejszével a reflektorfénybe.

Nem tartozom azon színészek közé, akik már ötévesen érezték a szikrát magukban, hogy Bukarest és Budapest után meghódítsák Hollywoodot is. Éltem az életem, amibe a színház szeretete is beletartozott. A szüleim gyakran mentek előadásokra, és amikor úgy gondolták, hogy az adott darabhoz korom, agyam, lelki fejlettségem megfelelő, engem is magukkal vittek. Csak lapultam a székben és csodáltam a színészeket, a színésznőket pedig még jobban (nevet).
Aztán amikor érettségi előtt a tablóképeket készítettük, a fotós különböző élethelyzeteket mondott, amikbe bele kellett képzelni magunkat. Én igyekeztem követni az utasításait, persze csak a kép érdekében. Ez annyira tetszett neki, hogy megkérdezte: nem akarnék-e színire menni, még segített is a felkészülésben. Elmentem az egyetlen erdélyi helyre jelentkezni, de természetesen kiestem. Az elvtársak nem álltak a hátam, pontosabban apám háta mögött, néztek is rám furcsán, mit keresek én ott Gyergyóból… Viszont az egyik professzor – aki ma már sajnos a temetőben pihen – azt mondta: „Fiam, neked itt helyed van!” Felajánlotta, keressem meg a katonaság után. Így is tettem. Elküldött egy kollégájához, az felkészített, és 90-ben bejutottam. Ez volt az első év, amikor több embert felvettek, volt, akit harmadik, negyedik próbálkozásra.

A kevés kelléket használó színészek közé tartozol, ha teheted, nem sminkelsz, nem bújsz a jelmez mögé. Ennek a hozzáállásnak mennyire van köze az otthonról hozottakhoz?

Azt hiszem, ez inkább alkati kérdés.

Csak nem azt akarod mondani, hogy puritán alkat vagy?

Nem, szeretem az élet habos oldalát, de azt hiszem, jellemző rám egyfajta útkeresős gondolatiság is. Nem idegenkedem a jelmeztől meg a sminktől, de abban van azért valami, hogy ha lehet, elkerülöm a cirkalmas képi megfogalmazásokat. Nincs szükségem pótbajuszra, póthajra, szerencsére nagyon szépen kopaszodom.
Volt olyan kolléganőm régebben, aki imádta ezeket a mankókat, úgy teleaggatta magát, mint egy karácsonyfa, volt ott minden, csak színjátszás nem. Teljesen lekötötte az agyát, hogy le ne essen a zsebkendője és a kis retikülből elő tudja venni a fésűt. Ahogy azt nagy színészektől és rendezőktől hallottam: a színház feladata a gondolatok, a lélek dolgainak közvetítése. A lehető legtisztábban kell megfogalmazni a mondandót, amihez nem biztos, hogy szükség van ezekre az eszközökre.

Van valami szertartásod színpadra lépés előtt?

Minden munkafolyamatban, minden előadásnak kialakulnak a saját szertartásai. Van, amikor a testet kell jobban felkészíteni, van, hogy az arcot, a mimikát, a szájat, vannak olyan feladatok, amik szellemileg megterhelők. Ezek a formai dolgok. Emellett a lelkemet is elő kell készítenem minden egyes előadásra: elrebegek egy-két imát…

Hogy élted meg az egyetemi éveket? Fél füllel hallott történetekből sejteni lehet, hogy nem volt éppen visszafogott időszak, de az osztály tagjai közül többen is jól csengő nevek vagytok a pályán: Tordai Tekla, Csutak Réka, Bob Fülöp Erzsébet, Gajzágó Zsuzsa, Bogdán Zsolt, Kardos M. Róbert, Mátyás Zsolt, Balázs Attila. Mitől alakulhatott ez így?

