„Megszólalt egy nyelv, amit izgalmasnak találtam”

2016. 06. 17. 17:54

Folytatva az író, költő, drámaszerző, műfordító, egyetemi tanár Schein Gáborral folytatott beszélgetést, Szilágyi Aladár a szerző verses regénye, a Bolondok tornya, illetve következő prózai műve, az Egy angyal visszaemlékezései kapcsán, azok megszületésének műhelytitkairól és néhány érdekes regényelméleti kérdésről faggatta a Törzsasztal júniusi vendégét.

 

Schein Gábor író, irodalomtörténész   Fotó: Tasnádi-Sáhy Péter

 

Verses regényed, a Bolondok tornya 2008-ban jelent meg. Egyik méltatód meg is jegyezte, ez „egy hatvanegynéhány oldalas könyvecske, ami aláássa az elterjedt vélekedést, miszerint jelentős mű csakis nagyregény formájában születhet. A Bolondok tornya verses elbeszélés”. Térey János, aki a tavasszal ült itt a helyeden, azt mondta nekem, ő úgy érezte – legalábbis mostanáig –, hogy elbeszélést sokkal jobban tud verses formában megírni, alkotóként szabadabbnak érzi magát. Te hogy vagy ezzel?

 

Én más helyzetben voltam, mint Térey, hiszen a Bolondok hajója előtt már jelentek meg prózáim. Engem egyrészt a kíváncsiság vezetett, másrészt az élvezet, mert egy olyan nyelvet tudtam megszólaltatni benne, amit úgy éreztem, más formában nem, még csak hasonlót sem. Ez egy elbeszélés, amely szonettekben íródott. Olyan szonettekben, amelyek teljesen szabályosak, mégis eléggé eltompítják a szöveg élét.

 

Amúgy régebben is előszeretettel művelted ezt a műfajt…

 

Igen, igen. A szonettforma flexibilitása – az, hogy egy szigorú forma, ami mégis, mindenre jó –, foglalkoztatott korábban is. Megjegyzem, ha már Téreyt hoztad szóba, az ő verses regénye, a Paulus a Puskin által kiötlött Anyegin-strófában íródott, ami szintén egyfajta szonett. Ez a dolog nála is hasonlóképpen működött. Voltaképpen magának a nyelvnek a minősége volt az, ami egészen felvillanyozott, és újdonságként hatott a számomra. Egy többszereplős narrátori hangot használtam.

 

A részletek alapján, melyeket volt lehetőségem elolvasni, ha jól értelezem, differenciáltan kezelted a 18. században élt velencei festő, Canaletto, illetve a 20. századi, Ausztráliában élő, magyar származású művészettörténész figuráját, s a két „főhős” nyelve teljesen eltérő?

 

Nem… Itt egy lehetetlen találkozásról van szó, Canaletto, a 250 éve elhalálozott piktor és egy kortársunk, egy Magyarországról elszármazott, oda, illetve Európába visszalátogató művészettörténész találkoznak egymással, és együtt utazzák be Bécset, Zürichet, a szászországi Pirnát, ahol Canaletto festett. Éppen ott találkoznak, úgy, hogy persze, nem tűnik el, hogy az egyikük 18. századi, míg a másikuk pedig 20. századi, a tapasztalataik különbözőek. Az utazásaik azonban erősen kötődnek ahhoz a tényhez, hogy Pirnában – ez Drezda közelében egy kisváros –, jött létre az egyik első elmegyógyintézet Európában, amely intézetnek aztán a náci fajhigiéniai programban fontos szerepe lett. Bécsben is az utazásuk egy másik elmegyógyintézetbe vezet, a Bolondok Tornya, a Narrenturm, II. József hozta létre, és sokáig tébolydaként működött, mígnem ebben a minőségében bezárt, ma múzeumként működik az egyetemi campus területén. Ez az utazás Európa történetén vezet át, az elmegyógyintézetek története felől, a náci fajhigiéniai programig, és azon túl a mába visz. Egy nagyon ironikus, egyszerre humoros és keserű írásnyelv szólalt itt meg.

 

Erre azért volt szükséged, hogy az olvasót és magadat is visszatereld a pátosz kétes meredélyéről?

