Tanulságos Wass Albert

A napokban – egy ügy kapcsán, amiről nem szeretnék szót ejteni, mert mindnyájan elmondtuk róla már a véleményünket – az egészségesnél jelentősen több időt töltöttem az interneten, mindenféle, jellemzően nagyon dühös egyénekkel társalogva. Kimerítő tevékenység ez, főleg ha az ember mind saját, mind mások béketűrése felett őrködni próbál, és a sűrűjéből nézve értelme sincsen igazán sok, hiszen láthatóan nem közelednek a nézőpontok egymáshoz, a szakadék áthidalhatatlannak tűnik, ha mégis sikerül lefektetni egy-egy pallót, azt valaki (egyik oldal sem kivétel) mindig arra használja, hogy közelebbről köpje képen az ellenlábasokat. Érvek nincsenek, csak tabuk.
Az egyik az érinthetetlen témák közülük – amibe én is beleszaladtam egy hosszas, és kivételesen kulturáltnak mondható társalgásban – az Wass Albert volt, akit ugye egyik oldalon kritika nélkül szeretni kell, és ahová lehet, szobrot állítani neki – a másik oldalon pedig utálni, antiszemitázni és nácizni, természetesen mindkét esetben tőmondatokban, adatok nélkül, írói tevékenységének minőségéről pedig szinte szó sem esik.
Mivel nem vagyok irodalomtörténész, sem a téma alapos ismerője, nem tisztem megállapítani, hogy Wass Albert antiszemita volt-e vagy sem, jóllehet nagyon személyes és szakmaiatlan véleményem szerint, annyit alsó hangon el lehet mondani, hogy a faji kategóriák erősen működtek a fejében, illetve azt is, hogy nem feltétlenül látta az Antikrisztus megtestesülését a Harmadik Birodalomban. Előbbire bizonyítékként elég csak elolvasni az „Így lett belőlem antiszemita” című írását, ami bár pont a vádat hivatott tagadni, de egy európai közegben éppen hogy ékes bizonyítékul szolgálna annak bizonyítására, már csak a „zsidó gyerek”-ezés miatt is, illetve amiatt, hogy az egész amerikai sikertelenségét zsidó összeesküvéssel magyarázza. Arról nem is beszélve, hogy a gettó drótkerítésén át állítólag kérdezősködött Karácsony Benőtől kéziratai holléte felől (tudják, ő is egy erdélyi magyar író, nem is akármilyen, csak az ő élete félbeszakadt egy Wass által később idézőjelben írt haláltáborban), de korábban semmit nem tett a megmentéséért (felteszem ennek is köszönhető, hogy Karácsony Benő válaszra sem méltatta). A náci szimpatizánssággal kapcsolatban pedig csak annyit említenék, hogy a vaskeresztet – a mából nézve – minimum nem ízléses büszkén viselni, illetve 1944-ben inkább menekülni volt szokás a náci Németországból, mint oda futni (zsidók és románok meggyilkolására való felbujtás vádja elől), már ha valakinek baja volt a hitleri világképpel. A fent említetteken kívül számtalan olyan momentum van az író életében, amit szakértők megszólaltatásával pro és kontra át kéne futtatni a közbeszéden, hogy mindenki alapos mérlegelhesse, helye van-e a piedesztálon, nemzeti hősként, követendő példaként, feloldandó a megmerevedett frontokat.
És természetesen még itt sem szabadna megállni, hiszen pillanatnyilag szépszámú ember Wass Albertet nagy írónak tartja, tehát érdemes lenne beszélni arról is, hogy mit tartunk a szövegeiben értéknek, a közösség számára hasznos és megőrzendő tartalomnak a huszonegyedik században is.
Én például az irodalmi érték megítélése szempontjából szívesen tartok Esterházy Péterrel, aki „A szavak csodálatos életéből” című esszéjében az irodalom „jellegéről, alkatáról” azt írja, hogy a „lét titkait fürkészi”. Pár sorral lejjebb ezt bővebben is kifejti: „Az irodalom újraértelmezi a komolyságot, a kicsiségek, linkségek, véletlenszerűségek, játszások mögött mindig ott a fürkészés, a fürkészés felelőssége és méltósága, és hogy mutassam a többértelműséget, így folytatom léhán, hogy mindez a feszültség azért is van, mert míg az irodalom a lét titkait fürkészi, addig az író a nőkét. Vagy a férfiakét. A kutyákét és filodendronokét.”
Ha ezt a csodálatos és pontos definíciót veszem alapul, márpedig én ezt veszem, Wass Albert szövegei nagyon gyorsan megfeneklenek, legalábbis az a pár regény, amit olvastam (Kard és kasza, Adjátok vissza a hegyeimet, Elvásik a veres csillag, A funtineli boszorkány, Tizenhárom almafa). Fentiekhez mérve Wass Albert nem irodalom, hanem propaganda, hiszen nem fürkész, hanem folyamatosan állít, határozott, egyféleképpen dekódolható „igazság” mellett érvel.
Ez az „igazság” az adott történelmi korszakban értelmezhető, az viszont nagy kérdés, hogy mennyire képes szolgálni egy 21. századi, teljes értékű életre törekvő közösséget.
Hogy megint csak példát is hozzak, megemlíteném a kuruc.info-n nagy népszerűségnek örvendő Patkányok honfoglalása – Tanulságos mese fiatal magyaroknak című szöveget, ami röviden arról szól, hogy egy éhes patkánypár beköltözik az ember hegyoldalba nyúló birtokára, és elszaporodva átveszi a hatalmat, kitúrva onnan a gazdát.
Az odáig rendben van, hogy ez egy tanmese, az pedig műfajilag tanulsággal kell szolgáljon (jelesül azzal, hogy csapjuk idejében agyon a patkányokat, mielőtt baj lesz velük), tehát ilyen szempontból a szöveg remekül működik. Azzal kapcsolatban viszont már lennének kérdéseim, hogy jó-e nekünk, ha magunkról emberként, a környezetünkben élőkről pedig patkányokként gondolkodunk. Szolgál-e bennünket, ha magunk és a környezetünk viszonyát háborúként és viszályként fogjuk fel. Építenek-e bennünket olyan mesehősök, akik monomániás hevületünkben észre sem veszik, hogy az erdőbe nyúló birtokukon egy ragadozó madár, egy róka, egy farkas sem él már meg, illetve még egy szerencsétlen macska sem viseli el őket, vakok arra, hogy réges-rég egy tökéletesen felborult ökoszisztémán uralkodnak.

Tasnádi-Sáhy Péter