Magyarok futószalagon

2016. 06. 18. 14:27

Értem én, hogy párszázezer magyar állampolgárral beljebb vagyunk az utolsó emlékem óta, megkopott a varázs, de ha valami ünnep, legyen tényleg ünnep, ha pedig merő formalitás, akkor írja alá mindenki a papírokat, és alá’s szolgája. Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete.

 

Viszonylag ritka madárként Romániában letelepedett, született magyar állampolgár vagyok, így a kettős állampolgársághoz elvileg nem kéne túl sok személyes közöm legyen, mégis úgy alakult, hogy második alkalommal keveredtem bele egy eskütételi ceremóniába.
Az első eset 2012-ben történt Budapesten, ahová viszonylag indokolható módon a feleségemet kísértem. Akkor is írtam egy rövid jegyzetet, amiben valami olyasféle következtetést érleltem ki, hogy bár az állampolgárság tényével nem is jut sokra az ember, ha a határnak ezen az oldalán képzeli el az életét, viszont az ősi magyar szokás szerint terített svédasztal, amivel az önkormányzat várta a honosított nemzettársakat, mégiscsak szép gesztus, jó kezdet lehet ahhoz, hogy a határ két oldalán élők közeledjenek egymáshoz.
A hét közepén, Biharkeresztesen járva ennek a gesztusértéknek már csak igen szerény nyomait fedeztem fel:
Magyar idő szerint fél nyolckor beengedték a kb. 50 főnyi honosodót és kísérőiket az önkormányzat dísztermébe. Itt, amolyan beugróként minden nagykorúnak ki kellett töltenie egy statisztikai adatlapot, amin a kérdések, a négy évvel ezelőtti tapasztalataimmal egyezően, továbbra is abból indulnak ki, hogy az újdonsült magyar állampolgár az anyaország kebelére vetve magát, otthagyja a szülőföldet rozsdás csapostól, nyelvőrző papostól. Ebből kifolyólag többeknek adódtak értelmezési nehézségei.
A következő feladat már sokkal inkább egyértelmű volt, egy piros pólós hölgy komoly rendezői tehetségről tanúbizonyságot téve mozgósította a népet. Rövid és pattogós vezényszavakkal sorba állította az eskütételre készülőket a terem közepére, hogy a polgármester úrnak ne kelljen várnia rájuk, amikor megérkezik. Nem kellett, a glédában állóknak rá viszont igen, majdnem 10 percet.
Cserébe viszont kedves kis beszédet mondott, megemlítve, hogy itt most mindenki visszakapja, amit a szülőktől és a nagyszülőktől elvettek (tudniillik a nemzettest melegét), illetve, hogy ez a gesztus egyben hála is, amiért megmaradtak, meg megőriztek. Abbéli reményét is kifejezte, őszinte szívvel, hogy mindenkinek bejönnek a magyar állampolgársággal kapcsolatos tervei, reményei, jóllehet, azt már nem pontosította, hogy a schengeni útlevélre és az amerikai vízummentességre gondol, vagy a családi otthonteremtési kedvezményt is vonzó lehetőségnek tartja-e. Kitért a határon kívül maradókra is: tőlük továbbra is a megmaradást, meg a megőrzést várja a nemzet, csak most már állampolgárilag is, nem csak nemzettestileg. Idézet nagy magyar költőtől mély sajnálatomra nem volt, az egész beszéd nem tartott tovább két percnél, aztán mindenki szépen elismételte az eskü szövegét (Magyarországot a hazájának tekinti, óvja, védi, építi, szépíti), az én után a saját nevével (ki a Lászlóval, ki a Liviuval), a végén pedig lelkiismerete szerint hozzábiggyesztve, avagy elhagyva az „Isten engem úgy segéljen!”-t. Ekkor jött a ceremónia legmeghatóbb része: a Himnusz. A szívem összeszorult, ahogy gyülevész kis társaság igyekezett az átlagember hangterjedelménél jó másfél oktávval feljebb fekvő hangfelvétellel együtt zengeni a nemzeti imádságot, de sajnos a balsorsos ugrásnál már a legkitartóbbak is elvéreztek. Ezután egy kézfogás kíséretében mindenki megkapta az okmányokat, aláírta a jegyzőkönyvet, aztán a viszontlátásra, fehérabrosz, pezsgő meg pogácsa természetesen nuku,

mindenki mehetett immáron felesküdve a nagy magyar verőfénybe,

vagy rövid úton az ártándi határátkelő felé.
Pestiesen szólva csemerség ez így, érdemes lenne újragondolni. Értem én, hogy párszázezer magyar állampolgárral beljebb vagyunk az utolsó emlékem óta, megkopott a varázs, de ha valami ünnep, legyen tényleg ünnep, ha pedig merő formalitás, akkor írja alá mindenki a papírokat, és alá’s szolgája.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!