Magyar: légy szerelmes magyarba!

Az egyénnek bizony felelőssége van a közössége alakításában, ebben nincs vita, ám ilyen áron nem érdemes harcolni. Nem magyarként születünk, hanem ártatlan, formálható emberként. Anyanyelvünk csak azt jelenti: az a nyelv, amit anyánktól tanulunk, magyarságunk meg azt jelenti: éppen magyarok lettünk. Kustán Magyari Attila jegyzete.

Kísértet járja be Európát – a tolerancia kísértete. Elviselni, mi több, kedvelni az idegent, mást, különbözőt, nem félni. Nem is kísértet ez, hanem már betegség, ez áll a nemrég közzétett Új kiáltó szó – a nagybányai és bányavidéki magyarságért kiáltványban, miszerint e kór tünetei „a vegyesházasságok terjedése, az anyanyelvű oktatás elutasítása, az elvándorlás, a tiltakozás nélküli belesimulás a többségi nemzettestbe, az önmagunkkal szembeni igénytelenség és letargia”.
Egyszerű képlettel állunk szemben: fogy a magyar, és aggódik néhány értelmiségi, megoldást keresnek a többismeretlenes feladathoz. Kicsit sárgát, kicsit savanyút, de ez az övék.
Én legalábbis – és számos ismerősöm, akivel a közelmúltban erről a kérdésről beszéltem – nem adnánk a nevünket azokhoz az intelmekhez, amelyek úgy védik a magyart, hogy elbarikádozzák, védőárkot ásnak köré, és vérebeket láncolnak mellé.
Az egyik intelem szerint az idegen nyelvű iskolából idegen nyelvű barátságok, majd vegyes házasságok következnek. A gyerekek nem képesek dönteni, tehát a szülőknek kötelességük a magyar utat választaniuk, hogy aztán az unokáikhoz is magyarul beszélhessenek. A fiataloknak pedig – szól a másik tanács – egymás társaságát kell keresniük, ki kell zárniuk magukból minden idegent, nem szabad a szívükhöz közel engedniük idegen nyelvet, kultúrát, barátot.
Leszakad a jurtám plafonja! Újraolvasom a szöveget, ízlelgetem, és arra keresem a választ, hogy milyen állapot szükséges ahhoz, melyik az a kontextus, amelyben mindez elfogadhatóvá válhat? Nem találok ilyent. Érti mindenki: a nagybányai magyarság húsz év alatt 25 ezerről 14-re fogyott, egyértelmű, hogy magyarázatot kell adni erre a jelenségre, és megoldást kínálni azoknak, akik aggódnak, de azok az idők már rég lejártak, amikor a fehér paraszt úgy haladt előre a sakktáblán, hogy leütötte a feketét. Ma már nem úgy oldjuk meg a nemzeti problémákat, hogy különbséget teszünk, elkerítünk, bevagonírozunk. Ma a másik nem több vagy kevesebb, hanem csak más. Az idegen zene nem rossz, csak nem magyar. Elképzeljük a keserves székely nótát az eredetileg idegen, olasz hegedű nélkül? Pedig egy ilyen kiáltó szóra hallgatni ezt eredményezné.
De akik ezt az irományt közzétették, ismerik a következményeket. Így írnak róla: „valamennyire zárkózott, önmagunk felé forduló életet jelent”, ám szerintük ez a zárkózottság tartotta meg Erdély legértékesebb közösségeit. A történelmi tény mellett, miszerint erre a vidékre – szerencsére – nem volt jellemző az elzárkózás, azon tűnődöm, hogy vajon gondoltak-e a szerzők azokra a fiatalokra, akiknek a román nyelv ismerete, a többségi társadalommal való kibékülés, az információ átadása és átvétele rendkívül fontos, mi több, az életüket javító tényező? Vagy úgy voltak vele, mint Sztálin, aki szerint egymillió ember halála statisztika? A 14 ezer magyar egy szám, egy arctalan közösség, egy olyan duzzasztandó tömeg, amit állítólag egyének alkotnak. Egy ember halála már tragédia, ezt még a hírhedt diktátor is tudta; akik ezt a kiáltó szót írták, nem vették figyelembe azt, hogy első az egyén, hiszen érte van a közösség is, és nem fordítva. Az egyénnek bizony felelőssége van a közössége alakításában, ebben nincs vita, ám ilyen áron nem érdemes harcolni. Nem magyarként születünk, hanem ártatlan, formálható emberként. Anyanyelvünk csak azt jelenti: az a nyelv, amit anyánktól tanulunk, magyarságunk meg azt jelenti: éppen magyarok lettünk. Ha pedig éppen románok, árt-e az a boldogságunknak? Veszítünk-e értékünkből? Az is fontos kérdés, hogy meddig lehet burokban élni? Meddig ne barátkozzunk az idegennel? Mihez kezd például az a fiatal magyar, aki csak román munkahelyen talál lehetőséget, és akinek megtetszik egy „idegen” kollégája? Azt írja a kiáltó szó, öntudatos, kemény, erős és dacos, minőségi magyarrá kell lennünk. Ilyen áron? Ady Endre 106 éve megfelelt erre a kiáltványra: „félni egy másik kultúrától ma is annyit jelent, mint félni – a kultúrától.”