Mi a magyar szabadság?

2016. 03. 15. 21:32

A személyek, „a szász”, meg a „cigány” lehet eltűnnek, de a rendszer, az ugyanolyan elviselhetetlen nemzetállam, amit a határ egyik oldalán Romániának, a másik oldalán pedig Magyarországnak nevezünk, az marad. Parászka Boróka publicisztikája.

 

Az a baj Iohannissal, hogy szász. Orbánról meg az mondható el – vádként vagy mentségként, nehéz eldönteni – hogy cigány. Az utóbbi hetekben Romániában és Magyarországon nagyon sok minden elhangzik az államfővel, illetve miniszterelnökkel kapcsolatban, de ez a két mondat a legdermesztőbb. Azt jelzik, hogy ezeket a politikusokat, mögöttük az újra és újratermelődő ugyanolyan hatalmat nem a hívei, hanem ellenfelei tartják fent.

Iohannis úgy nyert választást, hogy hívei, támogatói minden erényét abban látták, hogy szász. Ez sok mindent jelentett: etnikai hovatartozást, minőségbiztosítást, politikai kötődést, megelőlegezett közéleti (polgári? jobbközép?) identitást. A kisebbségi közösségek a teljes és tényleges egyenjogúsítást várták a választási győzelmétől. Ha az ország első embere kisebbségi lehet, akkor a ranglétrán mögötte állók számára is – elvileg – szabad a pálya. Revansot is vettek románokon, nem román nemzetiségű szavazók. „Mindegy, hogy kicsoda, csak ne legyen román” – a választásokkor ez a szempont is vastagon megjelent. A románok részéről ugyanez az identitással való sáfárkodás volt a döntő. Volt ebben némi román önkritika, önutálat (hasonló ez a magyarok által gyakorolt általánosításokhoz, önostorozáshoz, a nemzeti mítoszok visszájára fordításához). Megjelent még a magyarokkal szembeni elutasítás (akkor már legyen inkább egy szász). És volt ezekben a számításokban nagyon sok taktika: ki a fene verhetné el Románián, hogy nem biztosítja a kisebbségi jogokat, ha egy kisebbségi vezeti az országot?

Ez volt két évvel ezelőtt, ez alatt az idő alatt Iohannis használta is, nem is ezt a politikai tőkét, amit a származása jelentett. A pozitív előítéletek, a „németes pontosság”, a szászok „alapossága” különböző formában megjelent a kampányában. De az állásfoglalásai, üzenetei, a programja az velejéig nemzetállami volt és maradt. Az a tüntető igyekezet, ahogyan rendre a „nemzeti” egységéről (nem az állampolgári közösség egységéről, hanem a román nemzet egységéről) nyilatkozott, ahogy többrendben lebegtette Moldova és Románia egyesülésének (és a nemzetállam megerősítésének, a Nagy-Románia létrejöttének) a lehetőségét, nem hagyott kétséget afelől, hogy kicsoda a „szász”.

A legavasabb román nacionalizmus feltétel nélküli híve és képviselője.

A Tőkés László kitüntetése kapcsán is ez a nemzetállami konszenzus volt, amit erősített és fenntartott. A magyar nemzetállamiság képviselőjével szemben védte „Románia csillagát”. Logikusan és következetesen ahhoz a politikához, amelyet évek óta gyakorolt.

Miközben Klaus Iohannis megingathatatlan volt saját román nacionalizmusában, hívei – a magyar szavazók – meghasonlottak. Azok, akik lelkesen, elkötelezve, a gyanakvás nyoma nélkül szavaztak rá, a „szászra”, ma hevesen átkozzák. Csalódottak, elkeseredettek és azzal érvelnek, hogy barátjukból ellenséggé lett a politikus „szász”. Mi változott? Tulajdonképpen semmi. Klaus Iohannis nemzetállami politikája ugyanaz, mint az etnicizmus, ami fenntartja. A félelmetes az, hogy egykori szavazóiban, mai kritikusaiban fel sem merül saját felelősségük. Az, hogy maguk járultak hozzá a nacionalizmus restaurálásához, a „Románia csillaga” körüli botrányhoz. Amíg egy politikus származása, etnikuma a döntő a közéleti vitákban, amíg ilyen szempontoknak, bélyegeknek helye van, addig nincs esély a nacionalizmus kikezdésére. Addig ismétlődni fognak a tekintélyelvű nemzetállam játszmái. És mindig az erősebb fog dönteni arról, hogy éppen kiknek járnak kedvezmények, előnyök, kitüntetések. Nincs semmi más logikája annak, hogy románok-magyarok-szászok mikor barátai, vagy ellenségei egymásnak.

