Két írói világ közös tragédiája

Ligeti Ernőre és Karácsony Benőre emlékeztek Kolozsváron a holokauszt 70. évfordulója alkalmából, az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja kezdeményezésére. Az irodalomtörténészek és írók értekezéseit Kustán Magyari Attila és Varga Melinda rögzítette.

A kezdeményező és a házigazda mellett részt vállalt a szervezésben az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Magyar Írószövetség és a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány, a rendezvényen erdélyi és magyarországi szereplők szólaltak fel. Mielőtt a két íróra, a hetven évvel ezelőtti eseményekre került volna hangsúly, felbukkantak azok az ellentétek, amelyek a magyarországi közpolitikát jellemzik az emlékév kapcsán (is).

Aktuálpolitikai villámcsörte Füzes Oszkár, a Magyar Külügyminisztérium Kulturális és Tudománydiplomáciai Főosztályának vezetője nyitóbeszédében arra hívta fel a figyelmet ugyanis, hogy a magyar kormány felvállalta a múlttal való teljes szembenézést, a korábbi magyar állam mulasztásait és bűneit elismerve. Némelyek már ekkor felkapták a fejüket, Pomogáts Béla irodalomtörténész pedig talán akkor döntötte el, hogy előadása első mondatait egy válaszadásra szenteli, amikor Füzes kifejtette, a jelenlegi kormány ez irányú érdemeit azért bírálják, mert időközben felütötte fejét a politikai antiszemitizmus (amit, tette hozzá, a társadalmi nem követ, bár ezt még bizonyítaniuk kell majd).
Felszólalásában Pomogáts arra tett javaslatot, hogy egy szabad vitát szervezzenek Kolozsváron, Magyarország történelmi felelősségét megvizsgálandó. Nem értett egyet azzal, hogy a fennálló kormány egyértelműen felvállalta volna a szembenézést, példának pedig a német megszállás emlékművét hozta fel, amely történészek szerint éppen az ország bűneit tagadja – ahogyan fogalmazott, „felelősségelhárító mechanizmus” indult be az állam részéről.

Több életút, egy sors Pomogáts Béla összetett, árnyalt képpel szolgált Karácsony Benőről. Leginkább „karácsonybenős” regényének a Napos oldalt nevezte, amelyet ő 1956 novemberében olvasott első ízben, a történelmi időzítés miatt különös intenzitással élve meg a leírtakat. A társadalom peremén élőkkel rokonszenvező író, ahogy az irodalomtörténész fogalmazott, ügyvédként „a perek hideg eseményei között is érzékeny ember maradt”, hősei iránt is szeretetet érzett. Kedvetlen és magányos ember volt, legalábbis nehezen oldódott fel társaságban – ez a magatartás akkor enyhült, amikor az erdélyi írótársadalom megbecsült tagjává vált.
Az irodalomtörténész arról is szólt, a Helikon berkein belül nem lehetett antiszemita hangokat hallani akkoriban, a magyarországi példáktól eltérő módon. Karácsony Benő vállalta zsidóságát, így nem választotta az asszimilációt, mint ahogy sorstársa, Ligeti Ernő, de el sem határolódott a magyar kultúrától, mint sok kortársa. Lehetett választani azonban bármilyen utat: Ligetit családjával együtt lőtték le az Andrássy út 60. szám alatt, a disszimilációt választók szintén a nyilasok áldozataivá váltak. Karácsony Benő Auschwitzben halt meg, 1944 nyarán.
Ligeti és Karácsony azonosságaira és különbségeire Kántor Lajos hívta fel a figyelmet. Mindketten egy nemzedék tagjai voltak, három év korkülönbséggel. Két különböző életutat tettek meg, míg Ligeti korán a figyelem középpontjába került, Karácsony Benőnek várnia kellett az elismerésre, első novelláskötetével, a Tavaszi balladával nem lépett ki az ismeretlenségből. 1934-től hívták meg a Helikon-találkozókra, további regényeit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg.

Míg Ligeti az irányzatokat, folyamatokat, fő törekvéseket akarta megragadni, a kisebbség, a közösségi szempontok felől, addig Karácsony magányos irodalmi jelenség volt, ha „helikonista” is, nem hangadó.

