Ki kell mondani: ez az út nem járható

MELLÁR TAMÁS közgazdász, statisztikus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, az Antall-kormány egykori főtanácsadója, 1998 és 2003 között a Központi Statisztikai Hivatal vezetője. A Nagyváradon előadást tartó professzor Tasnádi-Sáhy Péter kérdéseire válaszolva beszélt gazdaságról, társadalomról, látható buktatóktól és fájdalmas megoldásokról.

A magyarországi választások közeledtével többféle olvasatot hallani az ország gazdasági helyzetéről. A kormány áttörésről beszél, miközben a másik oldal a gyenge pontokat sorolja. Mi a realitás?

Magyarországon sajnos a közgazdászok körében is szekértáborok vannak, így a vélemények ennek megfelelően szóródnak, és ez nagy hiba. A szakembernek szakmai alapon kéne véleményt formálnia. Én például jobboldali gondolkodású ember vagyok harminc éve, mégis igyekszem reálisan megítélni a kormány teljesítményét. A sajtóban sok helyen azt olvasni, hogy megtörtént a növekedési fordulat, hiszen a tavalyi évben 1,1 százalékot nőtt a gazdaság, az idei évre pedig 2 százalékos növekedést prognosztizálnak. Az infláció gyakorlatilag megszűnt, az államháztartási hiány tartható, tehát túljutottunk a válságon, fellendülési időszakban vagyunk. Viszont a részleteket nézve, sajnos nem ennyire vidám a kép, mert a reálgazdasági alapok hiányoznak. Közgazdasági alaptétel, hogy tőke, munka és technológia nélkül nem lehet produktumokat létrehozni. Az elmúlt öt esztendőben folyamatosan csökkentek a beruházások, olyannyira, hogy még a tőke pótlása sem történt meg. Jóllehet a kormányzati statisztikák szerint a foglalkoztatás mintegy 250-260 ezer fővel emelkedett az elmúlt két évben, de ebbe a közmunkásokat is beleszámítják, akik valójában nem termelik, hanem fogyasztják a GDP-t, valamint a külföldön dolgozók is pluszos tételként jelentkeznek, pedig ők sem a hazai összterméket növelik, illetve nem a magyar nyugdíjasok ellátásához járulnak hozzá. Tehát lecsupaszítva a számokat, a foglalkoztatás terén sem történt jelentős változás. A harmadik fontos tétel a technikai fejlődés, amiben szintén nem léptünk előrébb, hisz továbbra is csak a GDP 1 százalékát költjük kutatás-fejlesztésre (ami az európai átlagnak a fele, a skandinávnak a negyede), a főiskoláknak, egyetemeknek pedig el kellett szenvedniük, hogy 88 milliárd forintot kivontak a rendszerből, tehát nem látni a fellendülés technológiai hátterét sem.

Akkor mégis minek köszönhetőek a reménykeltő adatok?

