Politikai felbujtók

2016. 06. 17. 19:43

Úgynevezett békés országokban történt a héten két sokkoló erőszakcselekmény: az orlandói mészárlást a brit munkáspárti képviselőnő, Jo Cox meggyilkolása követte. Azt szokták mondani a hasonló esetek kapcsán, hogy „sokkolják” a közvéleményt, de a tény az, hogy nem sokkolják már. „Harcedzettek” lettek az emberek. Parászka Boróka jegyzete.

 

Az évek óta érkező szíriai beszámolók, amelyeket eleinte észre sem vett a többség (a zűrös, távoli „arab világ” hírei fölött át szokás siklani, ott már csak ilyen a világ) csak egy előedzés volt ahhoz, hogy a háborút hétköznapiként, az életünk részeként fogadjuk el. A menekültválságra adott politikai válaszok erősítették, tették általánossá ezt a készenléti állapotot, amelyben az erőszakot jelenlévőnek, természetesnek, bizonyos esetekben kívánatosnak tekintjük. A civilizációs harcról, az Európa elleni támadásról szóló futamok miatt gondolják sokan úgy, hogy ostrom van, dönteni kell, hogy gyilkos vagy áldozat lesz az ember. Emiatt fogantak meg a „jogos erőszakról”, „védekezésről” szóló elméletek. Hogy kinek mit jelent a „jogosság”, a „védekezés”, a „kívánatos erőszak” az függ: országtól, embertől, helyzettől. Van, aki a kerítésekben, van a ki a visszaütésben és van, aki az először ütésben bízik.

Miközben attól tartottunk, hogy a háború egyre közelebb jön, hol alappal, hol alaptalanul attól félünk, hogy a terroristák megjelennek köztünk, békés európaiak, nyugatiak között, aközben észre sem vesszük, hogy ez a békésnek hitt világunk is átváltozik, az agressziót nem importáljuk, a támadások gyakorta nem kívülről jönnek, hanem belülről fakadnak. Kitermeljük a magunk belső, lappangó, hol itt, hol ott felcsapó agresszióját, háborús epizódjait.

A béke viszonylagossá válik,

a mindig is itt lévő erőszak erőszakosabbá, kontrollálhatatlanabbá lesz.

A foci ultrákkal évtizedek óta számol a világ, de ez az ostromállapot, ami most Franciaországban van, több és más, mint a korábbi randalírozások. Ez egy olyan országban történik, ahol amúgy is (sokak által vitatott) szükségállapot van. A Bataclan elleni támadás vidékén csapnak össze az orosz, a brit ultrák. És ezekben a focicsatákban ott van az Unió és Oroszország konfliktusa, a Brexit, a tengernyi propaganda a nemzetállamok megerősödéséről, az EU széteséséről, a Kelet-Nyugat, Észak-Dél szembenállásáról. Ez egy „előjáték”, demonstráció, egyáltalán nem finom jelzése annak, hogy mi lehet, ha tényleg csatarendben, katonai egyenruhában sorakoznak fel majd a ma még derékig levetkőzött, kedvenc csapatuk jelképeit, színeit magukra mázoló drukkerek.

Az orlandói gyilkosságsorozat, majd Jo Cox meggyilkolása kapcsán is felvetődött: az elkövető mindkét esetben „mentálisan sérült”, akinek a politikai kapcsolatai pontosan nem követhetőek, és nem bizonyítható, hogy valóban terrorszervezetek, vagy szélsőséges pártok által támogatott, segített akciókról van szó.  Ezzel együtt a politikai felelősség nem hárítható. Előbb utóbb mindenki „mentálisan sérült” lesz, ha az állandósuló erőszakban, félelemben kénytelen élni. Van, aki jobban tűri ezt a helyzetet, és megússza egy átlagos stresszel, enyhébb depresszióval. És van, aki kevésbé tűri. Van, akinek ez a közéleti dráma a személyes tragédiáit fokozza. A lappangó paranoiások, szociopaták gondozása, terápiája helyett most a szociopátia intézményesítése, politikai alapú fokozása, terjesztése folyik. A holnap ámokfutói lehet, hogy ma még egy focilelátón kapkodják a fejüket az elzúgó petárdák, sörösüvegek elől. Vagy valami pártrendezvényen ülnek, és öklüket rázó szónokokat hallgatnak.

És ők a szerencsések, meg mi, akik körülöttük élünk. Mert így „csak” egy-egy előbb utóbb leteríthető, megállítható ámokfutó szomszédai, barátai, rokonai, áldozatai vagyunk. A mi vidékeinken még konszenzus van arról, hogy ragaszkodunk a béke látszatához.

Azok a háború elől menekülők, akik megélték a háborús erőszakot, akiket az európai menekültellenes uszítás fogad, akik testi, lelki fenyítésen, megalázáson estek át, akiknek elvették a gyerekkorát, gyermekmunkára kényszerítettek, gyermekhadseregbe soroztak, akiket megerőszakoltak a továbbhaladásért, egy-egy hamis mentőmellényért, könnyen süllyedő csónakért cserébe – rájuk igazi, szervezett, intézményes erőszakszervezetek vadásznak, őket katonai taktika révén rekrutálják. Nekik a béke látszata sem jutott.

Ők a nagy háborúk tucatáldozatai, a könnyen megszerezhetők, felhasználhatók, akik mögött már a gyilkosságok és gyilkosok egész hálózata áll. Olyan rendszer, amelyet már nem lehet egy-két rendőr, rohamosztag bevetésével leteríteni, likvidálni.

És mivel a mi „európai”, „nyugati” bajainkat, mentális kiszolgáltatottságainkat sem tudjuk kezelni, mivel a háborút belülről szítja, izzítja a politika, így fogalmunk sincs, hogyan lehetne a külső fenyegetettség ellen védekezni. Hogyan lehetne – a magunk érdekében is – védeni a katasztrófák, háborúk elől menekülőket. Nem tudjuk ma már, mit jelent a megelőzés, a gyógyítás, a békítés.

Erőszakra ma már nálunk is különböző szintű és mértékű, vállalt vagy éppen rejtett erőszak a válasz. És összeadódnak az atrocitások: a családon belüli erőszak, a nőkkel szembeni elutasítás, a meleg közösség tagjaival szembeni agressziót erősíti, és mindez hozzájárul az egyébként is meglévő mindenféle mássággal szembeni előítéletekhez. Egy-két lépés választ el az etnikai, vallási konfliktusoktól. Így épül a totális háború piramisa, bárki bárhol ad hozzá egy újabb követ, uszít, lázít: ezt erősíti, ezt építi. A felelősség láncolata belátható, és éppen ezért nem lehet ma már „tragikus véletlenekről”, „magányos elkövetőkről” beszélni. Ennek az erőszakos rendszernek a kiépítésén ma nagyon sokan dolgoznak, minden mai gyűlölködés felbujtás egy holnapi gyilkossághoz. És lesz holnap is gyilkosság, és holnapután is, addig, amíg az atrocitások falát bontani nem kezdik. Amíg a toleráns ellenállás ki nem kezdi az alapjait, meg nem gyengíti ezt a szörnyű precizitással felépített szerkezetet.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!