Nemzetállamok néma gyerekei

2016. 12. 03. 13:40

A török nemzetállamban nagyon sok olyan kurd él, aki úgy vállalja a nemzetiségét, identitását, hogy nem beszéli a kurmancit. Így születtek az alulteljesítő, az elnémított gyerekek generációi, akik nyelvileg korlátozva inkább nem szólaltak meg, vagy csak keveset beszéltek nyilvánosan. Parászka Boróka írása.

 

Az ellenzéki HDP-s képviselőnője, Bensime Konca kurmanciul köszöntötte a török törvényhozást. Vérlázító anyanyelvhasználat

 

A magyar kormányok évek óta, vállaltan, deklaráltan az „erős nemzetállam” létrehozásán dolgoznak. Az egymást a magyarországi kabineteknél gyorsabban váltó román kormányok egyáltalán nem vállalnak és deklarálnak hasonló célokat. Szőrmentén, alig bújtatva, alkotmányos keretbe foglalva, a nemzetállam és a nacionalizmus azért itt is él, túlél. Formát-témát vált, szelídül, engedményeket tesz, de azért el nem tűnik. Azt azonban, hogy mit jelent a valóban erős nemzetállam, dacára a tizenkilencedik és a huszadik század konfliktusainak, kíméletlenségeinek, ma már sem Magyarországon, sem Romániában nem tapasztaljuk. Csak játszik a térség a nemzetállamiság gondolatával, mint valami veszélyes, mindazonáltal izgalmas és ezért vonzó ötlettel, amiből – mindannyian tudjuk, úgysem lehet semmi. Legalábbis most nem, túl sok (az európai) kötelezvény, az út, a vasút, az internet, az ide-oda települő, költöző ember, és túl kevés a kerítés.

Innen visszafordulni, kisebbségi jogokat visszavenni, intézményeket felszámolni, homogenizálni, korlátozni, illiberalizálni, antidemokratizálni nehézkes, ámbár nem lehetetlen. Van rá példa, van ahol évek óta dolgoznak ezen, sikerrel. Törökországban, például, abban az országban, amelyet a magyar miniszterelnök „mintaállamnak nevezett”. Nos, ott például a kurd kisebbség 25 évvel ezelőtt egyáltalán nem használhatta az anyanyelvét. Húszmillió ember a 74 millió állampolgárból! Erdélyi magyarok ezt most nehezen fogják megérteni, ezért részletezem: a kurdok nyelvhasználat tilalma nem a közintézményekre, a bíróságokra, a közterekre vonatkozott. Nem arról szólt a vita, hogy lokális szinten a lakosság hány százaléka fölött lehet hivatalos nyelv a kurd, mint ahogyan Romániában azzá lehet a magyar.

Nem, Törökországban a kurdok otthon sem, a magánéletben, az utcán sem használhatták a kurmancit. Baráti, családi beszélgetések idején sem. Több nemzedék vesztette el így az anyanyelvét, a török nemzetállamban ma is nagyon sok olyan kurd él, aki úgy vállalja a nemzetiségét, identitását, hogy nem beszéli a kurmancit. Így születtek az alulteljesítő, az elnémított gyerekek generációi, a Hejar Pola nemzedékek: akik nyelvileg korlátozva inkább nem szólaltak meg, vagy csak keveset beszéltek nyilvánosan. Huszonöt évvel ezelőtt elindult valamiféle liberalizáció (ízlelgessük ezt a rettegett, szidalomként használt szót), a kurmanci ugyan nem kapott iskolákat, egyetemeket, de nem is kriminalizálták. Aki akart, magánhasználatra, magánerőből megtanulhatta a szülők és nagyszülők nyelvét. Volt, akinek sikerült ez, és volt, akinek nem. Ki tudja, merre haladt volna ez a fordulat, ha Törökország nem zárja újra a sorait, ha nem erősödik meg a nemzetállam építése. Ma oda jutottunk, hogy a kurd épített örökséget a török hadsereg hónapok óta ostromolja, módszeresen semmisíti meg. A kurd önkormányzati vezetőket, parlamenti képviselőket sorra tartóztatják le. Ha pedig a kurd közösség tiltakozni mer, ahogyan ez a kurdok lakta nagyvárosban, Diyarbakirban történt, egyszerűen százezreket izolálnak. „Lekapcsolják” az internetet, a telefonhálózatot, pár perc alatt el lehet tüntetni egy egész várost a kommunikációs térből.

Néhány nappal ezelőtt a kurd, HDP-s képviselőnő, Bensime Konca kurmanciul köszöntötte a török törvényhozást. Nem mondott semmi mást, csak egy mondatot: „Üdvözlöm Önöket, képviselőtársaim”. Azonnal botrány lett, félbeszakították, „szeparatizmussal” vádolták meg – az anyanyelvhasználata miatt. Az erős nemzetállami történet eddig tart, és az általunk is ismert, de egyre ritkábban felidézett forgatókönyvek nem kecsegtetnek semmi jóval.

A törökökhöz és kurdokhoz képest itt Közép-Kelet-Európában, mi békés, szoros családi kapcsolatokat ápolunk. 1918 óta, majd száz év alatt, saját rémségeinktől messzire jutottunk. Van-e okunk az ünneplésre, december elsején? – kérdezik sokan. Igazából azt kellene átgondolni: megengedhetjük-e magunknak nem észrevenni a (kisebb nagyobb) sikereket, a (részleges) közeledést, a tényt, hogy mégiscsak élünk itt egymás mellett, néha egymással is, magyarok, románok, már akik maradtunk, akiknek megkegyelmeztünk. (Szászok, zsidók – ők már inkább csak emlékeink.) Megengedhetjük-e magunknak, hogy ne vegyük észre, ne féljük, mi felé ácsingózik az, aki „erős nemzetállamot” akar? Karnyújtásnyira tőlünk, Törökországban ott az elrettentő példa, jó volna tanulni belőle.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!