Először is a növekedés a 2012-es évhez, tehát egy nagyon nyomott bázishoz képest történt, amit valóban túl tudott teljesíteni a gazdaság. A negyedik negyedévben 2,7 százalékos növekedés volt, ami imponálónak is tűnhet, de 2012 azonos időszakában majdnem ugyanekkora volt a csökkenés, tehát tulajdonképpen csak visszakorrigáltunk oda, ahonnan elindultunk. Azt se felejtsük el, hogy 2012-ben a mezőgazdaság nagyon rosszul teljesített, míg 2013-ban pozitív eredményt tudott hozni. Emellett elindult egy választások előtti gazdaságélénkítő program, a Magyar Nemzeti Bank 2000 milliárd forintos, nullaszázalékos kamatú hitelprogramot indított útjára. Az önmagában még nem lenne probléma, hogy a kormány ily módon próbálja a gazdasági folyamatokat beindítani a közgazdaságtanban jól ismert keynesi multiplikátor-hatásra alapozva, csakhogy egy olyan kicsi és nyitott gazdaságban, mint a magyar, ahol ráadásul még a hazai tulajdonú vállalatok versenyképessége is igen alacsony, egy ilyen beavatkozás nem a termelést, hanem sokkal inkább az importot fogja növelni. Arról nem is beszélve, hogy a kereskedelmi bankok maximum két és fél százalékon adhatják tovább a hitelt a vállalkozásoknak, míg a rövidlejáratú kincstárjegyek hozama jelentősen magasabb ennél. Így kézenfekvő megoldás az arbitrázs, azaz hogy a vállalkozások a rövidlejáratú hitelekből állampapírt vásároljanak, és a kamatkülönbséget haszonként realizálják, mindenféle valós beruházás nélkül. Ennek a költségeit természetesen az állampolgárok fogják megfizetni. A beruházások beindításához profitkilátások, piacra lépési lehetőségek is kellenek, de a hazai vállalkozásoknak jelentős része ehhez nem elég versenyképes. Tehát a program pozitív hatása a gazdaságra nem lehet hosszú távú, a választások után kiderülhet, hogy nem tartható ez az irány, és újabb intézkedésekre lesz szükség. Ugyanezt el lehet mondani a kormány csodafegyveréről, a rezsicsökkentésről is, ami valóban egy zseniális marketingfogás, rengeteget hoz, de kérdés, hogy fenntartható-e? Nyilvánvalóan nem. Az apropóját faramuci módon ugyanis az adta, hogy az energiaárak szerte a világon jelentősen csökkentek. Tehát mondjuk Csehországban is, ahol nem hirdettek rezsicsökkentést, alacsonyabbak lettek majd húsz százalékkal. A kéményseprés vagy a szemétszállítás vonatkozásában messze nincs meg ez a fajta mozgástér, ott ezek a lépések most is komoly feszültséget jelentenek, a szemétszállításra már így is 60 milliárd forintot kellett kiutalni a központi költségvetésből, hogy fenntartható legyen a rendszer, illetve sokszor a katasztrófaelhárítást kellett hívni, hogy a kéményseprési feladatokat ellássák. Azt se felejtsük el, hogy ez a fajta globális rezsicsökkentés társadalmilag tökéletesen igazságtalan, hisz a magasabb jövedelműek számára sokkal nagyobb támogatást nyújt, mint a rászorulóknak. A tehetős lehet, eggyel többször kapcsolja be hetente a szaunát vagy fűti fel a medencét, és örül, hogy nem kell többet fizetni, mint eddig, de a háromgyerekes özvegyasszony, aki fával vagy szénnel tüzel, nem járt jobban, mert ezek ára nem csökkent.

Nem lehet, hogy a kormány szándékosan erősíti a társadalom felsőbb rétegeit, hogy aztán – helyzetbe hozva – a külföldi vállalatok helyébe léphessenek?

Én azt gondolom, hogy a magyar gazdaság erősen beágyazódott a világgazdaságba, illetve az európai munkamegosztásba, tehát elképzelhetetlen, hogy valamiféle befelé fordulásra próbáljunk meg berendezkedni, mint ahogy az is, hogy a nyugati kapcsolatokat keletiekre váltsuk le. Még a legsötétebb időszakban is a Szovjetunió után a második legnagyobb kereskedelmi partnerünk az NDK, a harmadik pedig az NSZK volt. Tovább megyek, ha az utóbbi kettőt összeadtuk volna – amit persze senki nem mert megtenni – a német kapcsolat lett volna az élen. Nekünk nincs igazán mit keresnünk keleten, hiszen nincs mit cserélnünk velük. A monopolhelyzetben lévő külföldi vállalkozásokat nem magyar monopóliumokkal kell felváltani, hanem hathatós piaci szabályozással fel kell számolni az egyeduralmukat. A non-profit állami vállalatok sem jelenthetnek megoldást, hisz a profitnak nem csak az a szerepe, hogy a tőkések számára luxust biztosítson, hanem az, hogy lehetőséget adjon a technika megújítására, fejlesztésére, amely nélkül komoly ellátási hibák keletkeznek középtávon. Ha pedig az állam mégis beépít valamiféle hasznot a magához ragadott szektorokban, akkor nagy kérdés, hogy ki dönti el ennek a mértékét, ahelyett, hogy a szabad piac szabályozna. Szerintem a külföldi tulajdonú vállalatokat partnernek kéne tekinteni, hosszú távú megállapodás kellene velük kötni egy duális szerkezet kialakítására. Ez azt jelenti, hogy legyen élő kapcsolatuk a magyar vállalatokkal, építsenek ki velük beszállítói rendszereket, illetve a haszon jelentős részét fordítsák beruházásokra, ez utóbbihoz viszont évekre előre kiszámítható gazdasági környezetre van szükség. Eddig az ellenkezője történt: lebénítottuk őket hatalmas adókkal, ők meg visszafogták a beruházásokat, melynek következtében a termelő tőke nem bővül, tehát nincs fenntartható gazdasági növekedés.

