Demény Péter felszállt a lélek trolijára

Kolozsváron mutatta be DEMÉNY PÉTER a tíz évvel ezelőtti A menyét lábnyoma folytatásaként is szolgáló A lélek trolija című új esszékötetét. A könyvről ugyan keveset tudtunk meg az eseményen, de annál többet arról, miként is működik a magát „lázadó elefántként” definiáló író, költő. Kustán Magyari Attila tudósítása.

A két kötet között találni átfedéseket, így Karácsony Benő és Szilágyi István tíz esztendeje, és most is magával ragadta Demény Péter kíváncsiságát. Király László szintén, róla azonban olyan hosszú esszét írt, amelyet a szerkesztő és az anyagiak kiollóztak a kötetből. Erre Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese hívta fel a figyelmet, arra ösztönözve Deményt, hogy kifejtse, Szilágyi szerinte egy kemény ember, ahogy a prózája is darabos, „mintha szobrász faragta volna”, Karácsony Benőről pedig az derül ki számára, hogy Felméri Kázmérhoz hasonlóan huncut ember lehetett.
– A két kötet közti átfedéseknél fontosabbak a változások, az elsőben csak irodalmi írások szerepeltek, ebben már van színház, film, képzőművészet is – fogalmazott, hozzátéve, bizonyos szerelmekre fel kell készülni: az irodalomban eléggé magabiztosnak képzelte magát, a színházi- meg a filmesszékhez kissé nagyobb levegőt kellett vennie.
Szabó Réka színikritikus faggatására arról is szó esett, családjának főleg a női szárnya – az édesanya és a nagymama – színházkedvelő volt, ez pedig az ő érdeklődési körére is hatással volt:
– Álltam a színház előtt, amikor jöttek ki a primadonnák és bonvivánok, volt egy füzetem, amivel odaálltam, hogy Csoma Mária vagy Koncz Gábor aláírja, én pedig a hetedik mennyországba kerültem – emlékezett vissza, azzal folytatva: az ember aztán figyelni kezd arra, hogy mi a fontos, a színházról olvasni, és ideges lenni, ha másvalaki nem azt gondolja, amit ő. Ebből az idegességből, szenvedélyből, figyelésből, és – nincs mit szépíteni, mondta – pátoszból születnek meg a most kiadott írások.
Mint ismeretes, Demény Péter a drámaírásban is kipróbálta magát, a Bolero-t a Kolozsvári Állami Magyar Színház játssza:

– Egyszer csak érdekes lett, hogy drámát is kell írnom – fogalmazott, – van bennem egy ilyen őrület vagy bolondság, mostanában például névnapi köszöntőket írok a Facebookra… Hogy miért? Isten bizony nem tudom!

A dráma persze bonyolultabb feladat a köszöntőknél, mint mondta, megszégyenülhetett, bármikor lebukhatott vele – ez a részben jó, részben rossz a kalandban. Mondhatta volna, hogy nem ért hozzá, de inkább vállalta a feladatot, ahogy az életében szinte minden esetben: eleinte csak nézte, aztán már csinálni is akarta.
A kiadvány tartalmazza kortárs színészek portréját, Kézi Imoláét, Panek Katiét többek között. Ennek kapcsán Demény elmondta, akár a drámaírás, az újdonságok kipróbálása, ez is veszéllyel jár:
– Az ember feje tele van előítéletekkel, gondolsz valamit a színészekről, és nem biztos, hogy olyanok, illetve biztos, hogy nem olyanok, mint ahogy elképzeled – fejtette ki. – Ezek után odabátortalankodsz, vigyázol, hogy ne pirulj el túlzottan, iszod a konyakot, és figyelsz. De mindegyikükkel jó volt az interjú!
Mint olyan ember, aki román nyelven is gyakran ír – az Adevãrul honlapján saját blogja van – a két kultúra közti híd-szerepéről is beszélt. Elmondta, valóban lehet egyfajta közvetítőként értékelni őt, ennek issza is a levét, többek között, mert vállalnia kell a veszélyt, hogy elkövethet nyelvi hibákat, amelyekre fel is hívják a figyelmét. Ugyanakkor, mondta, „a nagy magyarok szidnak, hogy én milyen rohadt hazaáruló vagyok, a nagy románok pedig azt írják, hogy menjél te vissza… a nyerged alá, mit keresel te itten a román köztérben… bakker!

Fotó: Rohonyi D. Iván, Szabadság