Miért sirattuk Sztálint?

Nem is csak azért sírtunk, mert kötelező volt, s a hangszórók bömbölésével ezt valósággal ránk kényszerítették, hanem lelkünk mélyén éreztük, nem sok idő múlva nehezebb napok jönnek az erdélyi magyarságra, s ehhez már nem sok köze lesz Sztálinnak. Sike Lajos jegyzete.

E cikket részben azért írom, hogy kicsit bosszantsam azokat, akiknek biztos receptjük van minden nemzeti és társadalmi bajra. Akik bár nem voltak ott a hatvan-hetven évvel ezelőtti eseményeknél és nem szenvedték meg azokat az éveket, mégis halálbiztosan tudják, mit kellett volna tegyünk, hogyan kellett volna cselekednünk. Mit sem törődve azzal, hogy minden kort és eseményt a maga környezetében és összefüggéseiben lehet megítélni, nem pedig későbbi politikai nézetek szerint abból kiemelve.
Az elmúlt években néha hivatkoztam Marxra, vagy csak utaltam rá cikkeimben. Többnyire iróniával, ha ezt nem is mindenki vette észre. Meg is kaptam a magamét, miért sírom vissza a múltat? Nem tudom, magyar sajátosság vagy a velünk együtt nem túl sikeres szomszéd népektől vettük át, hogy a politikai kurzusok változásakor kritikátlanul mindent kilökünk, azt is, amiről sejthető, hogy még szükségünk lehet rá. Ám erre utólag is csak akkor ébredünk, ha látjuk, mások okosabbak voltak.
Pár évvel a rendszerváltás előtt egy román újságíró-küldöttséggel (nemzetiségi százalékként odacsapva) Nyugat-Németországban jártam. Egyik meglepetésem az volt, hogy Marx népszerűbb, mint nálunk. (Igaz, Romániában akkor a Ceausescu-kultusz minden mást elsöpört.) S nem csak szülővárosában, a francia határhoz közeli Trierben, ahol Marx múzeum intézet működik. A kapitalista németek Marxban nem az ideológust, hanem a kiváló közgazdászt tisztelik. Nagykapitalista apja cégein keresztül emberközelből ismerte mindazt, amiről alapművében, a Tőkében írt. Sok megállapítása, például a túltermelésről és a felhalmozásról ma is helytálló, nem véletlen, hogy a nyugati egyetemeken tananyag. Nem tudom, nálunk tanulnak-e róla egyáltalán.
Sztálin más volt. Mint minden diktátort, őt is könyörtelenül a szemétre kellett lökni. Hogy nem láttuk ezt az elején, miért néztünk fel rá éveken át, mint egy istenre? Mert felnéztünk, s halálakor, 1953 tavaszán még sírtunk is. Miért? A választ az én nemzedékem jól ismeri: elhitették velünk, hogy az adott időben ő a legjobb nekünk. Nem volt túl nehéz, minden más információtól el voltunk zárva, akkor a legtöbb családban még rádió sem volt. S kezdetben nekünk, erdélyi magyaroknak nem is volt olyan rossz a nagy szovjet felszabadító, hisz valamelyest védett bennünket a román hatalomtól.
1948-ban láttam először a fényképét egy elzárt avasi magyar falucska iskolájában. Előző nap még a román király képe lógott a tábla fölött, másnap már egy sokkal megnyerőbb férfié (mármint a képen), akit enyhe mosolya még rokonszenvesebbé is tett. Bár csak nyolc-kilenc éves voltam, a szülőktől és más felnőttektől hallottak nyomán, nem sokkal az újabb magyar-román hatalomváltás után, ha úgy tetszik Horthy Miklós távozását követően, valamelyest már bennem volt, hogy jobb nekünk Sztálin, mint a román király. Mert vele a testvériség, az egyenlőség, a barátság, a munka becsülete s a kommunizmus annyi más szépen hangzó eszméje is jött, amire azokban a háború utáni zaklatott években (a Maniu-bandák garázdálkodása idején) bizony nagy szükség volt. Hamarosan éreztük is jótékony hatását, a szomszédos román falvak félkatonai bandái már nem hajtották el a mezőn legelő marháinkat, nem lopták el a szénaboglyát, nem rabolták ki a hegyi présházakat.
Biztonságosabb lett az életünk. Hát akkor ne szerettük volna a generalisszimuszt? Szívből daloltuk az iskolában kötelezően tanított Sztálin-nótákat: „A föld és a tenger, a völgy és a hegység,/ Az erdő s a rét dala mind egybe forr./ Mert szívünk kitárul nagy Sztálin szavára,/ És boldog az ember, ki róla dalol.”
1951-ben, mikor a szatmári Faipari Műszaki Középiskolába kerültem, már javában virágzott a Sztálin-kultusz. Minden rendezvény, ünnep, kiadvány vele, illetve a rá való hivatkozással kezdődött. A magyar irodalom tankönyv is. Minden tevékenységre volt valamilyen ajánlata, utasítása. Azokban a hidegháborús években sűrűn idézték a békéről alkotott véleményét. Mikor e cikket pötyögtetem, fellapoztam a Falvak Népe 1952-s naptárát, melyben az alábbi Sztálin-idézet nyolc-tíz különböző írásban is szerepel: „A béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek saját kezükbe veszik a béke megőrzésének ügyét és végig kitartanak mellette!”
Nekünk, magyaroknak fontos volt, hogy akkor még nem korlátozták a jogainkat, Szatmárnémetiben a közélet jobbára magyar nyelven zajlott. Számunkra ez volt a meghatározó, nem az, hogy Sztálin kommunista vezér. A Gulágról, Katyinról, a több millió halálra éheztetett ukránról és sok más bűnéről csak évekkel halála után szereztünk tudomást.
Ezek után könnyebben érthető, miért sírtunk 1953 tavaszán, azon a nyirkos napon, mikor Szatmárnémetiben is a lakosságot kivezényelték a főtére a nagy Sztálint gyászolni. Nem is csak azért sírtunk, mert kötelező volt, s a hangszórók bömbölésével ezt valósággal ránk kényszerítették, hanem lelkünk mélyén éreztük, nem sok idő múlva nehezebb napok jönnek az erdélyi magyarságra, s ehhez már nem sok köze lesz Sztálinnak. Mint ahogy nem is volt a Bolyai Egyetem és az önálló magyar középiskolák bezárásához, sok száz értelmiségi bebörtönzéséhez, s a magyar feliratok leszedéséhez. Ezt már román tanítványa, a Kárpátok Géniusza művelte velünk. Megéreztük, éppen elég okunk lesz önmagunkat is siratni.

(Cikkem közlését két lap is visszautasította, mondván, íróját kompromittálja. Vállalom! A többit döntse el az olvasó.)