Ön a Központi Statisztikai Hivatal vezetője volt 1998 és 2003 között, tehát bizonyára tudja, a számok mennyire jelenthetnek biztos alapot a megfelelő gazdasági döntések meghozatalához. Kéne látnia az adatokból a kormánynak az Ön által sorolt hibákat?

Természetesen sosem lehet tökéletes statisztikát készíteni, hisz nem lehet teljes körű megfigyeléseket végrehajtani a gazdaság egészére nézve, valamifajta becslésekre van szükség, amiket később korrigálni kell és korrigálnak is.

De a foglalkoztatási adatok tekintetében Ön is említett módszertani hibákat…

A munkanélküliek számbavételénél a nemzetközi standard kérdés úgy hangzik: „Volt-e Önnek az elmúlt héten legalább egy órányi olyan munkája, amiért pénzt kapott?” A kormány azt mondja, hogy ha ez a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) ajánlása, akkor mi ezt használjuk. Nem baj, ha az igen válasz mögött külföldi munkavégzés vagy közmunkában végzett papírgyűjtés rejlik, főleg azért, mert így jobb számokat tudnak hozni. Csakhogy sajnos ebben az esetben a számok elfedik a valóságot. Ilyesféle módszerekkel nem csak ez a kormány él, 2002-ben a szocialisták elkezdtek őrült módon költekezni, az államadósság meg alig növekedett. Aztán amikor rákényszerültek, hogy az elszámolásokat helyesbítsék, akkor robbant a bomba: 61-62 százalékról hirtelen 80 százalék körülire ugrott a GDP arányos államadósság.

Gondolom, a paksi bővítésre felvenni szándékozott irdatlan összeget is el kell majd valamiképpen dugni, hogy ne produkáljanak borzasztó számokat.

Erre bizonyára léteznek már kreatív elképzelések. Például, ha a Magyar Villamos Művek állami vállalat veszi fel az orosz hitelt, akkor ezt a hiányt később kell majd csak konszolidálni. Mint ahogy azt is mondják, hogy a beruházás nem jár majd az energiaárak növekedésével, de ennek megoldása bizonyára sérteni fog bizonyos EU-elszámolási normákat. Az a lehetőség mindig megvan, hogy ezeket a lépéseket megtegyék. Majd jön az Unió, lesz erről egy vita, melynek a végén feltehetően korrigálni kell, de lehet nyerni néhány évet. Sajnos a gazdaságban, bonyolultságából adódóan, egy jó ideig el lehet dugni erre-arra hiányokat, problémákat, és kedvező képet lehet mutatni, de aztán ez visszaüt. Hogy ne higgyen az olvasó balliberális közgazdásznak, azt is elmondanám, hogy Gyurcsányék 2005-ben meghirdettek egy ötéves adócsökkentési programot, 2006 januárjában lecsökkentették az áfát 25-ről 20 százalékra, amire többen is elmondtuk, hogy nem lesz tartható. Persze kevesebb volt a költségvetés bevétele, de az emberek borzasztóan boldogok voltak, le is szavaztak rájuk, aztán jött a felismerés, hogy „ekkora böszmeséget még nem csináltunk”, és ha nem nyúlnak bele 2006 őszén durván a költségvetésbe, akkor 14-16 százalékos hiánnyal zárták volna az évet. Ugyanígy fél, egy, vagy másfél év távlatában lehet rezsit csökkenteni, mert az, hogy így nem lesz tőkebővítés, sőt még pótlás sem, és a lepusztuló rendszerben az ellátás romlani fog, csak idővel, majd 3-4 év távlatában derül ki. Most – rövid távon – áprilisig tart a világ.

Ön 1992-ben főtanácsadóként tevékenykedett az Antall-kormány mellett, tehát kiváló rálátása van a kezdetektől a rendszerváltás utáni Magyarország gazdaságpolitikájára. Ismeri a hajdani álmokat, terveket. Hol csúsztak ezek el, volt egyáltalán jó pályán a magyar gazdaság az utóbbi 24 évben?