Hogy milyen mély az a csapda, amiben most Románia, és a romániai kisebbségek vergődnek, és hogyan mélyül a hasonló viták révén – ma még fel sem lehet mérni. Decentralizáció, autonómiatörekvések, nyugati elköteleződés, amerikai kapcsolatok, németországi támogatás – mindez nem jelent semmit. A felszín alatt a nemzetállam az összes igazságtalanságával, antidemokratizmusával stabil, reaktív. Bármikor megbosszulhatja magát, újrarendezheti a sorait. És ennek ellenére, vagy éppen ezért ugyanolyan buzgalommal dolgozik fenntartásán kormány és ellenzék, kisebbség és többség, románok, magyarok és szászok. Ma Romániában ez be nem ismert, rejtett valóság.

Magyarországon azonban az „erős nemzetállam” deklarált kormányprogram. Ehhez ott ma nemcsak a nacionalizmus, az etnicizmus, a faji és vallási előítéletek társulnak, hanem a társadalmi ellenségkép gyártás teljes spektruma. Magyarország ma ebből a szempontból megelőzi Romániát, s jelzi, hogy merre haladnak a romániai folyamatok. Nagyjából abba a pokolba, amit ez az ország is jól ismert a nyolcvanas években, vagy a negyvenes években.

Magyarország ma háborús állam, nincs olyan politikai kérdés, amelyet ne valamilyen ellenséggel (Európával, Brüsszellel, a nem magyarokkal, nem keresztényekkel, a tanárokkal, a lustaságból kivándorlókkal, a nem szülő nőkkel stb.) való leszámolás kereteiben vetnének fel. A pacifizmusnak, a társadalmi békéltetésnek és a konszenzusteremtés feltételeinek nyoma sincs. Nem azért, mert ezt a kormány ellehetetleníti (egyébként ellehetetleníti), nem azért, mert nincs politikai értelemben cselekvőképes ellenzék. Hanem azért, mert az ellenzék jelentős része nem kritizálja, hanem ismétli és erősíti a kormány taktikáit, szempontjait. (Majdnem azt írtam: politikáját és elveit – na de hát ez a leszámolósdi messze van még az artikulált politikai tartalmaktól és pláne messze van mindenféle kodifikálható szabálytól, hogy a moralitást már meg se említsem). Amikor az ellenzék kritika, nyomásgyakorlás, ellenállás helyett démonizálja a jelenlegi hatalmat, sértegeti, megbélyegzi, akkor azt demonstrálja, hogy ez a típusú fegyelmezés, politikai erőszak működik. Szemben a sztrájkkal, a bojkottal, az állampolgári engedetlenséggel. A győzelemhez csupán a hatalom visszaéléseinél erősebb visszaélésekre, erősebb sértésekre, hatékonyabb megbélyegzésre van szükség.

Azé az ország, aki hangosabban kiabálja, hogy „takarodj”.

Sokszor lehet tapasztalni azt, hogy – joggal kétségbeesett – magukat baloldalinak vagy liberálisnak valló emberek (átlag facebookozók és széles körben ismert figurák) a politikusok „rosszarcúságáról”, kopaszságáról, fésületlenségéről, fogsoráról értekeznek. Orbán cigányozása (ahogy azt legutóbb egy magyar ellenzéki újságíró tette egy rádióműsorban) része a pesti folklórnak. Fog ettől Orbán hatalma gyengülni? Csak annyira, amennyire Iohannisé. A személyek, „a szász”, meg a „cigány” lehet eltűnnek, de a rendszer, az ugyanolyan elviselhetetlen nemzetállam, amit a határ egyik oldalán Romániának, a másik oldalán pedig Magyarországnak nevezünk, az marad. 1989 után Ceaușescu sziluettje Drakulának maszkírozva tűnt fel a házakra festett graffitiken. „Még visszajövök!” hirdette a korabeli prófécia. Azt hiszem, nincs ennél biztosabban beteljesülő jóslat.

Ma a „magyar” szabadság napja van. Mi a magyar szabadság? Az ellenállás a szászozásnak, magyarozásnak, románozásnak, zsidózásnak, cigányozásnak, arabozásnak: mindannak, ami ismétlése a magyar miniszterelnök március 15-én oly szorgalmasan felmondott rémképeinek, tere annak az egyre szélesebb és egyre valóságosabb háborúnak, amely a képzelt ellenségektől indult és halad a valóságos sebek és veszteségek felé. A magyar szabadság a nemzetállami kerítés lebontása, a szöszölés az érettségi rendjének helyreállításán, a tanárok, nővérek foglalkoztatásán, a funkcionális analfabetizmus megszűntetésén, a lakhatási jogok biztosításán, az elviselhető hétköznapokon.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!