Megrázó politika

2011. 06. 23. 12:49

Néhai barátom egykor kisgyerekként a falicsatlakozóval (konnektorral) játszott, miközben szülei politikáról beszélgettek. Enyhe áramütést kapott játék közben, amit aztán úgy raktározott el gyermeki elméjében, hogy „megrázta őt a politika”. Felnőttként is irtózott aztán mindentől, amihez közel férkőzött a politika: szorongással, zsigeri elutasítással reagált valamennyi politikával fertőzött információra. Nem értettem akkor még ezt a reakcióját, de néhány évtizeddel okosabban már kapiskálom, mi volt az alapvető gondja: a kiszolgáltatottság, tehetetlenség az álsággal, az embertelenséggel, a politikával manipuláló hatalmasokkal szemben.

Nem érte meg a rendszerváltást a barátom, de nagyon sokszor eszembe jut, vajon mit szólna a mai viszonyokhoz. Talán még jobban félne, mint a diktatúrában. Mert amikor szabadság van – és ma az van, ha a pénz diktatúrájától eltekintünk –, akkor jobban lehet félni. Mert van mit veszíteni.
A politika dehumanizál. Tudják-e ezt a politikusi karrierre készülő fiatalok? A politikust az átlagember, a köznép nem tekinti saját magához hasonlónak. Valamiféle szuperembernek tekinti, olyannak, aki szinte bármit megtehet. És az ember, aki politikus lett, elég nagy bajban van, ha a lelkiismerete nem óvja meg attól, hogy elhiggye magáról, hogy ő valóban fontosabb, többet ér, többet érdemel stb.
Így hát az emberek nemigen tartják bizalmukra méltónak a politikust. Legalábbis erre mifelénk ez szokott kiderülni a közvélemény-kutatásokból.

No de hát Maslow óta már tudományos érvekkel is alátámasztható az embereknek azon igénye, hogy valamiben mégiscsak bízzanak. Ha nem bíznak senkiben és semmiben, nem lesz neki biztonságérzetük, annak híján pedig nem tudnak egyébbel foglalkozni. Sokak számára jelentenek megoldást az egyházak ilyen téren. Az ember, aki saját magát kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érezné különben, egy magasabb fórum fennhatósága alá helyezi magát. Bizalmát pedig annak szolgái élvezik, akik azonban szintén emberek – sokkal emberebbek, mint a politikusok, mivel az egyházi szolgálat nem annyira dehumanizáló, mint a politika –, ezért aztán esetenként és egyénenként vagy méltók erre a bizalomra, vagy nem. Élve és nem visszaélve az emberek bizalmával, ők sokat segíthetnek abban, hogy jobb minőségű legyen az életük azoknak, akik átruháznak rájuk fontos döntéseket, tőlük várják a szabályokat, amelyeknek betartásával megszerezhetik maguknak a biztonságot.

Ezért különösen nagy gazemberség az, ha az egyházak vezetői lepaktálnak a politikával.
Bízhatnának még az emberek például a tanárokban, és bíznak is ott, ahol az iskola megfelelő minőségű oktatást és etikai környezetet képes nyújtani. Azonban az iskolák is – óvodától egyetemig, diákostul és tanárostul – olyannyira ki vannak szolgáltatva a különféle negatív jelzőkkel minősített politikának, hogy csak ritka esetben lehetnek valóban hitelesek.

Vagy bízhatnának a sajtóban, illetve abban, hogy a tájékozódást és az információk értelmezését segíteni hivatott újságíróktól majd megtudják, mi történik valójában – ha esetleg saját fejükkel óhajtanának gondolkodni a világról, amelyben élnek. Valós piaci viszonyok hiányában azonban a sajtó kiszolgáltatódik a pénzosztó politikának, és ugyanúgy hiteltelenné válik, mint egy sor más intézmény.

Mondhatnék ezekhez a felsorolt intézményekhez, illetve jelenségekhez példákat, amelyek alátámasztják mindazt, amiről beszélek. Ám nem az a célom, hogy egy bizonyos csoporthoz köthető történetekre irányítsam a figyelmet – és a konkrétumok kapcsán születő esetleges indulatokat. Ráadásul nyilvánvaló számomra, hogy azonnal rám húznák a vizes lepedőt: ennek vagy amannak a szekerét akarom tolni a – tollammal. S egy ilyen ítélettel a pártosságban biztonságot találó olvasóm már fel is menthetné magát a továbbgondolkodás kényszerétől. Akinek szüksége van példákra, nézzen tévét, olvassa a napisajtót, böngésszen a Facebookon, talál eleget.

Nem tudom, másoknak feltűnt-e már, hogy a közvélemény-kutatások kérdései és kategóriái között sohasem szerepelnek a bizalom lehetséges letéteményesei között a művészek. Pedig a tehetetlenségtől és a kiszolgáltatottságtól, a világba vetettség érzésétől való érvényes megszabadulásnak, a szabadságnak a lehetősége – amint Hamvas Béla is megfogalmazta – egyedül náluk található, tőlük tanulható.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!