Ez annyira jó kérdés, hogy most készülök róla egy egész könyvet írni. Valóban meg kell nézni, hol tévesztettünk utat a rendszerváltoztatás során, mivel látható, hogy az egész piacgazdaságra való átállás nem volt túl sikeres Magyarországon már a kezdetektől fogva. A legnyomasztóbb az egészben az, hogy ezt nem magyarázhatjuk a posztszovjet térség örökségével, hisz Lengyelország most húz el mellettünk, Szlovákia már elhúzott, Románia 2001-hez képest 15-20 százalékpontot javított a relatív pozícióján, mi pedig csak hatot. Mi okozhatta ezt? A gazdaságpolitikai baklövések? Azt mondom: is. Az biztos, hogy nem külső körülmények, még csak nem is a világgazdasági válság, hanem – és emiatt nem fog engem senki sem szeretni – jelentős részben a maga a magyar társadalom. Ez a társadalom huszonöt éven keresztül elnézte, hogy sorra olyan kormányai voltak – sajnos ilyen tekintetben nem látok köztük nagy különbséget – amelyek inkompetens módon nyúltak a gazdasághoz, a saját zsebeik megtömésére koncentráltak, a gazdaság jövőjének szem előtt tartása helyett. Sosem olyat választottak a szavazók, aki hosszú távra tervezett, hanem mindig azt, aki a legtöbbet ígért. Pedig tudhatták volna, hogy az ígéretek mögött nincs fedezet. Nézzük meg a nemrégen lezajlott választást Németországban: ott egyik párt sem kezdett arról beszélni, hogy kolbászból lesz a kerítés, mert a német választópolgár sokkal bölcsebb ennél. Nálunk ilyesmivel választást lehet nyerni. 2002-ben azzal váltotta le az MSZP – az egyébként szerintem jó kormányzást nyújtó – Fideszt, hogy ha nyernek, minden nyugdíjas kap 19 ezer forintot. Vagy ott van a már említett 2006-os adócsökkentést. Abban, hogy ezek megtörténhetnek, nem kizárólag a politika a hibás. Ha valaki azzal állna elő, hogy márpedig vérre, verítékre és könnyekre van szükség, mert a magyar gazdaságnak alacsony a versenyképessége, nincs magas megtakarítási hajlandóságunk, technikailag el vagyunk maradva, keményen kell harcolni az eredmények érdekében, vajon szavazna rá valaki?

Tán Bajnai volt az egyetlen, akinek tét híján nem kellett ígérgetnie.

Ez így van. Éppen ezért 2010 volt az egyetlen év, amikor nem volt választási költségvetés. Ha majd a társadalom fölnő arra a szintre, hogy nem dől be a meséknek, és nem érvényesül majd ezáltal felső szinten egyfajta kontraszelekció, ha majd igényesen próbál hozzányúlni a problémák megoldásához, akkor elképzelhető lesz valamiféle változás.

De mintha egyik kormányon sem látszott volna, hogy ilyen irányba akarná vinni tudatosan a társadalmat…

Pontosan ezért van az értelmiségnek hihetetlen felelőssége. Valakinek ki kell mondania: ez az út nem járható, amit csinálunk az nem jó. A hiba nem a külföldi tőkében, a szocialista örökségben, idegen erőkben van, hanem bennünk.

Nagy kérdés, hogy van-e ehhez az értelmiségben szándék és képesség, és van-e fogadókészség, tisztelet a másik oldalon a kellemetlen igazságok meghallgatásához?

Egy bizonyos Bibó István nevezetű úriember írt egy tanulmányt 1948-ban Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címmel. Abban pontosan ezt járja körül. A magyar politikai elit szakmailag rosszul felkészült, nincs birtokában a szükséges emberi tartásnak, ebből kifolyólag sorsdöntő helyzetekben rendre rossz döntéseket hoz. Ugye milyen kellemetlen? Nem is vitatkoznak róla, hogy hová szeretnének Bibónak szobrot állítani. De a probléma ma is fennáll, csak hát nehezen akaródzik a fáklya szerepet felvállalni. Mert természetesen az értelmiségi is érvényesülni akar, és ezt csak úgy teheti, ha beáll egyik vagy másik szekértáborba, és elfogadja a játékszabályokat, ezzel együtt elveszítve a szükséges kompetenciát. Ha finnyás, és nem tetszik neki ez a lehetőség, akkor elmehet külföldre. Nehéz ma megjósolni, hogy mi lehet az a momentum, ami a lefelé menő spirált megállítja, és másnaptól kezdve egy ennél alkalmasabb elit alakul ki, amely felvállalja a sorskérdéseket. Ha pesszimista vagyok, akkor azt mondom: el kell menni a gödör aljáig, ahol majd kiderül, ebből az országból többet már nem lehet lerabolni, valamit tényleg tenni kell. Az optimista verzió szerint az új generációk túl tudnak majd lépni a szekértáborokon, és szakképzettségük, a mindenki számára megadatott tisztesség alapján lépésről lépésre leváltják ezt az elitet, és mutatnak a társadalomnak egy új mintát. Jelenleg egy zérós összegű játszmát játszunk és a felosztható torta egyre zsugorodik.