Pletykálkodni jó…

„Képzeld, megkaptuk a magyar állampolgárságot!” Töredelemesen bevallom: a meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam. Hiszen a tanult kollegina soha nem adta tanújelét annak, hogy értene a nyelvünkön, és soha nem hallottam magyarul megszólalni. Szilágyi Aladár jegyzete.

Világéletemben allergiás voltam a pletykára. Menten hallótávon kívülre menekültem, ha a tájékoztatásnak ezt az elfajzott műnemét próbálta valaki rám erőltetni. Ha pedig nem kerülhettem el az efféle kommunikációs helyzeteket, az egyik fülemen be, a másik fülemen ki gyógymóddal óvtam magam a kiütések ellen. Persze, a legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerült minden esetben maradéktalanul alkalmaznom ezt a védekezési stratégiát…
Történt vala, hogy egy szépreményű hölgyeménnyel – akivel egyszerre diplomáztam, méghozzá… bölcseletből –, tanulmányaink befejezése előtt közvetlen munkakapcsolatba kerültem. Õfilozoptersége viszont már zsenge korától kigyógyíthatatlan bőbeszédűségben és kóros pletykaéhségben szenvedett. Pontosabban: nem ő, hanem én szenvedtem, akárhányszor kénytelen-kelletlen végighallgattam az általa rám zúdított szóözönt. Cserfelése gyakori áldozatává kebelbarátnője – egyik kolleginánk – vált. Feltehetően ekkor is, később is irigyelte az általa „dúsambíciójú pópalány”-ként aposztrofált évfolyamtársunkat.
Évek múlva is, valahányszor összefutottunk – anélkül, hogy rákérdeztem volna – naprakészen tájékoztatott szívbéli barátnéja viselt dolgairól. Arról, hogy a pópalány férjhez ment egy nála korosabb, de jólszituált pasihoz, arról, hogy nagyon hamar egy elit líceumban kapott katedrát, arról, hogy fiút szült, arról, hogy ötszobás házat építettek stb. stb.
Mire jónéhány esztendő elteltével ismét találkoztunk, úgy folyatta a tájékoztatásomat, mintha abba se hagyta volna. Amit ekkor mondott, az viszont bizarr volta miatt megtapadt az emlékezetemben. Nagylihegve referált arról, hogy a barátnője fia belehabarodott egy magyar lányba, s az anyja minden eszközzel igyekszik a frigyet megakadályozni.

Megátkozta az egy szem fiát elcsábító „bozgor boszorkányt”, aki megbűvölte-megbájolta őt.

S hogy hatákonyabban ügyködjön ellene, képes volt elzarándokolni egy Bukarest környéki kolostorba, ahol egy messze földön híres ördögűző szerzeteshez folyamodott segítségért. Úgy tűnik, vagy a saját praktikáinak, avagy az agg sztárec feloldást eredményező tanácsainak hála a legény végül nem magyar, hanem egy jóravaló moldáviai leányzót vezetett az oltár elé, akit maga a kalugyer atya ajánlott neki.
Hogy valóban így történt, arról nemrég magam is meggyőződhettem. És a minap hallottak ösztökéltek arra, hogy megnézőpontozzam az esetet. Ugyanis személyesen találkoztam a pópa lányával, aki sejtelmes-bizalmas mosollyal közölte velem: „Képzeld, megkaptuk a magyar állampolgárságot!” Töredelemesen bevallom: a meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam. Hiszen a tanult kollegina soha nem adta tanújelét annak, hogy értene a nyelvünkön, és soha nem hallottam magyarul megszólalni. Ráadásul arról sem volt tudomásom, hogy a több nemzedéken keresztül ortodox teológiára fiakat küldő família magyar oltóággal is dicsekedhet. Pedig így van. Mivel nem tudtam leplezni a meglepődésemet, megkönnyítette a dolgomat, elárulta, hogy az anyai nagymamája magyar volt. Szépen összeszedték az irataikat, és simán, akadálymentesen elérték a céljukat. Mi több, azt is elmesélte, hogy biza, a „félmagyar” anyja gyermekkorában otthon csak magyar szót hallott, a papája, meg ő is, bár töri, de érti a nyelvünket.
Hasonló esetekről már volt tudomásom, olyan magyar állampolgárságot megpályázó – bizonyára magyar felmenőkkel is rendelkező – román honfitársainkról is, akik egy kukkot sem tudnak magyarul, de szintén sikerrel jártak. Volt évfolyamtársnőm esetében a pikantériát fokozza, hogy feledve lőn a „bozgor boszorkány”, viszont a sztárecnek is köszönhető moldáviai menyecske teljes mértékben bevált, a fiatalok boldog házasságban élnek, két unoka is született. Jelenleg pedig az a helyzet, hogy – ha már a szülők kettős állampolgárok lettek – a fiatalok is aspirálnak erre a státuszra. Annál is inkább, mert a váradi házukat bérbe adták egy cégnek, miután a két nemzedék a gránicon túl házat vásárolt közösen, jókora kerttel. Akkorát, hogy ő meg a férje békésen tölthetik el benne öreg napjaikat, a fia, meg a moldáv asszonyka és az unokák mindössze fél órányi autóutat megtévejuthatnak be a városba. Ki dolgozni, ki tanulni, hálni viszont „haza” járnak. Magyarországra…