Kinde Annamária: Alkotók örök kisszobában

2010. 10. 04. 15:24Kinde Annamária
Alkotók örök kisszobában

Mondhatnám azt is, mert viccesen hangzana és meg lehetne vele kaptálni a benevolenciát az olvasó, a hallgató részéről, hogy mióta elmúltam ötvenéves, nekem mindenről az jut eszembe, hogy öregszem. Azonban ez nem igaz, úgyhogy kénytelen vagyok lemondani erről a felvezetésről. Nekem ugyanis már húsz éve folyamatosan ez jut eszembe. Illetve, hogy pontosítsak: nem a saját öregedésem jut eszembe, azzal elvagyok, vagyis elméletileg elvolnék békében, ha lehetne ebben az országban tisztességesen, az emberi méltóság megőrzése mellett megöregedni. Ez a jelenlegi politikai-társadalmi helyzetben azonban nem reális lehetőség, úgyhogy igyekszik az ember fiatal maradni, ameddig csak a szervezete segíti ebben. Ha az ember történetesen művész, alkotó, akkor még a hivatalosságok is segítik, mivelhogy örök gyermeknek tekintik az alkotókat, amint arról alább még lesz szó.
Nos, tisztességben megöregedni tehát nem lehet és nem is ajánlatos. Egyrészt ide születtünk, mint a kisvakond föld alá. Másrészt pedig nyilván szeretjük a kalandos életet, a kiszámíthatatlanságot, azért maradtunk itt. Úgyhogy a szabadság ifjonti illúzióját őrizgethetjük ebben is: hogy választottuk ezt a helyet, ahol vagyunk. Hiszen elmehettünk volna ugyebár mi is, mint ahogy számos normális és felelős ember elhúzta a csíkot átláthatóbb és megbízhatóbb országokba.
Azonban amiről beszélni szándékozom most, az a művészet megalázása. A hatalom, az állam, a hivatalnoki gondolkodásmód a művészetet gyermeksorban akarja tartani. A kisszobában tartja, óvodába küldi, és néha leviszi a játszótérre, urambocsá megengedi neki, hogy rendezzen magának egy-egy gyermekfesztivált.
A támogatási és ösztöndíjrendszerben is ez jut kifejezésre: Communitas alkotói ösztöndíj például Romániában csakis fiataloknak jár. Ám aki elmúlt harmincöt, az oldja meg! Dolgozzon, keressen pénzt, amiből megélhet, amiből eltarthatja a családját. Aztán ha marad ideje és energiája, alkothat, írhat. Azt üzeni ezzel a szisztéma, a rendszer, hogy az íróság, költőség, általában az alkotó művészet az szabadidős tevékenység. Játék. Fiataloknak való szórakozás. Nem munka. Nem veendő komolyan.
Ebbe a fiatalokat és csakis fiatalokat támogató elképzelésbe rögtön a rendszer-, bocsánat módszerváltozás után életkoromnál fogva szinte azonnal belefutottam. Aztán átélhettem azt a fílinget, hogy a régi módszer azért nem segítette alkotói kibontakozásomat, mert gyanús voltam, az új meg azért nem segíti (demokratikusan), mert már elmúltam harmincöt éves, tehát túl öreg vagyok. Még meg is ideologizálta ezt akkoriban egy ifjú titán, mondván, hogy 34 éven túl már nem talál ki az ember új dolgokat. (Bár nekem már akkor az volt a véleményem, hogy egyáltalán nem lehet új dolgokat kitalálni, a legtöbb, amit tehetünk, hogy a kirakós kockákból az újdonság varázsával ható képet alkotunk. És ezt a mai napig érvényesnek tartom mindenféle emberi kreativitást hasznosító területre nézve.)
Nos, aki elmúlt 35, annak nem jár pénzben kifejezhető alkotói szabadság. És ez a hozzáállás a rendszerváltás óta eltelt húsz év alatt nem változott. Megkapják viszont például az említett Communitas-ösztöndíjat a fiatalok, felszusszannak, egy évig van valamennyi pénz, talán elég is, mondjuk, Kolozsváron egy albérletre. Aztán az év elszáll, mint Bródy Jánostól tudjuk, a nagy lobogás belefullad a túlélésbe, a kreativitást meg lehet használni arra, hogy kitalálják az ifjak, mit dolgozhatnának – pénzért. És nincs sok lehetőség. Ha csak az írókra gondolunk például, akiknek legkézenfekvőbb kenyérkereseti lehetőségük a sajtó volna, és megnézzük ennek a sajtónak az állapotát, hát minimum sírva fakadunk. Megtörtént tehát a társadalmi befektetés az ifjú művészbe, aki utána kilép a nagy, barátságtalan űrbe. Vagy pedig megpróbál beilleszkedni a Rendszerbe, de ez nem ennek az írásnak a témája.
Mindeközben a közönség pedig azt látja: nem lehet túl fontos dolog az irodalom, művészet, ha nincs benne pénz. Nem is lehet fontos, amit ezek az írófélék írnak, hiszen nem tudnak megélni belőle. Így aztán nem is foglalkoztatja a közönséget az irodalom. Amivel elesik egy örömforrástól, egy gondolkodtató intimitás lehetőségétől, amitől az életének a minősége javulhatna. A kör bezárult, itt tartunk éppen. A könyvtámogatás rendszerét jobban megvizsgálva kiderül: tulajdonképpen csak a nyomdákat támogatják vele. Az alkotó örüljön, hogy egyáltalán megjelenhet a műve.
Miért nincs Romániában felnőtt művészek számára megpályázható alkotói ösztöndíj? Nem csak a minisztérium, önmagára valamit adó megyei önkormányzat is kiírhatna ilyet.
Hogy lehetőséget kapjon az a művész arra, hogy azt tegye, amire vágyik: dolgozhasson. Közönsége pedig legalább a művészi önkifejezés megvalósításából született alkotásokban találkozzon az emberi élet méltó megéléséhez elengedhetetlenül szükséges szabadsággal.




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!