 

Az irónia itt egészen más minőség, azt hiszem, annak a tapasztalata van benne, hogy mennyire szétválaszthatatlanul van együtt a művészet története, a gyilkolás története, meg a gyógyítás története. És hogy ez a történet folytatódik, és nem tudjuk kiszakítani magunkat belőle, és mindig mindhárom arcát mutatja a táj maga. Tehát a művészet, az esztétika története, a gyógyítás, a gyilkolás és az őrület története, állandóan át- meg átjárja egymást. És ez engem mindig is nagyon foglalkoztatott. Akár a közvetlen környezetemben, Magyarországon játszódó, legutóbbi, Svéd című regényem is beszél arról, hogy az őrület története, ami benne van a személyesben, amiben benne van a politikai is és a társadalmi is, és benne van az a vágy, hogy mégis tisztább viszonyokat hozzunk létre, hogy szeretni tudjunk egyáltalán. Ez mennyire kilátástalanul és végeérhetetlenül íródik egymásba, folyamatosan, tehát ez a tisztaság vágya, a szeretet vágya, az őrület vágya, a gyilkolás kényszere. Hogy ez valami feloldhatatlan dolog. A Bolondok tornyának a főszereplője, ez az Ausztráliából hazatérő művészettörténész, ugyanakkor született, mint én… Az is érdekelt, hogy ha nem Magyarországon élek, és a szüleim kivándorolnak Ausztráliába, és én Ausztráliában születek, és ott növök fel, akkor ezzel az egész hagyománnyal, amelyben nyakig benne vagyok, ami egy európai hagyomány, magyar hagyomány, azon belül egy zsidó családnak a hagyománya, és az abból való kilépés, máshonnan való ránézés lehetősége, az hogyan adódik. És ebből született az a nyelvezet, az egészre valahonnan máshonnan, hagyományidegen módon ránézni. Két véletlenről volt szó. Az egyik, hogy akkor éppen Bécsben töltöttem néhány hónapot, nem tudtam róla, nem tudtam, mi az, és elmentem megnézni a Bolondok tornyának, a Narrenturmnak a kiállítását. Egy izgalmas, de látványra borzasztó kiállítás: egyrészt az eltorzult emberi test furcsa képződményeit, másrészt az őrület történetét lehet megszemlélni ott. Az is teljesen véletlen volt, hogy egy decemberi napon, a Standard egyik utolsó oldalán olvastam, hogy Canalettonak az egyik híres redutáját a Christie's aukciósház valami egészen horribilis áron árverezte el.

 

Arról a szenzációt kavart, nemzetközileg jegyzett városképéről van szó, amelyik nem is annyira régen magyar magántulajdon volt?

 

Igen, a Batthyányiak körmendi kastélyából tűnt el, nem lehet tudni, hogyan került ki 1948 után Magyarországról Portugáliába, a 2000-es évek közepén bukkant elő egy portugál milliárdos hagyatékából, és akkor árverezték el. Aztán elkezdtem utána menni ennek a képnek, s az elkezdett egy történetet, és megszólalt megint egy olyan nyelv, amelyet izgalmasnak találtam, egészen furcsának, olyannak, amihez hasonlót korábban nem csináltam. Félretettem, újra elővettem, és aztán nagyon-nagyon érdekelni kezdett, és végigírtam aztán.

 

Következő regényed, a „tiszta próza” Egy angyal önéletrajzai egy év múlva jelent meg. Itt is az előző könyv megírásakor szerzett, időt és teret sajátosra formáló, a más-más korból vett alakok együtt szerepeltetése révén szerzett tapasztalataidat folytattad tovább? Bár itt nem fonódnak össze olyan mértékben a figurák, ugye?

