A kor, amelyik felfalja önmagát

CSAPLÁR VILMOS: Edd meg a barátodat című, a Kalligram kiadónál 2013-ban megjelent „besorolhatatlan, letehetetlen, lesújtóan sodró könyvét” Parászka Boróka méltatja. „Ez az a kor, amikor nincs sem szeretet, sem szerelem, sem barátság csak hatalom, cserbenhagyás és árulás.”

Nagyon szerencsés és gazdag év volt a magyar regény történetében a 2013-as, mindenféle rangsor nélkül összegezzünk! Ekkor jelent meg Tompa Andrea Aegon-díjra jelölt Fejtől s lábtól című Trianon-regénye (hadd vezessem félre az olvasót ezzel a korszak-megjelöléssel, sokunkban kibomlanak erre a hívó szóra történetek, ezzel kerülhetünk legközelebb ehhez a könyvhöz), ekkor jelent meg Vida Gábor Ahol az ő lelke című Trianon regénye (ugyanaz a címke, ugyanaz a közös és mégis más magántörténetek). És tavaly jelent meg a huszadik század második felét leíró-magyarázó Nincstelenek, Borbély Szilárd remekműve. A 2013-as év hozta Csaplár Vilmos Edd meg a barátodat című besorolhatatlan, letehetetlen, lesújtóan sodró könyvét is. Ez az 1940-es évek végétől a hatvanas évek végéig, a hetvenes évek elejéig vezeti, szó szerint „sorvezetővel”, iskolás magyarázatokkal az olvasót a magyar társadalomtörténet eseményein.
Míg az első három könyv csak kevesek által ismert terekbe, időkbe és helyzetekbe vezet be (és értéküket ez a nem látott perspektíva növeli), addig Csaplár arról ír regényt, amit mindenki (a történelmi vakság és műveletlenség idején fogalmazzunk óvatosan: mindenki, aki egy kicsit is érdeklődik és számon tart) ismer. Arról, hogy hogyan ért véget a második világháború, hogyan működött a Rákosi-rendszer, hogyan zajlott az 1956-os forradalom és hogyan építette, erősítette a hatalmát a Kádár-korszak.
A korrajzok tömörek, egyszerűek és banálisak, már-már idegenül hatnának egy regény lapjain a tankönyvi betoldások, amelyek olyan lényegiek, hogy egészen biztosan száz-százötven év, több generációváltás után is érthetőek lesznek. Ami regénnyé szervezi ezt a történelmi bevezetést, az a korrajzokhoz rendelt történetek fűzére. Sok-sok, jól felépített, jól kitalált (pontosabban jól dokumentált, a magánemlékezetből a közösbe átemelt, ahhoz illesztett) történet teremt az ismertnek hitt korszakok vázlata mögé hátteret. És így egészül ki, alakul ki mindaz, amit a diktatúrákról tudni lehet, úgy, hogy mindennek lesz egy emberi lényegnek (?) nevezhető, antropológiai alapja.
Csaplár tovább megy annál, amit ma a történelmi eseményeket következetesen számon tartó kutató elmond: hogy a magyar társadalom közös felelőssége mindaz, ami a huszadik század második felében történt. Annál, hogy a köz- és magánember is hozzájárult a tragédia- és drámasorozatokhoz. És eljut annak a demonstrációjáig, hogy mindaz, ami megesett, az pszichológiai, fizikai szinten érintette, befolyásolta a kortanukat és szemtanukat. Hogy a szó legkonkrétabb, legszorosabb értelmében megváltoznak a diktatúra tettesei és áldozatai egyaránt. Fizikai nyomokat hagynak magukon és egymáson, traumáik fiziológiai együtthatóvá válnak. És ilyen módon nincs szabadság, mint ahogy szerelem sincs, szólnak Csaplár borzalmas, és mégis könnyen, egyszerűen megírt történetei.
A szabadság elvesztése, elvétele, a betöretés és beavatás a legszűkebb, legintimebb viszonyokban, az anya-fiú kettős magányban megkezdődik. Valahol a bilire szoktatásnál (igen, ez a regény egyik hősének hét oldalas bilire szoktatási történetével indít, és a kérdéssel, hogy ki parancsol az ember beleinek?), sőt a kitolási szakasznál (másik hőse mosollyal jön a világra, ám azt – mint később kiderül – megtartani nem tudja). Minden későbbi tágabb, nyilvános és köztörténet már csak ezeknek a betöréseknek a betetőzése, kiteljesítése lesz.
Nádas Péter a Párhuzamos történetekkel indította el azt a hullámot a magyar irodalomban, amely a szexust központi jellé tette, próbájává mindannak, ami leírható és elmesélhető. A kortárs magyar irodalom nagyon sok műben reagált erre a feladatra: egymást követik a példák, mi az, ami még tovább írható és még tovább mesélhető. Csaplár egészen sajátos módon tette hozzá a magáét. Regényt írt egy nem létező szerelmi háromszögről, amelynek tagjai az egymást követő korszakok alapfigurái (nyertesei, kiszolgálói és áldozatai). Férfiak és nők, akik szeretnék szeretni egymást, és magukat. De nem tudják, mert ez az a kor, amikor nincs sem szeretet, sem szerelem, sem barátság csak hatalom, cserbenhagyás és árulás.