Marcella meg Marci

2015. 10. 19. 09:10

Ketten – együtt – decemberben lesznek kereken százesztendősek. De nem úgy ám, hogy fele-fele arányban osztják meg az évek terheit. Nem, Marcellának a vállait kilencvenkilenc nyomja, a százig hibádzó egyetlen év pedig a Marcié. Szoros vérségi kapcsolat fűzi őket össze, egyenes-ági rokonok: az utóbbi az előbbinek a dédunokája. A Sors különös-szeszélyes játékának köszönhetően ráadásul ugyanazon a napon születtek, csekély kilencvennyolc esztendőnyi korkülönbséggel.

Marcella 1916-ban látta meg a napvilágot, egy bányászcsalád sokadik gyermekeként. Születése évéből kikövetkeztethető, hogy sok mindent megélhetett. Az első nagy háború idején még az édesanyja méhébe rejtőzködve menekült családostól a Zsil-völgyébe betörő román hadak elől véletlen szülővárosába, Budapestre. Trianon után a munkanélküliség elől visszamenekültek Lupényba. Tizenhárom éves volt a nagy bányászsztrájk idején. Szülei, a már-már forradalommal fenyegető mozgalmat letörő brutális megtorlás áldozatai lettek. Marcella árvaházból árvaházba hányódott, míg a bécsi döntés után át nem szökött Észak-Erdélybe. 1941-ben Kolozsváron férjhez ment, szült két gyermeket, s mialatt a férje a második nagy háború katonájaként harcolt valahol Oroszországban, egyedül tartotta fent a családját. 44 őszén újabb menekülés, ismét születése helyére, Budapestre sodródott, ott élte át gyermekeivel az ostrom, a bombázások poklát. Túlélték, de a párját soha többé nem látta. 48-ben közölte egy hazatérő bajtárs, hogy állítólag odaveszett a hadifogságban. Marcella két fiával nagyváradi nővérénél húzódott meg, a férje halálhíre ott érte utol. Nem akart, nem tudott hinni a hírhozónak, egyedül, társ nélkül nevelte a gyermekeit. Várta, csak várta a párját, s az első unokája is megszületett, mire újabb, immár hivatalos értesítést kapott a haláláról. Nyugdíjas varrónőként útra kelt, azzal a naiv reménnyel, hogy a nyomára bukkan, legalább a sírját felleli. Még a házát is eladta, hogy vagyonkáját pénzzé téve kutasson utána. Ahányszor csak tehette, újra és újra útnak eredt, csak valamikor a 90-es évek elején hagyta abba a kutakodást, amikor azonosította a lágert, ahonnan a halálhír érkezett. A közelébe se engedték. Valaki elárulta neki, hogy a hajdani hadifogolytábor jelenleg is működik, fegyenctelepként, majd azzal vigasztalta, különben sem „érdemes” tovább fáradoznia, hiszen a láger körül csak jeltelen tömegsírok vannak, ahová százával temették a holtakat.

Nos, ennyi minden „fér bele” Marcella sorsának történetébe, mely olyan, mint maga a század, amelyben több mint nyolc évtizedet megélnie adatott. A jelenlegi helyzetben Marcella – mint bizonygatja – „élete nagy szerelmének”, Marcinak szenteli a hétköznapjait. „Elpepecselgetek még a lakásban, bármerre tötyögök, térülök-fordulok, a dédunokám a nyomomba szegődik, járni ugyan még nem tud, de négykézláb egy-kettőre utolér…”

Szilágyi Aladár

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!