Hazudni vagy nem hazudni, ez itt a kérdés

Aki igazat mond a hazudozós világban, gyakorlatilag félrevezeti, megzavarja azokat, akik elfogadják a hazugságot mint az érvényesüléshez használható eszközt. Ezért aztán elítélik, felnégyelik, minimum kiközösítik, hogy ne zavarja a köreiket. Az igazmondó előbb-utóbb törvényszerűen magányos lesz egy ilyen társadalomban. Kinde Annamária írása.

Aki mindig igazat mond, nem fogja felismerni azt, ha mások hazudnak neki. Lehet benne valami igazság, ugyanis annak, aki nem hazudik, természetes reakciója, hogy nem feltételezi másokról sem azt, hogy hazudnak, hogy félrevezetik.
S miért hazudnak azok, akik hazudnak? Valami céljuk van vele, ezt kell feltételeznünk. Nagyobbnak akarnak látszani, mert túl kicsinek vélik magukat. Értékesebbnek akarnak látszani, több elismerésre vágynak, mint amennyiről azt gondolják, csak annyit kapnának, ha a valóságot közölnék magukról.
S ha mindez az üzleti életben történik, az a tiszta logikus magyarázat, hogy több pénzt akarnak elérni a hazugsággal, mint amennyit a valóság ismertetésével megszerezni vélnek. Hazugsággal akarják megszerezni azt, amiről úgy gondolják, az igazsággal nem tudnák elérni.
Fogjunk neki és ítéljük el azokat az embereket, akik hazugságokkal, hazugságokban élnek? Vagy ítéljük el azoknak a merevségét, akik bűnnek tartják a hazugságot – hiányzik belőlük a valótlanságot hasznosító embertársaik iránti megértés?
A hazugságot elítélők azzal érvelnek, hogy nem fognak a valóságban élni azok az emberek, akik hazugságokkal kavarják az életüket. És a mások életét. Aki saját magáról hazudik, azt sosem fogják megismerni, megszeretni, elismerni. Õt magát nem, esetleg csak a hazugság használatával önmagáról alkotott képet. Ennek meg, ha logikusan nézzük, nincs, nem is lehet túl sok értelme.
Ha cinikusra vesszük a hozzáállást, azt kell mondanunk: érdekesebb az a világ, ahol hazudozással telik az idő. Mert az igazság merevvé és unalmassá teszi az életet az emberek számára.
Visszatérve az eredeti gondolatra: aki igazat mond a hazudozós világban, gyakorlatilag félrevezeti, megzavarja azokat, akik elfogadják a hazugságot mint az érvényesüléshez használható eszközt. Ezért aztán elítélik, felnégyelik, minimum kiközösítik, hogy ne zavarja a köreiket. Az igazmondó előbb-utóbb törvényszerűen magányos lesz egy ilyen társadalomban. Logikusan következik, hogy aki csoportban, csapatban, társadalomban akar élni, annak el kell fogadnia a hazugságot mint módszert, mint lehetőséget?
S hogyan fognak egymáshoz viszonyulni példának okáért mifelénk a katolikusok, akiknek a tízparancsolatában benne van az, hogy ne hazudjanak, meg a reformátusok, akiknek a tízparancsolatában ez a tiltás már nem szerepel?
S mi van azokkal a helyzetekkel, amikor az igazmondás már magát az életet, az életben maradást veszélyezteti? Nem is olyan könnyű ezekről már ítéletet mondani. Az élet a nagyobb érték, vagy az igazság?
Mielőtt eltévedünk ebben a zűrzavaros történetben, meg kellene próbálnunk találni valami olyasmit, amiből következtetéseket vonhatunk le. Egyik ilyen lehetőség például a népmeséket megvizsgálni, azokból ugyanis őszintén kiderülnek a különböző emberi viselkedésekhez való valódi hozzáállások, értékelések. Azt fogjuk látni, több mese van, ahol a hazugság, vagy például a be nem tartott ígéret bajt és bonyodalmat okoz, illetve több olyan mese is van, ahol a hazugságok használatával éri el a főhős a gazdagságot, elismerést, boldogságot. Úgyhogy ha a meséket nézzük, azokból is az a tanulság, hogy a döntés a miénk: ha akarunk, hazudunk, ha nem akarunk, nem hazudunk. Mondjuk, a mesék olvasása közben is annak a gyanúja születik meg és erősödik bennünk, hogy igazat mondani nehezebb többnyire, mint hazudni, és az igazmondással