Most mondtok le Erdélyről

2016. 02. 21. 14:09

A hétvégén leomlott a 750 éves szászveresmarti erődtemplom tornya. Értetetlenségünk temeti maga alá a pótolhatatlant. Ez nem feladás, nem lemondás vagy kivonulás. Ez árulás. Parászka Boróka jegyzete.

 

Az elmúlt évtizedekben hozzászoktunk ahhoz, hogy a valóban tragikus népességfogyás számlájára írjuk a műemlékvédelem kudarcait. Fogyunk, eltűnünk, „szellemfalvak”, „szellemvárosok” maradnak hátra Erdély-szerte, és ezekben nincs aki gondozza, megbecsülje az épített örökséget. Ez a melodráma az általános helyzetértékelés. Mivel a demográfiai folyamatok érdemi befolyásolására nincs eszköz, ezért ezt a pusztulást is „természetesként” és elkerülhetetlenként könyvelte el a magyar közösség.

Csakhogy az elmúlt években kiderült: a demográfiai csere nem feltétlenül jelenti a települések szanálását. Van úgy, hogy az eltűnő közösségek helyett az újak, az ott élők, vagy éppen az oda látogatók, ott befektetők érzik fontosnak az értékmentést, az épített örökség újraértelmezését. Lehet ezt sokféleképpen. Károly herceg, mint tudjuk, Erdélyben vásárol házakat, itt folytat falu- és környezetmentést. bízzuk rá a további vitákra, annak eldöntését, jól teszi-e. A bonchidai Bánffy-kastély köré szerveződő programok, kezdeményezések valóban progresszív, népszerű és értékértő ötletekből születtek. Van olyan is, hogy egy egész térség halódik, de a műemlékvédelem, így vagy úgy mégiscsak működik. Ilyen Fogaras, a népesség életkorát tekintve a „legöregebb” romániai városok egyike. A fogarasi vár, és a műemlékvédelmi szempontból is nagyon fontos város azonban ennek ellenére jelentős léptékű és roppantul káros befektetések helyszíne.

A dilemma az, hogy az erdélyi kulturális örökség egészéért tud-e, akar-e a magyar közösség Magyarország határain innen és túl tenni? És mi a feltétele ennek? A pénzhiány ma már nem lehet akadály. Pénz műemlékvédelemre, hazai és uniós forrásokból is van. Paradox módon azonban, a befektetések gyakran többet ártanak, mint az évtizedes elhanyagolás, mellőzés. Az átgondolatlan, vagy nagyon is átgondolt, de szakszerűtlen beavatkozás több kárt okozhat – ahogy erre az Erdélyi Átlátszó is felhívta a figyelmet – mint amikor magukra maradnak a műemlékek. A történelemhamisításnak Romániában több évtizedes hagyományai vannak. Csakhogy amíg a Ceaușescu korszakban egy diktatúra stratégiai iparága volt a múlt önkényes átírása, ma már nincs ilyen központi, hatalmi irányítás Meg lehetne akadályozni a hülyeségeket, az ötlettelenségeket, a propagandát, ha lenne kellő akarat a szakmai párbeszéd kikényszerítésére.

Azon a hétvégén, amikor a szászveresmarti erődtemplom tornya leomlott, két hír járta be a magyar sajtót. Az egyik az, hogy nyilvánosságra került, ki és mit fog dolgozni az Orbán János Dénes nevéhez kötődő, százötven millió forint költségvetésből működő „kárpát-medencei” tehetséggondozó központban. A másik az volt, hogy egymilliárd forintot kap az Orbán-kormánytól a szlovákiai református egyház. Távol álljon tőlem az a demagógia, hogy azt állítsam: az erdélyi műemlékvédelem megmenthető lenne ezekből a támogatásokból, hogy ezt a pénzt „inkább” hétszáz éves műemléktemplomokra, mintsem kormányzati kalkulusok mentén kiszámított közösségi, és személyi támogatásokra kellene fordítani. Távol álljon tőlem, hogy azt állítsam gorombán: a klientúra pénzelése lehetetleníti el az értékmentést. Egyetlen dologra szeretném felhívni a figyelmet: a magyar nemzeti kulturális érdekvédelemnek ott is működnie kell, ahol a személyi hálózatok nem működnek. Ahol nincsenek kárpát-medencei tehetségek, és egyházak alkuképes egyházfőkkel és támogatást váró hívekkel. Ahol pedig vannak tehetségek, és alkuképesek, ott pláne működnie kellene az érdekvédelemnek. Nem nagyon látok erre irányuló igyekezetet.

A fogarasi vár a magyar történelem egyik kiemelkedő erdélyi helyszíne. Ha valaki ma oda látogat, ennek nem látja nyomát. Lát viszont csúnyán és drágán felcsiszolt padlót, légmentesen záródó, anakronisztikus, épületidegen nyílászárókat, töméntelen giccset. Hol az a kultúrdiplomácia, amely ezt szóvá teszi? Amely kikényszeríti a szakmai együttműködést, ellenőrzést? Utat tör a történészeknek, műemlékvédőknek. Párbeszédet teremt a román, magyar, német döntéshozók között, hogy a fogarasi vár valóban az lehessen, ami? Közös kincs? Egyáltalán: érti ma a nem létező magyar kultúrdiplomácia, mi az, hogy közös kincs? Hogy jelezni tudja, igényt tartunk a magyar örökségre az oly sokat ajnározott magyar nemzetállam határain túl?

Ma magyar nyelvterületen nem kis kéjjel illik azt szajkózni, hogy a „multikulti halott”. Márpedig a szászveresmarti templomhoz hasonló katasztrófák nem lesznek megelőzhetők, csak „multikulti” együttműködéssel. Olyan odafigyeléssel, amely túllát a maga nemzetállami pillanatnyi érdekein, a személyi kifizetések és megvásárlások rendszerén. A Fogaras és Máramarossziget közötti térben (az Osztrák-Magyar Monarchia két műemlékvédelmi szempontból fontos, a magyarországi kultúrpolitika számára nem létező szegletét említem) most rohadnak múltunk utolsó morzsái. Vagy most fazonírozzák át felismerhetetlenné, azonosíthatatlanná nem feltétlenül rossz akaratú, de tudatlan, képzetlen mesteremberek. Most törlődnek a még menthető nyomok. Nem a Ceaușescu diktatúra veszi el ezeket, nem a szegénység. Hanem a magyar politika oda nem figyelése, gőgje és az érdektelensége. A hiánya ezekből a terekből. A magyar politika ma ott van jelen, ahonnan szavazatot vár. És valóban, a szászvermarti torony tövében nem nőnek szavazók, akár állnak a sokszáz éves falak, akár nem.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!