Mondtam már, hogy mielőtt mi bekerültünk, zárva volt a zsilip, s ott azért a kisebb kardhalak, tokhalak, ámbráscetek összegyűltek bebocsáttatásra várva. Ami nagy előny volt, hogy mindnyájan a húszas éveinkben jártunk, a fiúk – egy kivétellel – túl voltunk a katonaságon, rendelkeztünk némi élettapasztalattal, nem a félig megszáradt érettségi diplomával suvadtunk be az akadémiára. Ismertem olyan rendező szakos hallgatót, aki az iskolapadból rögtön bekerült, a plátói szerelem fájdalmán kívül nem sokat tudott az életről, most nem is tudom, hogy a pályán van-e még. Mint ahogy mondtad, mi éltünk is. Örültünk, hogy túl vagyunk a rendszerváltáson, élveztük a szabadságot, a demokráciát, persze értelmeztük, ahogy mi gondoltuk.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy negyedéven már Tompa Gáborral és Victor Ioan Frunzãval, Románia akkor talán legjobb rendezőivel dolgozhattunk, nem tudom, ezt kik mondhatják el magukról. A két munkafolyamatot felölelő fél év alatt annyit tanultunk, mint addig összesen. Pontosabban akkor jöttünk rá, hogy majdnem semmit sem tudunk még a szakmáról. Hogy ezenkívül mi kellett ahhoz, hogy ennyien megálljuk a helyünket: sors, Isten, nem tudom… Az biztos, hogy erős csapat voltunk, és akik közülünk a pályán maradtak, elég komolyan veszik a szakmát.

Gondolom, ahhoz, amit tudsz, kevéskét az is hozzátesz, hogy nyolc évet töltöttél Kolozsváron, a már abban az időben is európai hírű társulatnál. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?

Diploma után Demeter András, az akkori temesvári igazgató hívott a társulatába játszani, talán két héttel megelőzve Tompa Gábort, így amikor ő csábított Kolozsvárra, nekem már aláírt szerződésem volt. Egy évvel később viszont leszerződtetett, de Temesvárt sem adtam fel, főleg, hogy már ismertem az akkor még csak leendő feleségemet, aki miatt ugye egyébként is dolgom volt a városban, és András belement, hogy másodállásban maradjak. Ennek köszönhetően 95-től 2003-ig ingáztam a két színház között.
A kolozsvári időszak nagyban meghatározta a pályámat, főleg amiatt, hogy az idő alatt hatszor dolgozhattam még Tompa Gáborral; azóta is olyannak látom a színházat, ahogy ő megfogalmazza. Bár a Frunzã-féle iskolát sem tenném alacsonyabb polcra, vele szintén alkalmam nyílt többször együtt dolgozni. Mindkét csapásirányt vonzónak tartom.
Kolozsváron rajtuk kívül is szerencsém volt remek rendezőkkel dolgozni, és ami nagyon fontos: remek színészekkel. Jó biza a színpadon együtt állni olyan nevekkel, mint Spolarics Andrea, Csíki András, Senkálszky Bandi bácsi, Boér Ferenc vagy Nagy Dezső. Nem játszottam mellettük sem Rómeót, sem Hamletet, csak kisebb-nagyobb epizódszerepeket, viszont az érzékszerveim nyitva voltak. Rengeteget lehetett tanulni tőlük: technikát, hozzáállást, tiszteletet, vertikalitást, mindent, amire egy színésznek szüksége van.

Annak alapján, amit elmondtál, egészen szigorú kép rajzolódik ki a színházról…

Hát igen, a művészet is bizonyos keretek között tud csak működni, hogy az aranymetszést megtarthasd. El lehet kezdeni csápolni, csak annak köze sincs a lényeghez. Ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon, mindenki a helyén kell vagy kellene legyen, a saját kis kockáját a nagy sakktáblán a legjobb tudása szerint betöltve. Lehet lezsernek lenni, de rend és fegyelem nélkül nem hiszem, hogy lehet színházat csinálni.

