Nemzeti médiahősök. Olvasónapló

Richard Andrew Hall, a 2000-es években a CIA román szakértője (inkább egy olyan elemző, akiről ugyan nem tudjuk, éppen mivel foglalkozik, de magánemberként román szakértő, és ezt nem is titkolja). Egyébként a magyarokhoz is ért, jól dokumentált, a magyar és a szlovák szurkolók nemzeti mondókáit nyelvileg is alaposan feldolgozó szöveget publikált a 2008-as dunaszerdahelyi szurkolói összecsapásról, a közép-európai „nemzeti futballról”. Legérdekesebb szövegei az 1989-es román forradalommal kapcsolatosak. Imponáló kombinatorikai képességgel rakja össze a rendszer utolsó napjait, óráit. Kutatásait külön weboldalon jeleníti meg (romanianrevolutionofdecember1989.com). Az anyag egy része megjelenik románul. Nem tudom, hogyan fogadják a helyi szaktörténészek, de a bloggerek mintha elismernék. A temesvári magyar visszaemlékezésekkel is érintkezik, az egyébként nemzetközi szerződésekben betiltott dumdumgolyók (robbanólövedékek) használata kapcsán.

A neve nem román, bár elvben felnőhetett volna valamilyen kivándorlócsaládban. De egyik szövegében előadja, hogy gyerekkorában nem tudott többet Romániáról a Draculánál. A magyarokról is csak valamivel tud többet, s hogy csak jóval később tudja meg, Cleveland, ahol felnő, az egyik legfontosabb magyar-amerikai város, s hogy osztrák háziurukat Felekynek hívják. A gulyás befut valamilyen karriert az amerikai filmekben, de Hall ír bevándorló szüleit ez otthon nem sokat érdekelte. A mama főzte az ő gulyását. Papájáról tudta, hogy ’56-os, de csak jóval később derítette ki, hogy a magyaroknak is vannak ’56-osaik. Az ő apját ez az évszám dublini megmozdulásokkal kapcsolta össze.

Ledoktorál a ’90-es évek végén az indianai egyetemen. Doktorandusként publikál román politológiai lapokban is. Majd friss doktorátusával beáll a CIA-hoz. Itt a fonalak eltűnnek. Van olyan szöveg, amely szerint a szervezethez csatlakozik, majd onnan kilép. Mások szerint annak a 2000-es években is munkatársa. Rálelek olyan elemzésére, amelyen szerepel, hogy a szöveget a CIA is engedélyezte, vagy legalábbis átnézték. A web-publikációk 2007-2008-ban kezdődnek. Lehet, akkorra megint kilépett, s most valahol független kutató. Ennél többet nem találok. (Ha valamelyik olvasó többet is tud, ossza ezt meg a Riporttal.)

