Kinter Tünde: Hol az igazág?

2010. 10. 14. 08:47
A címbeli kérdés egyszerű, és egyre gyakrabban teszik fel különféle fórumokon a kormány megszorító intézkedéseivel kapcsolatban, a megválaszolása viszont annál bonyolultabb. Mégis érdemes eltöprengeni egy kicsit az ok-okozati összefüggéseken.
A szakszervezetek sztrájkolnak és hatalmas méreteket öltött az elkeseredés az államelnök azon nyilatkozata nyomán, hogy „kisebb rosszként” 15 százalékkal csökkentik a nyugdíjakat, valamint a munkanélküli-segélyt, és 25 százalékkal a közalkalmazottak bérét annak érdekében, hogy az IMF folyósította hitel következő részletét június végén le lehessen hívni. Kevesebb pénzt kapnak a központi költségvetésből az önkormányzatok, iskolákat és kórházakat zárnak be, felfüggesztik a korkedvezményes nyugdíjba vonulás lehetőségét, megszüntetnek negyedmillió közalkalmazotti munkahelyet. Bevételnövelő intézkedésekből sem lesz hiány: megemelik az egészségbiztosítási járulékot, adókötelessé teszik az étkezési jegyeket. Ha pedig a kiadáscsökkentés nem hozza meg a várt eredményt, további adóemelésekre lehet számítani.
Ezek valóban drasztikus lépések, a felháborodás jogos, de fontos megérteni, miért is van szükség költségvetési megszorításokra, hogyan jutottunk ide egy olyan helyzetből, amikor az államháztartási hiány csupán a GDP 2-2,5 százaléka volt, az államadósság 13 százalékra volt tehető, s Európa leggyorsabban növekvő gazdaságai között tartották számon Romániát az átlagos éves 6,8 százalékos GDP-növekedésével – mindez a válság előtt volt. Úgy tűnik, ezt a gyors gazdasági fellendülést nem sikerült fenntarthatóvá tenni, a bő esztendők elillantak, és a külső pénzügyi egyensúly felborult. Így 2007-re a folyó fizetési mérleg hiánya elérte a GDP 13,6 százalékát.
Aztán jött a globális pénzügyi válság, Románia is likviditási nehézségekkel szembesült, és tavaly márciusban kénytelen volt megkötni az IMF szervezésében egy többoldalú nemzetközi hitelmegállapodást, 20 milliárd euró értékben. Mivel a megszorító lépések a múlt évben elmaradtak, 2009-ben a GDP 7 százalékkal esett vissza, a deficit pedig a GDP 8 százalékára szökött. A 2010-re megszabott 6,8 százalékos hiánycél elérése érdekében a parlament elfogadta ugyan a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak befagyasztásáról és a jövedéki adók emeléséről szóló csomagot az év elején, mégsem sikerült csökkenteni a hiányt, az adóbevételek túltervezése és a GDP-visszaesés tervezettnél nagyobb mértéke miatt.
Ezen az úton jutottunk el a jelenlegi szigorú megszorításokig. Az IMF is engedett, ugyanis elfogadta, hogy 2010-ben 5,9 százalék helyett csak 6,8 százalékra kelljen leszorítani a deficitet. Mégsem lehet nyugodtan hátradőlni, mivel ez a segítség csak átmeneti, a következő évre 4,4 százalékos hiányban állapodtak meg, és ez további, a mostaniaknál is szigorúbb megszorító lépéseket tesz szükségessé.
Így fest a meztelen igazság, amely könyörtelen, fájdalmas, sötét, és valóban nagy ára van. De ki fizesse meg ezt a nagy árat? A szegény nyugdíjas, aki a létminimum alatt él, a gyermekét nevelő édesanya, vagy a bankhitel visszafizetésével küzdő családok? Esetleg a vállalkozók, akiknek a helyzete már így is keserves? A jelenlegi üres zsebű kormány húzza ki magát a gödörből, netalán bízzuk magunkat a Nemzetközi Valutaalapra és váljunk „örökös” IMF-országgá?
Most valószínűleg mindenkiben az a válasz fogalmazódik meg, hogy meg kell keresni a felelősöket, és a vétkesek nyerjék el méltó büntetésüket. De kik a valódi felelősök? Ismét feltehető a kérdés: Hol az igazság?
A kormány szempontjából kiindulópontnak azt kell tekinteni, hogy van egy 11,7 milliárd eurós adósságuk, melyet 2007-től három év alatt sikerült felhalmozni a költségvetési hiány fedezése érdekében. Ezt finanszírozni kell. A költségvetés kiigazítása két módon történhet: a bevételek növelésével vagy a költségek lefaragásával. A kormány úgy döntött, hogy az áfát és az egységes adókulcsot nem módosítja egyelőre, a bevételi oldalt inkább az adóbehajtás hatékonyabbá tételével próbálja növelni. Ugyanakkor az étkezési utalványok megadóztatásából (a 16 százalékos kulccsal) a kormány a második félévben 345 millió lejes többletbevételt vár, a szerzői jogdíjaknak az egységes kulccsal való megadóztatása ennél jóval kevesebbet, 76 millió lejt hozna az államkasszának.