 

Igen, itt adott egy 18. század eleji német-németalföldi történet és egy 20. század közepi magyar történet. A korábbi történetnek a főszereplője egy férfi, a másodiké egy nő. Nagyon sok motívum közössé válik a történetükben, sok az olyan egymásra utalás a szövegekben és a történetekben. Mindez anélkül szerveződik – a Bolondok tornyával ellentétben –, hogy egy fiktív „közös történet” kialakulna. Az, hogy két autonóm szöveg hogyan tud mégis egy szöveget alkotni, a kettő az hogyan egy, az egy hogyan kettő, ez engem tulajdonképpen – látom a verseimből – nagyon korai időtől kezdve foglalkoztatott, anélkül, hogy tudatosult volna bennem. Az, hogy miért volt erre az Egy angyal önéletrajzaiban szükség, aminek mégis van egy fiktív kerete, mégpedig az, hogy van egy angyal, aki időről időre megszületik egy emberi életben, végigél egy emberi életet, majd újra angyallá változik, és utána megint beleszületik egy emberi életbe. És csak a két utolsó életére emlékszik, egyébként minden életet elfelejt. Az utolsó kettőre emlékszik, tehát ennek az utolsó kettőnek a történetét mondja el. Ha mindent el tudna felejteni, akkor vidám lenne, ha mindenre emlékezne, akkor végtelenül tragikusnak látná a létezést. Ez valahol a kettő között van, és ezeknek az életeknek a tragédiáját próbálja átváltani vidámságra. A két életben közös az, hogy az egyikben férfiként, a másikban nőként, zsidóknak születik meg. Az előbbi életben ő tudatosan hagyja maga mögött a zsidó életet, és lesz belőle német evangélikus, „elmenekül a zsidóból”, a zsidó otthontalanságból; míg a 20. századi magyar történetben egy olyan nőről van szó, aki „nemzsidóként” születik, akinek az apjáról mondják azt, hogy… egy zsidó patikusnak a zabigyereke. S aki így aztán csendőrként segít az ózdi zsidók deportálásában. Ez a „nemzsidó zsidó” engem nagyon érdekelt, mert úgy éreztem, hogy a 20. században – függetlenül attól, hogy valaki zsidónak vagy nemzsidónak született –, itt Közép-Kelet-Európában, mindenkiből „nemzsidó zsidó” lett. Részint az otthontalanságának a minősége folytán, részint meg azért, mert a történelem tett itt mindenkit nemzsidó zsidóvá. Nem vallási és nem nemzeti értelemben, hanem egyszerűen abban az értelemben, hogy olyan keresztül-kasul, mindannyian üldözőkké és üldözöttekké váltunk, különböző szereposztásokban, hogy ennek a mintaszerű képződménye a „nemzsidó zsidó”. Az európai regény történetében (az is nagyon érdekelt) Kundera beszél arról, hogy a regénynek már két félideje lett volna, és – bár a fociban ilyen nincs – itt lenne egy… „harmadik félidő”. És valóban, van az európai regény történetében egy váltáspont.

 

Az irodalomtörténész Schein Gábor szerint mikor, kinek köszönhetően következett be a regényírás történetében ez a „kopernikuszi fordulat”?

 

Én ezt Goethéhez kötöm – ő számomra egy nagyon fontos szerző – és ez a pszichológia megjelenése. Azt megelőzően az európai regényben mai értelemben véve nincsen pszichológia, kalandtörténeteket mesélnek el, hazugságtörténeteket mesélnek el, gyakorlatilag azzal a szándékkal, hogy „elmesélem, mi minden furcsaság történt velem, hosszú életem során”. S ezt teljes mértékben megváltoztatja a pszichológia megjelenése, én úgy látom, hogy Goethe a Vonzások és választások című regényével. Számomra is volna egy „harmadik ideje” az európai regénynek, az, amikor már mindkettőre úgy látunk rá, mint „használható” nyelvekre. Az én Angyalom ebből a perspektívából meséli el. Tehát lejátssza az európai regény két félidejét, egy utóidejű perspektívából, amikor már a pszichológia korára is kívülről látunk rá. És ezért volt szükségem erre a konstrukcióra, mert e nemzsidó zsidónak a története a pszichológia utáni korszakból mesélhető el igazából, de a története a pszichológiát megelőző időkben kezdődik Kelet-Európában, a gettóban, a gettóból való megszökéssel. Ez az én hősöm nem menekül, hanem egyszerűen megszökik a gettóból, és ezzel új életet kezd. Egy olyan új életet, ami az ő személyes történetében is egy új élet, a hétéves háború történetében, de egy új európai mintát is hoz létre. Ez számomra nagyon izgalmas kérdés.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!