Mindegy, lássuk, mit mond szerzőnk a román és magyar hősökről az amerikai tévében, filmeken és popkultúrában (Hall, Richard Andrew: Images of Hungarians and Romanians in Modern American Media and Popular Culture, 2004). Számomra a történet arról szól, hogy azok a „nyugati” sztereotípiák, amelyek velünk kapcsolatban esetleg dehonesztálók: a románok „balkánisága” és a magyarok „nomád-hun eredete” európai képek és nem amerikaiak. Ott a balkáni vagy a nomád önmagában nem mond semmit. Hall ismeri intézeti kollégám, Dubcsik Csaba írását az „euro-orientalizmusról” a kontinens keleti része másságának leírására, de az amerikai tömegkultúrában ez a „belső-európai” különbségtétel egyszerűen nem jelenik meg. Egyáltalán, magyarok vagy románok ennyire ritkán bukkannak elő, inkább véletlenül, mint etnikumok megjelenítői, vagyis mint románok és magyarok, előfordulásaikból nem következik valamilyen etno-sztereotípia megjelenése. A magyarok és románok nem típusok, hanem egyének, akik valahogy elérték a tömegmédia érzékenységi küszöbét, s ott mint egyszeri hősök jelennek meg, hol pozitívként, hol negatívként. Az amerikai tömegkultúrában voltak személyek, akik magyarként viszonylag állandóan jelen vannak, a román imázsokkal ilyesmi ritkán fordul elő. De ebből semmiféle következtetést nem érdemes levonni. A magyar állócsillagok a gulyás és Gábor Zsazsa. Ezeknek nincs politikai konjunktúrájuk, nem öregednek. A román főszereplők Ceauºescu és Comãneci, egy vámpírra maszkírozott, majd kivégzett diktátor (ilyen minőségében húsz évvel megelőzi Kadhafit és korát) és egy tornász. Zsarnokok és csodagyerekek mindig jól mutatnak a médiában. Feltűnnek (talán jobban, mint a gulyás) és eltűnnek, más hasonló hősök helyettesítik őket. A román imázsépítőknek elvben új hősöket kellene kitalálniuk a letűnők helyett, de ez nem megy egyszerűen. A magyar nemzeti büszkeség pedig közben folyamatosan nem tud a magyar „állócsillagokkal” mit kezdeni. Az amerikai tömegkultúra kétfajta hőst fogad be: a sportolót és a hollywoodi sztárt. Hollywoodi hőst kelet-európaiból nem lehet csinálni, csak ha azt decentralizálják. Ha univerzális szereplőt lehet belőle faragni. S az elmúlt húsz évben, a nemzeti imázsépítő próbálkozásoktól függetlenül, nem akadt ilyen román vagy magyar színész. Pech.

A sport már több reménnyel kecsegtethet. De ami bejött a ’80-as években Nadiával, az azóta nem jött össze mással. A magyar sporthős, akit Hall említ, nem Puskás Öcsi – ugye európai labdarúgással Amerikában nem lehet valakit sztárolni –, hanem egy Hrabosky nevű, magát szlovák helyesírás szerint író baseballjátékos a ’70-es, ’80-as években: az „Õrült Magyar”. Egy pillanatra forgalmazhatók voltak csapatsport-győzelmek, ha volt szovjetellenes töltésük vagy pillanatnyi politikai eseményekhez voltak köthetők. Mint az ’56-os magyar–szovjet vízilabdás győzelem és ’68 után a csehszlovák hokicsapat „bosszúja” a prágai bevonulásért. De ezeket a sztorikat akkor sem nemzetimázs-építő kulturnyikok találják ki. S amikor 20-30 évvel később, most már tudatosan, megpróbálnak még egy bőrt lehúzni róluk, komolyan nem jön össze semmi. A vonat elment. De ez már nem Hall története.