A kiadási oldalon a fizetések 25 százalékos csökkentésének köszönhető 5,39 milliárd lejes megtakarítás várható, további 5,2 milliárd a nyugdíjak és egyéb juttatások 15 százalékos lefaragásából. A leggyorsabb eredményt valóban a személyi költségek visszafogásával lehet elérni, de „még jobban járna a kormány”, ha az adófizetési morált tudná javítani, ugyanis a feketegazdaság hatalmas összegeket nyel el.
Ez történik most, zsonglőrködés a számokkal: újra és újra átszámolják a bevételi és kiadási oldalt, technikailag jobb megoldás most egyszerűen nem létezik.
Ez az út fájdalmas, a válság lemondásokat kér, „népnyúzó” döntések sorozatát szüli, viszont egyértelműen látni kell, hogy melyek az alternatívák, ha nem cselekszik az ország határozottan: tartósan recesszióba kerülhet. A legnagyobb kockázat talán az lehet, ha a politikusok, illetve a kormány nem tesznek semmit. Az elmúlt időszakban a választópolgárok kegyeit kereső pártok egyike sem merte vállalni a megszorító intézkedéseket, a rövid távú népszerűség szempontjai szerint cselekedtek, csak ígéreteket csattogtattak, hiszen ez jelentett biztos voksot az illető politikai entitásnak. Az elmaradt reformok és az osztogatás levét isszuk most, és sajnos nem azok járnak pórul, akik fedezet nélküli kiadásokkal próbáltak szavazatokat szerezni.
De aggodalomra semmi ok, mivel a kormányfő a mostani megszorítások mellett is ígér gazdaságfejlesztési programokat. Újabb ígéretek! Az igazi kérdés az, hogy mire fordította a kormány a Valutaalaptól eddig lehívott pénzeket, ugyanis a gazdaságélénkítő, közpénzből megvalósuló beruházások elmaradtak. Netalán ezek a pénzek a közalkalmazottak fizetésére és szociális juttatásokra mentek el? Ajjaj, nagy a baj!
Ami az állami apparátust illeti, az túlméretezett, s nem hatékony. Az érdekképviseletek tiltakoznak a megszorítások ellen, de az állam karcsúsítását hol máshol lehetne elkezdeni? 2009-ben a közigazgatásban dolgozók száma 26 ezerrel nőtt, azaz 8 százalékkal, miközben a romániai alkalmazottak száma több mint 360 ezerrel csökkent. Ez irreális helyzet. Romániában ezer lakosra 80 közalkalmazott jut, s közülük sokan csupán „virtuálisan” vannak jelen, mert politikai alapon alkalmazták őket. A bizottságok és hivatalok szövevényes hálója átláthatatlan, több közhivatalban a titkároknak is titkárjuk van, sőt az is természetesnek tűnik egyeseknek, hogy a polgármesteri hivatal előtt naponta cseréljék a virágokat az ágyásokban. Ugyanakkor a közalkalmazottak bérezésében egyensúlytalanságok fedezhetők fel. Úgy tűnik, egyes helyeken a lovak közé dobták a gyeplőt, máshol meg túl nagyra növelték az államot. Azonban nem lehet az apparátus hatékonyságát azáltal növelni, hogy két korrupt rendőr mellé állítunk egy harmadikat.
A szociális juttatások rendszerét is át kell szervezni, mert már annyi támogatás létezik, hogy munka nélkül is jól elélhetnek belőlük sokan. Önvizsgálatra lenne szükség, első lépésként: hány betegnyugdíjas küszködik valóban egészségi problémákkal, hányan élnek reálisan, s hányan csak papíron minimálbérből, s hányan tevékenykednek a szürke-, illetve a feketegazdaságban. Az önmagunkhoz való őszinteség jó gyakorlat az igazság kutatása során!
Nem tartható erkölcsileg helyesnek és társadalmilag elfogadottnak az, ha valaki márkás nyugati autóval megy be az önkormányzathoz segélyt felvenni, vagy ha „az átvertem az államot” szlogen hangoztatásával, egyesek a munkakerülést vagy épp az adócsalást választják, s közben még több terhet raknak a legális gazdaságban adózó emberekre, mivel a becsületesen dolgozók tartják el őket. Nem azokat kell sújtani, akik valóban dolgoznak és adóznak! Meg kell érteni azonban, hogy a jelenlegi közteher-szerkezet nem tartható fenn, hiszen az aktívan dolgozó népesség alig 3 millió főt tesz ki. Ilyen tendenciák közepette az aktívak képtelenek lesznek fedezni a hatalmas inaktív tömeg igényeit.
