A cenzúra a művészbejáróban?

2016. 02. 20. 21:38

Néha úgy tűnik, többen értenek a színházhoz, mint ahányan előadásokra járnak, s annak is látjuk jeleit, hogy nem mindenki örül a romániai magyar társulatok kiváló előadásainak és szakmai sikereinek. Szűcs László írása.

 

Igazán combos kis botránnyá dagadt egy alkalmi színházba járó doktor olvasói levele Sepsiszentgyörgyön. Ugyan az nem derült ki, hogy az elégedetlen néző mely előadást tekintette meg, a várt élményhez rendes polgárként a cipőjét is gondosan kipucolva, a lényeg, hogy a produkció nem nyerte el a tetszését. De nagyon nem. Annyira nem, hogy máris cenzorbizottság után kiált, amely majd megmenti a csillogó cipellőjű színházbarátokat. Az olvasói levélből sajtóanyag lett, nem klasszikus újságcikk, hanem az érdeklődést fokozandó szavazás a téma megítélése kapcsán. A szavazógépből pedig ügyes kis médiahekk, a Tamási Áron Színházzal rokonszenvező fiatalok majd húszezer szavazatot „gyűjtöttek be” arra az opcióra, hogy Egyetértek a cenzúrával, bár nem járok színházba. Ezzel az ügy újabb visszhangokat keltve átlépte a város határait, még ha a szavazógépet a szerkesztők hamarosan el is távolították a napilap weboldaláról.

Nincs azzal semmi baj, ha valakinek nem tetszik egy előadás, különösen olyan néző részéről, aki bevallottan ritka vendég a város színházában, az is megtörténhet, hogy elvárásait egy-két évtizeddel korábbi színházi élményeire alapozta. Ő úgymond kulturálódni ment a teátrumba, ám az előadásban olyan szavakat hallott, s olyan gesztusokat látott, melyeknek szerinte nincs helyük a színpadon. Ezért kiált cenzor után. Hogy ez a téma élénken foglalkoztatja a helyi közvéleményt, jelzi, hogy pro és kontra számos komment osztja vagy vitatja a levélíró megállapításait. Ez is rendjénvaló.

Csakhogy. Jól tudjuk azt is, hogy több romániai magyar hivatásos színtársulat fenntartói – főként megyei önkormányzati vezetőkre gondolok –, ha nem is osztják szó szerint az említett olvasói levél szerzőjének véleményét, mást várnak a pénzükért, pontosabban az általuk megszavazott költségvetési támogatásért. Végletesen leegyszerűsítve: talán kevesebb díjat, s több szórakoztató, népszínházi produkciót látnának szívesen. Kevesebb útkeresést, őszinte, kompromisszummentes szembesítést a ma társadalmával, hiszen ebből még az is kijöhet, hogy a társadalomkritika célpontja maga a támogatói közeg. Ha mégis ilyenek kerülnek be a repertoárba, akkor az ilyen produkciókat tessék szépen a stúdióba vinni. (Érdekes, a kortárs képzőművészet vagy mondjuk a költészet iránt, nem fogalmaznak meg hasonló elvárásokat, vicces is lenne a próbálkozás, hogy mondjuk a grafikai biennálé anyagában a támogató több derűs tájképet szeretne látni, netán a könyvkiadás támogatásánál szempont lenne pozitív üzenetű metaforák gyakori szerepeltetése a költeményekben.)

Ami igazából megnehezíti a színházakkal szembeni lokális fenntartói elvárások hangoztatását, hogy ezek a társulatok nem csupán izgalmas, hanem sikeres előadások sorát produkálják évadról-évadra, s már nem csupán a Kolozsvár, Temesvár, Sepsiszentgyörgy háromszögben. Alig akad olyan jelentős fesztivál a térségben, ahonnan ne hozna el valamelyik erdélyi, partiumi magyar társulat rangos díjakat, a román színházi szakma, beleértve a kritikát is, elismerően figyel művészeinkre. Az sem elhanyagolható, hogy a legnevesebb román rendezők elismerten szívesen és gyakran dolgoznak erdélyi magyar színházakban, miközben ez magyarországi kollégáik esetében kevésbé rendszeres, de nincs értelme méricskélni.

Fontos, hogy a nyilvánosság segítsen tudatosítani, hogy

az egyetemes érték teremtése nem lehet egy súlycsoportban a provinciális elvárásokkal.

Hogy ez mennyire a bőrén ég a színháziak világának, pontosan jelzi, hogy egy másik székelyföldi társulat, a Csíki Játékszín rendezője a napokban Spiró Imposztorának a bemutatója előtt fogalmazott úgy, saját tapasztalatból meri állítani, a politika ma is beleszól a művészetekbe, cenzori szerepben, ha másképpen nem, a támogatások súlyozásával. Félő, hogy a magyarországi kultúrpolitikai gyakorlat ötleteket és bátorítást is adhat a mi illetékeseinknek, ha még távol is vagyunk a művészeti élet határon inneni elfeketegyörgyösítésétől. Örömtelibb egyik kollégám minapi tapasztalata: egy minden eszközében modern, kegyetlenül őszinte, távolról sem szórakoztatni hivatott előadást diákközönsége zacskózörgetés és viháncolás nélkül, feszült figyelemmel követett. Ennél jobb válasz nem is lehet adni a cenzúrát visszasíróknak, s azoknak, akik a művészeten kívüli szempontjaikat becsempészve próbálnak illetéktelenül belekotyogni a műsorpolitikába.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!