Számomra az az érdekes, miként tudják magukat forgalmazni azok, akik egy kultúrkörhöz félig tartoznak, akik külső sztereotípiái onnan bizonyos értelemben legalább félig kilógnak. Én most nem arról akarok bölcselegni, hogy Románia mikor s mennyire Balkán és mikor nem, és hogy Magyarország mennyire nem Bécs és Ausztria. A két nemzet erről két-három könyvtárnyit összeírt. Én megfordítom a dolgot, a Balkán nem csak baksis, bugyogós nők és minaretek (tehát igazán az európai Kelet), és azon sem érdemes vitatkozni, hogy a Balkán ott véget ér, ahol a törökkávé és a burek. Ez utóbbi egyébként harminc éve megállt Szabadkánál. A jugoszláv háború után azonban először a szegediek kezdtek rákapni, majd két-három éve a pestiek is. Akkor most terjed Északra a Balkán, vagy mi van? Vagy ha mégis, akkor ezért? De a Balkán a római-bizánci világnak is folytatása, szervesebben kapcsolódik az európai induló hagyományokhoz, mint a hollandok vagy a skandinávok. Miért nem lehet akkor nem menekülni a térségből, hanem ellenkezőleg, egyre több ponton ismét kötődni a helyi antikvitáshoz mint tradícióhoz? Van itt elég valódi kikötőnekvaló, nem kellene még történeteket hozzákölteni. A dák történetet is lehetne higgadtabban, a trákokhoz jobban kötve, az arománokat jobban a képbe emelve elmondani. S ezzel az egész humanizálódhatna, csatabárd helyett az egész térség klasszikus hagyományokhoz való kötődését jelentené, aktualizálás és más csoportok kizárása nélkül. Románia végül is túl kicsi ahhoz, hogy saját tömegkulturálisan forgalmazható zárt hagyományrendszere legyen. Egy ilyet belső fogyasztásra ki lehet találni, de az olyan hermetikus, hogy mások számára lefordíthatatlan. És a magyar iskolai történelem központi gondolata a 16. századtól, hogy mi „nem vagyunk németek (osztrákok)”. Miért ne lehetne magunkat ezzel szemben szervesebben a németekhez-osztrákokhoz kötve előadni? Ez egyébként nem is tűnne a történelem különösebb kifordításának. Együtt éltünk, hol küszködtünk velük, hol tanultunk tőlük, használtuk őket. Egyébként hogy nézne ki Erdély nem csak a szász városok nélkül, hanem a német hatás nélkül, amelyet magyarrá szervesítettünk. És ha a 19. századtól kezdve a térségből kimosnánk, meg nem történtté tennénk az egyébként szintén németből asszimilálódott – s részben a németet tovább is használó – zsidóságot, tovább fogyna, amit mi Erdélynek nevezünk. Akkor most olyan idegen lenne többet beszélni erről a német–magyar szimbiózisról? Amelyet mint tényt legalább nem kellene messzi vidékeken különösen sokat magyarázni. A trákok és görögök, meg az osztrákok, segíthetnének a románokat és a magyarokat is jobban forgalmazni.

Természetesen nem állítom, hogy bármilyen reklámügynökség át tudná írni az írástudók nemzedékei által épített, összerakott azonosságokat. S eszem ágában sincs azokról bármilyen szinteken vitákat kezdeni. De ezek az önképek Linzen és Trieszten túl amúgy is érthetetlenek. Egyébként ez így van jól.

A globalizáció azonban elengedhetetlenné teszi, hogy ezeket az országokat, népeket hőseiken keresztül megjelenítsük. S két dolgot tudunk. Az egyik, hogy a modern tömegkultúrában mindent perszonifikálni kell. S a személy nem elég, sztori és arc is kell. Ha az üzenet nem köthető archoz, nem lehet eladni. Másodszor, hogy az amerikai tömegkultúra jelenti a kulcsot – ma legalábbis – a globális kulturális piacokhoz. Rajta kívül felépített arcokból nagyon kis valószínűséggel lesznek máshol is eladható brandek. Egyébként nincs ez nagyon másként a magaskultúrában sem. Nagy József nagyszerű koreográfiáit két éve orosz kritikusok az év vendégszereplésének választották. S megjegyezték, persze, hogy francia. Színháza valóban onnan jött, de ő soha sem tagadta le származását, gyökereit, ám a jugoszláviai magyar vagy a vajdasági, úgy látszik, túl bonyolult volt e szélesebb piacon. Magánügy. Schiff András is magyarul írja mindenütt a nevét, nem Andrew-nak, mégis sok helyen olvasom a világban: Londonban élő nagy nemzetközi sztár. Ennyi.

Valamennyien ismerjük Shakespeare tengerparti Csehországát; Hall talált fiktív kelet-európai országokat is újabb angol nyelvű regényekben. Agatha Christie írt még a harmincas években Herzoslovákiáról, máshol előbukkan Syldavia, egy másik kitalált kelet-európai ország. Szörnyű helyek.

Borzasztó lenne versenyt kezdeni abban, melyikünk egy centivel kevésbé szörnyű, bezzeg a többiek mind két centivel rettenetesebbek. Nem kellene fintorogni a nagy piactól. Az amerikanizált tömegkultúrát valamennyiünk számára esélyként kellene felfognunk. Hogy az órákat újraindíthassuk.