Nemrég olvastam az európai statisztikai hivatal adatainak a kiértékelését, s e szerint a szegény romániaiak dolgoznak a legtöbbet az Európai Unióban, nekik a legkevesebb a szabadságuk, és a legkisebb a fizetésük. A cikknek az volt a végkicsengése, hogy e tényezők felelősek a munkaerő alacsony termelékenységért. Ez azonban így nem helyes! Az ok-okozati összefüggés megállapítására mindig oda kell figyelni. A nemzeti össztermék és az elvégzett munka arányából megszülető termelékenységi mutató idén csak Romániában lesz negatív: –0,6, tehát a termelékenység tekintetében az utolsó helyen állunk Európában. Ezen a mutatón kell javítani, s akkor meglesznek a feltételei a munkabérek növelésének, a munkaidő csökkentésének és a hosszabb szabadságoknak. Hazánkban a nettó átlagbér 1509 lej, ami tényleg nevetséges összeg, emelkedéséhez azonban szükség van a munkaerőpiac szerkezeti és hatékonyságbeli változtatására. Ma meg lehet élni a segélyből és a szürkegazdaságból ugyanazon a szinten, mint a bejelentett munkából, így az államnak kell létrehoznia azt a feltételrendszert, amelyben munkából jobban lehet megélni, mint segélyből.
E tekintetben fontos lenne a munkamorál javítása, a munkanélküliek átképzése, hogy az emberek olyan képességekkel rendelkezzenek, melyekre valóban szükség van a munkaerőpiacon. Az oktatásban is súlyos gondok várnak megoldásra: gondolok itt az alap- és középfokú oktatás átalakítására, lerövidítésére, a szakképzés visszaállítására és a felsőoktatás piaci igényekhez való igazítására. E lépések következtében talán a friss diplomások könnyebben tudnak majd érvényesülni a munkaerőpiacon, egyesek pedig rádöbbennek arra, hogy dolgozni nem szégyen.
Óriási hiba a Nemzetközi Valutaalapot tekinteni minden bűn eredőjének. Hajlamosak vagyunk azt bírálni, aki végül is pénzt adott, holott nem kellett volna abba a helyzetbe kerülni, hogy ez legyen az egyetlen megoldás Az IMF-hitel nélkül ma nem tudnának sem nyugdíjat, sem béreket fizetni. De azt is meg kell érteni, hogy az IMF-től nem segélyt kaptunk, hanem stand by típusú hitelt, melyet vissza kell fizetni. Az IMF nem egy kormányok fölötti intézmény, hanem egy bank, amelyet azért hoztak létre kormányok, hogy alacsonyabb kamattal kisegítse a bajba jutott országokat, és vele szemben csak azt kell teljesíteni, amit a kölcsönt kérő vállalt. Az IMF számára nyilvánvaló, hogy kívülről egyetlen országra sem lehet ráerőltetni a helyes gazdaságpolitikát, tehát nem az IMF ragaszkodott a „sokkterápiához”, ez a kormány döntése volt.
Az IMF-hitel visszafizetésének megtagadása öngyilkos merénylet lenne, hiszen nem a kormánynak kell túlélnie ezt a helyzetet, hanem az országnak, és jelenleg a Nemzetközi Valutaalap biztosítja az ország finanszírozhatóságát.
Összegezve tehát, a román gazdasági modell fenntarthatatlan, mert kizárólag a fogyasztáson alapul, miközben nem termel s nem exportál eleget ahhoz, hogy meglegyen a fogyasztás alapja. Ugyanakkor veszélyes, hogy hitelből hiányt termelünk, és nem történnek gazdaságélénkítő beruházások. A válság hosszabb távú kezeléséhez nem elegendőek a megszorítások, reformok is kellenek, hiszen a politikának nem csak a jövő hétre kell gondolnia. Áldozatvállalásra is rá lehet venni az embereket, de csak akkor, ha annak értelmét látják, azaz a negatív intézkedéseknek lesz pozitív hozadékuk a jövőben. Tehát nem lesz társadalmilag elfogadott a jelenlegi helyzet, ha a megszorítások közepette egy jövőbeli adónövelés lehetőségét lengetik az emberek orra előtt. Ez nem nyerő stratégia. Nem is az a lényeg, hogy ki nyer és ki veszít, ki győzi le a másikat, hanem egy olyan kompromisszum kialakítása a cél, ami mindenki számára megnyugtató. Ehhez ma hiányzik a politikai akarat.
Láthatjuk tehát, hogy az igazság olyan, mint egy fényes csillár: a szobában lévők számára látható, de mindegyikük más szemszögből látja. Freud szerint a nagy igazság az, aminek az ellenkezője is nagy igazság. Hol van tehát az igazság? Lehet sokfelé, de egy biztos, sohasem odaát!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!