Csillogó szemmel beszéltél Kolozsvárról. Miért jöttél el onnan?

Időközben megházasodtam, megszülettek az ikerlányaink, és amikor ők másfél évesek lettek, úgy határoztam, nem szeretném őket faxon és telefonon felnevelni, az apai szerepemet is szeretném, ha lehet, jól játszani. Ezért átjöttem Temesvárra főállásba, és Kolozsváron kötöttem másodállásra szerződést, de ez csak két évig működött. Temesvár egyre jobban használt, egyre nyűgösebben lehetett összeegyeztetni a műsorrendeket. Persze, jóakaróim is voltak, de az csak gyorsította a folyamatot. Természetes, hogy a Kolozsvári Színház nem állhat haptákban, hogy Bandi András mikor megy eljátszani egy szerepet. Azóta volt egy kétéves kapcsolatom Nagyváraddal, meg érkezett meghívás Székelyudvarhelyről is.

Mennyi lemondással járt ez a döntés?

Akkor lenne ez lemondás, ha nem játszottam volna. De én jó szerepeket játszottam, jó darabokban, jó rendezőkkel. Azt lehet méregetni, hogy Kolozsváron esetleg több jó rendezővel találkozhattam volna még, de nem biztos, hogy ekkora szerepekben, mint amiket Temesváron játszhatok, s lehet, hogy így kevesebbet tudnék ma a színházról.

A magánéleti kötelességeidet a hétköznapokban is előtérbe helyezed, viszonylag kevés időt töltesz a büfében, sikerült egy mondhatni visszafogott polgári életet kialakítanod. Tévedek?

Mondjuk úgy: törekszem. Ha már hazajöttem, hogy klasszikus, kétpilléres családban neveljem a gyerekeimet, ahol apa nem csak hétvégén kerül elő, akkor ezt komolyan kell venni. Ez nem azt jelenti, hogy nem csapok időközönként a lovak közé, ettől én még nagyon szeretek a büfében beszélgetni és sörözni.

A lányok 13 évesek, hogy élnek meg téged a színpadon? Gondolok itt a már említett após szerepre a Furniturból, ahol egy párnával éltél nemi életet, miközben a közönség szakadt a nevetéstől.

Azt hiszem, szeretik Apját – így szólítanak – a színpadon. Előadás után meg szoktam kérdezni, hogy miről mit gondolnak. A díszlet, a jelmezek és a kollégák mellett általában kitérünk az én teljesítményemre is, és jellemzően a „nagyon tetszett” kategóriába kerülök. Ebben a párnás szerepben ugye többek között egy kisebbfajta szexuális felvilágosítást is tartok a vejemnek, és a közönségnek, amiben ott ültek a lányaim is. Szóval elég kényes a téma. Azt mondták, hogy tetszett a szerepformálás, de nem voltak hajlandók részletekbe menni. A mögöttük ülő ismerőseim azt mondták, hogy az említett jelenet közben azért jókat kuncogtak.

Az ifjú hölgyek nemsokára kirepülnek a fészekből, neked viszont jó esetben van még legalább 25-30 aktív éved a pályán. Szoktál terveket készíteni, vagy minimum vágyakat megfogalmazni?

Amikor főiskolás voltam, s morfondíroztam a jövőről, a nagy szerepeket valahogy mindig idősebb koromra láttam magamnak. A hősszerelmes szerepek sosem izgattak, akkor már sokkal inkább egy negatív karakter. Pár éve megfordult a fejemben, hogy idősebb színészként egyszer majd szívesen játszanék Lőrinc barátot, de igazából nincsenek szerepálmaim. Egy néma figura lehet pont annyira érdekes, mint egy hetvenoldalas szöveg. Nincs olyan, hogy valakit mindenképpen el akarjak játszani, és az igazgatónál lobbizzak, a rendezőnél kellessem magam érte. Annak örülök, amit kapok.