Nikolaas kövei

Flamand barátaink viszont a lábbelijüktől megszabadulva gyermeki önfeledtséggel ereszkednek a bukdácsoló, szikla-üstökben kavarogó patak medrébe. A csatornák szabdalta, szelíd poldervilág szülöttei képtelenek betelni vele. Szilágyi Aladár jegyzete.

Hogyan értessem meg három fiatal flamand vendégemmel, hogy a székelyföldi portyájukat követő, általam javasolt utunk számomra több mint egy banális hétvégi kiruccanás? Hogy zarándoklat arra a helyre, ahol a Ceauºescu-éra utolsó éveiben – két diplomámat feledve – akár 15 fokos hidegben, kötésig érő hóban is segédmunkásként szorgoskodtam egy mikro-vízierőmű felépítésénél? Egyikük, Filippe még csak-csak jártas távolabbi-közelebbi múltunk és jelenünk történéseiben. Harmadik Erdély-néző barangolása végén nagyvonalúan fel is ajánlotta: amennyiben kivívjuk Transzilvánia függetlenségét, hajlandó elvállalni a fejedelemséget. Először az úthálózat korszerűsítését fogja elrendelni, másodsorban a Drakula-kultuszt helyezi tilalom alá… Stephanie és Nilkolaas viszont még egyetlen volt szocialista országban sem járt…
Pádis felé kapaszkodtunkban, az újabb és újabb hajtűkanyaroknak hála, egyre bővebb rálátás kínálkozik a Boga hosszan elnyúló üdülőtelepére, a völgyet szorító hegyekre. Flamand vendégeimet hiába fárasztanám számukra semmitmondó magyarázatokkal, hogy nyugatról az indián profilú Bulz-kő felett a Juharos-hegy, keletről a Nyisztor-bérc látható a Csonka-kővel, amott a Boga-patak forrásvidéke fekszik.
Amióta erre jártam, új aszfaltburkolatot kapott a szerpentin, nem vallunk szégyent vele. Mi több: az út mentén panziók csalogatják a turistákat, s néhány letérő elején nyíl jelzi román, francia és magyar felirattal, hogy merre kell menni egy-egy „CABANA, CHALET, HÉTVÉGY HÁZ” felé.

Bizonygatom a háromnyelvű Belgiumból érkezett jövevényeknek, hogy nálunkfelé figyelemre méltó eredmény, hogy – ha hibásan is – valakik magyar nyelven is tájékoztatnak.

Persze, számukra ez nem releváns. Erre rátromfolok, hogy azt tapasztaltam: Brüsszelben például alig láttam flamand nyelvű feliratot, Vallónia közepén senki sem ért flamandul, Flandriában pedig franciául. Megjegyzésemet nem eresztik el a fülük mellett, nekitüzesedve magyarázzák: a fővárosban flamand részről civil kezdeményezés indult – bár beszélik a franciát –, résztvevői csak az anyanyelvükön hajlandóak megszólalni.
Nyelvhasználati kérdésekről hamar környezetvédelmi problémákra terelődik a szó. Ugyanis alpinista ivadékaim azt ajánlották: a hétvégeken zsúfolt és szemetes Pádis fennsík helyett inkább a közelebbi Glãvoi réten tanyázzunk le. Igazuk lett: a tűrhetően hepehupás letérő bejárata fölé kifeszített hatalmas molinó hirdeti: „GLÃVOI FÃRÃ GUNOI!”. Talán éppen ennek a szemétmentességre buzdító feliratnak köszönhetően csupán néhány pillepalack, zacskó árválkodik a vadkempingezők sátrai és a lakókocsibüfék körül. Stephanie egy környezetvédő mozgalom mindeneseként ennyicske hulladékon is háborog, a kulcsrazárt közbudi állapotán nem, ugyanis éveket töktött önkéntesként Indiában… Időnkből még telik egy kurta Ponor réti sétára. Ide még a kislányunkkal is visszajövünk – bizonygatják a látványtól eltelten. Aztán eregelünk lefelé, zarándoklatom végcélját megtekintetndő.
A Boga-völgyében a törpe vízierőmű mellett parkolunk. Mutogatom, hogy ezek a trafók, azok a távvezeték-oszlopok mind a kezem munkáját dicsérik. Flamand barátaink viszont a lábbelijüktől megszabadulva gyermeki önfeledtséggel ereszkednek a bukdácsoló, szikla-üstökben kavarogó patak medrébe. A csatornák szabdalta, szelíd poldervilág szülöttei képtelenek betelni vele. Nikolaas magával cipeli ágyúcsőnyi objektívvel felszerelt masináját, hol ágaskodva, hol hasmánt fekve kattint szerinszerte. Stephanie átlábal a gömbölyű, iszamos kőhátakon, s a túlsó parton hajmeresztő sziklamászó mutatványba kezd. Nikolaas – a szobrászművész – köveket kezd cipelni egyik helyről a másikra. Honfitársai csatlakoznak hozzá. Gátat komponálnak, elterelik a vizet. „Laand aart! Laand aart!” – kiabálják kórusban. Nem lehet őket a patakból kiparancsolni.