Nem a cél, az eszköz közös

„Előbb biztosnak kell lenni abban, hogy az autonómiának van értelme, aztán meg kell fogalmaznunk – immár magunkban is letisztázva a kérdést –, hogy miért nem kell megijednie tőle a román közösségnek sem.” Kustán Magyari Attila jegyzete.

Régi feltevésem, hogy a társadalom gyakran felcseréli eszköz és cél fogalmát, ennek a tévedésnek pedig súlyos ára van. Közösségek rendszeresen megfogalmazzák célkitűzéseiket, aztán mindent latba vetve dolgoznak azok eléréséért. A régi logikák felbomlanak, új kötések jelennek meg, amelyek lassan dogmákká forrnak, és elfeledtetik, hogy a nemes harc mellett élni és szeretni lehet és kell, hogy egy cél nem ír felül mindent.
Szerencsére – vagy inkább sajnos – aktuális, hazai példával is szolgálhatok. Éppen az autonómiatörekvések kapcsán éreztem, hogy valami nincs rendben. Felváltotta egymást a két fogalom, az autonómia elérésének vágya pedig olyannyira felerősödött egyes lelkekben, hogy sikerült szinte minden egyéb fölé emelkednie. Azt hiszem, nem túlzok, amikor az autonómiát, mint állapotot vallási érzéssel tartom párhuzamosnak: a majdani ideális lét, a kommunista berendezkedés is egyfajta Édennek lett kikiáltva, amelyért ma meghalni vagy meggyilkoltatni érdemes. Persze, finomult a világ azóta, még a hóvirágot is védjük, és már egymást sem tapossuk el. Fegyver helyett székely zászlót ragad a nép, és azzal menetel, hogy idealizált, távoli, megfoghatatlan célját, az autonómiát kivívja magának.
Pedig az autonómia eszköz. Mondhatni, olyan az autonómia, mint a felnőttkor. Ha átlépjük a küszöbét, akkor magunk szabjuk meg, szeretjük-e a spenótot, és nincs kire mutogassunk, ha nem vasalta ki az ingünket. Az autonómia nem Éden, hanem kemény munkát követelő társadalmi berendezkedés, ahol többé nem a „bocskoros oláh” a hibás, hanem mi magunk. Vagy legfennebb az a lusta szomszéd.
Véleményem szerint nem szabadna célként kezelni ezt a kérdést. Észben kell tartani, hogy a székely zászló funari mennyiségű használata visszataszító, és bármennyire is reméljük, a lobogó nem varázspálca, amelyik átírja a hatalom elképzeléseit.
Ha már elérkeztünk Bukarestig: a vásárhelyi autonómiatüntetés hazabeszélt, és ezt sem tartom hasznos megoldásnak. Azt hiszem, komoly lelki problémára bukkanunk itt, amely ismét leleplezi a fogalmak összekavarodását. Azt a legtürelmetlenebb hazafi is tudja, hogy Székelyföld önállósága nem attól függ, ő mennyire hangosan ordítja a „vesszen Trianont”, hanem attól, hogy megnyugtatja-e, jó érvekkel ellátja-e az ország vezetőségét, de mindenekelőtt a lakosságát, amelytől tart a kormány, tart az ellenzék, tartanak a parlamenti játszmákból kirekedt pártocskák. Előbb biztosnak kell lenni abban, hogy az autonómiának van értelme, aztán meg kell fogalmaznunk – immár magunkban is letisztázva a kérdést –, hogy miért nem kell megijednie tőle a román közösségnek sem.
És végül: a céllá emelt (vagy degradált) eszköz kifogássá válik. Mint mondtam, ma még a „bocskoros” tehet róla, hogy…, de ezt a téveszmét le kellene küzdeni. Randira indulni sem izzadó tenyérrel javasolt. A görcsöket otthon kell hagyni, a kifogásokkal egy fiókban. Amikor egy észak-koreai gyárban elveszik a villanyt, a munkások kivonulnak tornászni az udvarra, a rádió meg azt harsogja nekik, hogy az amerikai imperialisták okozták a problémát. Õk sok bajt okoznak, de ezt éppen nem. Csíkszeredában sem azért nincs reptér, Sepsiszentgyörgyön meg űrállomás, mert az Éden kora még nem köszöntött be, hanem egyszerű gyakorlati-gazdasági okokból.
Sem az autonómia hiánya, sem a kisebbségi lét nem lehet kifogás. Köldöknézegető kisebbség vagyunk egész Erdélyben egyébként, nem csak Székelyföldön. A sajtó is hibás ebben: párhuzamosan élünk a románokkal, és kihagyjuk a közös témákat, hogyha egy épülettel arrébb a kisebbségi lét újabb elemzéséről tartanak előadást. De ha már ezt a problémát nehezen is oldjuk fel, bár saját magunkkal megbékélhetnénk. Csíkszeredában úgy működik színvonalas múzeum, Sepsiszentgyörgyön meg vonzó színház, hogy a felek együttműködnek. Katolikus színész az unitáriussal, néppárti muzeológus az RMDSZ-es néprajzossal. Sőt, címke nélkül is lehet ezt: színész színésszel, muzeológus néprajzossal. Kifogások nélkül. Azért dolgozva, hogy ha egyszer az autonómia felelősségét – az újabb eszközt – is a kezükbe kapják, hát úgy is jól tudjanak dolgozni.