A tizenévesek Napos oldala Az emlékkonferencia második részében kortárs alkotóké volt a főszerep, akik személyesebb megközelítéssel meséltek Karácsony Benő életművének recepciójáról. Míg délelőtt az irodalomtörténeti előadások, a tudományos értekezések kaptak főszerepet, a délutáni előadók: Balázs Imre József, Lövétei Lázár László, Karácsonyi Zsolt és Fekete Vince egy személyesebb szűrőn át láttatták az életművet.
Bár elvileg Ligeti Ernő életművét is szerették volna a szervezők kortárs irodalmár szemmel jobban megismertetni, a felkért előadók mindegyike úgy érzete, hozzá Karácsony Benő áll közelebb. Valószínűleg azért is, mint ahogy a délelőtti előadások egyikében említésre került, Ligeti műveinek nyelvezete a ma olvasóját nehezebben tudja megszólítani.
Amíg a hosszúra nyúlt ebédszünet után az előadókra várakoztunk, az estére beígért Mihályfy Sándor Napos oldal című, 1983-as játékfilmjével üthettük el kellemesen az időt. A filmben megjelenített cinikusan mosolygó Felméri Kázmér alakja hasonló volt a Balázs Imre József által bemutatott Napos oldal infografikán megrajzolt Karácsony főhőshöz. A Transindex portálon nemrég elindított kezdeményezés elsősorban a tizenéves fiatalokat szólítja meg. Az infografika célja, hogy képi eszközök által tegye szerethetőbbé az író életművét, Napos oldal regényének jellegzetes karaktereit, a regény cselekményét, a fontosabb helyszíneket és a kritikai recepciót.
Az irodalmi infografika angol nyelvterületen közismert műfaj, a 2012-es Booker-díjas regényeket is ekképp illusztrálják, teszik szimpatikusabbá a fiatal, a világhálón otthonosan mozgó olvasóknak. Ennek egyik oka, hogy azokat a tartalmakat, amelyeket képekkel látnak el, többen megosztják a közösségi portálokon.
A hazai kezdeményezés ötletgazdája Kelemen Attila Ármin, a képi világ megteremtője pedig Sárkány Tímea. Balázs Imre József azt vállalta el, hogy röviden, sms-terjedelemben mesélje el, milyen helyszínek, dátumok, szereplők vannak a regényben, melyek a fontosabb jellemvonásaik. Felméri Kázmérról a következőket olvashatjuk: „Narrátor és főszereplő. Könyvelő a Fedőcserép és Alagcsőműveknél, utóbb műkedvelő molnár, majd befutott szobrász Budapesten. Ismertetőjele: fanyar humor és könnyedség”.

Karácsony Benő, mint transzilván író „Kevesebb művészetet, több időszerűséget” – e címmel Lövétei Lázár László a Pjotruska című regényről tartott szellemes előadást, amelyből kiderült, hogy nemcsak számára kedves olvasmány a regény, hanem Csíki László és Vári Attila szeretett írója is volt Karácsony.
Csiki szerint a legjobb transzilván szellemű erdélyi regényeket a két világháború között Karácsony írta. Lövétei véleménye sem áll ettől a megállapítástól távol: „míg az első fele egy bűbájos kalandregény – a műfajban valószínűleg a magyar irodalom legjobbja – a második része repatriáló regényként, Erdély-regényként is értelmezhető” – állapította meg.
Nem ért egyet azokkal a kritikákkal, amelyek azt állítják, hogy az életmű azért nem felel meg a kor követelményeinek, mert vagy a kisebbségi sorsot vagy az osztályharcot nem fejezi ki adekvátan. Csak azért nem szeretni egy irodalmi művet, mert az nem tárgyalja a hangsúlyosan kisebbségi sorsot ugyanúgy tévút, mint valakit csak azért szeretni, mert volt bátorsága erről írni.

A szürkeség derűje és a macskák Karácsonyi Zsolt A szürkeség derűje Karácsony Benő Utazás a szürke folyón regényében című előadásában a műben a derű jelenlétét próbálta láttatni, rávilágítva olyan érdekességekre, mint az, hogyan lesz a macskából regényszerkezeti elem. Akárcsak a szürke, a macska is ismétlődő motívum, amely folyton föltűnik a főhős életében, a regény vége fele meg is menti az életét. Az Utazás a szürke folyón egyik érdekessége, hogy az alkotói világlátás számtalanszor megnyilvánul benne, az elején az avantgárd költészethez való viszonyulás folytán, de a karakterek megformálása is erre utal.
Karácsony Benő ebben a regényében nem akarja leselkedő veszélyekre, magányra felhívni a figyelmet. Pillanatfelvételeket készít (például a csoportkép a regény utolsó fejezetében) de nem célja az emlékezés megjelenítése, ellentétben Proust tüdőbajos fiatal hölgyével nem indul el az eltűnt idő nyomába. Nem próbál radikálisan újat hozni, ami a prózát illeti, megelégszik azzal, hogy kifinomult, apró írói gesztusokkal írja meg a történetét. Főhőse első pillantásra hétköznapi ember, aki hagyja magát sodorni az árral.
A regény sajátos derűje az elrejtettség és a megmutatás kettőségében, a nézőpontok folyamatos váltakozásában áll.

„Ha a világot egyszerre látjuk színén és fonákján, így az eredmény csakis a derűs távolságtartás lehet” – összegzett.

Karácsony a novellista Fekete Vince Karácsony Benő, a „másik” művész című előadásában az író novelláira hívta föl a figyelmet, kiemelve Géczi János ezzel foglalkozó tanulmányát. Géczi szerint Karácsony novelláiról azért beszéltek a maga korában keveset, mert úgynevezett „regényéhség” uralkodott. A novellákban a tömör játékosságot tartja időtállónak, a regényeiben pedig a feszes, novellányi villanásokat.
Egyes elemzők szerint viszont a novellák a regények előképei, a rövid írások minden erényét tartalmazzák a regények. Tóth H. Zsolt monográfiája két nagy csoportra osztja föl ezeket a novellákat: a Karácsony-regény szellemében írtakra és az iróniát, humort, lírát teljesen mellőző szövegekre. Ez utóbbit jelentéktelennek véli. Fekete Vince szerint a monográfusnak nincs igaza, mert bár ezek nem tipikusan Karácsony Benő stílusban írt alkotások, mégis érdekfeszítő dolgokra hívják föl az olvasó figyelmét. A Dinnyebefőtt, a Novella a tatáról és a Harcsai figyelemre méltó darabok. Az utóbbi azért izgalmas, mert azt mutatja be, hogy a hataloméhség mennyire átrendezheti az emberi kapcsolatokat. A félelem, a kiszolgáltatottság, hatalom és egyén ambivalens viszonya Karácsony Benő korában is időszerű téma volt.